1.

 Ivan Iljics munkahelyén, a bíróságon a tisztviselők
kollégájuk haláláról beszélnek. Megrázta őket a halálhíre, mert szerették őt, de most leginkább az foglalkoztatja őket, hogy az rangjukra, előléptetésükre, vagy rokonukra milyen hatással lesz. Pjotr Ivanovics arra gondol, hogy így majd kérheti, hogy sógorát helyezzék át Kalugából, ennek a felesége is örülni fog, és legalább nem mondhatja, hogy nem törődik a rokonaival.
"Eltekintve attól, hogy a haláleset mindegyikükben bizonyos elképzeléseket és reményeket keltett a várható előléptetésekkel és változásokkal kapcsolatban, maga a tény, a közeli jó ismerős halálának ténye, mindazokban, akik, értesültek róla, örömöt ébresztett: ahogy ez már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, nem ők."
Tolsztoj iróniája talán a bevezető fejezetben érvényesül leginkább. Pjotr Ivanovics Ivan Iljicshez hasonlóan középszerű ember, aki a gyászhír hallatán, engedve a terhes társadalmi konvenciónak, tiszteletét teszi a gyászoló családnál. Pontosan olyan üres és felszínes, mint a címszereplő volt egykor, s csupán arra ügyel - sikerrel -, nehogy a kínos szertartás megzavarja hangulatát, esti kártyapartiját.
Ahogy belépett a házba, tanácstalan volt, hogy mi lenne a helyes viselkedés, egyben biztos volt, keresztet vetni sosem árt.
Így szüntelenül hányta a kereszteket, amikor már úgy érezte, túl sokáig folytatja ugyanazokat a mozdulatokat, megállt, és a halottat kezdte szemlélni.
"Nagyon megváltozott, erősen lefogyott, amióta Pjotr Ivanovics utoljára látta, de arca - mint a halottaké rendesen - szebb volt, s főleg jelentősebb, mint eleven korában. Arca azt fejezte ki, hogy amit meg kellett tenni, meg van téve, és helyesen történt. Arckifejezésében ezenfelül szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára. Pjotr Ivanovics úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem helyénvaló, vagy legalábbis őrá nem tartozik."
A gyászszertartás után az özveggyel beszélget Pjotr Ivanovics, azt szeretné megtudni a férfitól, hogy most milyen nyugdíjra számíthat. A férfi azonban hamar észrevette, hogy az özvegy sokkal tájékozottabb nála, olyasmit is tud, amiről neki fogalma sincs, voltaképpen csak az érdekli, hogy hogyan csikarhatna ki még többet az államkincstártól. Amikor Pjotr Ivanovics kijelentette, hogy szerinte ennél többre nem számíthat, utána már nem volt miről beszélniük, a helyzet mindkettőjüknek kínossá vált. Pjotr Ivanovics amilyen gyorsan csak tudott, elköszönt az özvegytől, és még pont idejében, az "első robber" végére odaért a kártyapartira.

2.

"Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg törvényszéki bírói rangban."
Ez a fejezet ad választ arra a kérdésre, hogy milyen volt Ivan Iljics közönyt kiváltó élete. Középszerű és jellegtelen, vagyis "egyszerű, mindennapi és iszonyú". Már családi pozíciója is jelképes, hiszen középső fiúként nem hideg, mint bátyja; se nem garázda, mint öccse. Szemlélete a társadalmi konvenciók szerint alakul, önálló értékrendet nem hoz létre, sodródik. Érzelmek és egyéniség híján környezetének elvárásai és ösztönei irányítják. Egyetlen dolgot tud tökéletesen: illően viselkedni, amolyan "bon enfant", jó fiú módjára. Ennek megfelelően senkinek sem kellemetlen, bár senkinek sem különösen kellemes, így fokozatosan - és különösebb erőfeszítés nélkül - felível pályája, majd a szokásoknak megfelelően meg is nősül. Amíg az asszony terhes nem lett, a házasságuk igen jól alakult, később egyre többször lett féltékeny férjére, kellemetlen, csúnya jeleneteket rendezett. A házasságuk teljesen máskép alakult, ahogy azt ő elképzelte.
"Felderengett benne, hogy a házasélet, legalábbis az ő hitvesével, nem minden esetben kedvez az élet kellemes és illedelmes oldalainak, sőt sokszor ellentétben áll vele, s ezért mindenképpen védekeznie kell e túlkapások ellen. Körülnézett, milyen eszközökkel védekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Paszkovja Fjodorowának, s Ivan Iljics így a szolgálattal, meg a szolgálatból folyó kötelezettségekkel harcolt felesége ellen, ilyen módon próbált magának független világot elkerekíteni."
A gyerek megszületése után I. I. egyre inkább vágyott a magányra, amit a hivatali elfoglaltságban talált meg. "Alig egy esztendővel az esküvő után Ivan Iljics felismerte, hogy a házasélet bár bizonyos kényelemmel jár, voltaképpen nagyon nehéz és bonyolult feladat, s ahhoz, hogy az ember teljesítse, azaz; illendő és a társadalom helyeslésével találkozó életet éljen, éppen úgy bizonyos módszert kell kidolgozni, mint a hivatalviseléshez."
Házassága (ágy-asztal kapcsolat) éppoly jellegtelen és üres, mint a megelőző évek. Felesége egyre zsémbesebb lett, de Ivan Iljics házaséletre kidolgozott módszere remekül működik.

3.

Ivan Iljics házaséletének tizenhét esztendeje minden
jelentősebb esemény nélkül múlt el. Hivatali előrejutása azonban ekkor úgy tűnt, mintha megakadna, a várt előléptetést nem kapta meg, fizetéséből nem tudott megélni. Egy véletlen találkozás révén azonban remek álláshoz jutott, magas fizetéssel. Új lakásba költözhettek, és életének központi kérdésévé vált a lakás berendezése. A lakása nem sokban különbözött azoktól a hozzá hasonlóan nem túl gazdag emberekétől, akik mindenáron a gazdagokhoz akartak hasonlítani. Ő azonban otthonát egészen különlegesnek, egyéninek látta. Az új lakásban úgy tűnt, feleségével való kapcsolata is rendeződött, a nyugalom azonban csak átmeneti volt. Ahogy teltek az évek, sok változás nem történt. Családi élete kiüresedett, munkáját legfeljebb a hatalom gyakorlása teszi némiképp élvezetessé, társasági élete felszínes, egyedül a rendszeres és mértéktartó kártyacsaták jelentenek igazán kellemes perceket számára.

4.

Élete alapjában változik meg, amikor beteg lesz. A
tünetek eleinte egyáltalán nem tűntek súlyosnak. Néha azon panaszkodott Ivan Iljics, hogy rossz a szája íze, és a hasa oldalában valamit érez. Fájdalmai később egyre erősödtek, egyre többet zsörtölődött, egyre rosszabb lett a kedve. Végül elment az orvoshoz, aki semmi biztosat nem mondott. Ugyanolyan fölényesen viselkedett vele, ahogy ő viselkedett a bíróságon az ügyfelekkel. Az orvos minden utasítását a lehető legpontosabban követte. Bár állapota semmit nem javult, de Ivan Iljics erővel rákényszerítette magát, hogy azt higgye, jobb állapotban van. Egymás után kereste fel a híres orvosokat, és mivel állapotában semmilyen javulást nem érzékelt, minden gyógymódban csalódott. Egyre nehezebben viselte a fájdalmakat, úgy érezte, rossz a lehelete, étvágya csak romlott, egyre ingerültebb lett. Most már biztos volt benne, hogy valami olyan jelentőségteljes dolog ment végbe benne, amihez fogható még soha nem történt vele. De felesége és lánya mindebből csak annyit vett észre, hogy még a szokottnál is idegesebb, és kiállhatatlanabb velük. Felesége úgy vélekedett, hogy Ivan Iljics betegségéről csak saját maga tehet, és ezt az egészet kizárólag az ő bosszantására találta ki. A bíróságon kollégái is kigúnyolták hipochondriája miatt. Úgy érezte, senki nem veszi komolyan, nincs egy ember, aki mellette állna, senkire sem számíthat.

5.

Egy-két hónap telt el így, mikor a sógora meglátogatta őket. Amikor találkoztak, Ivan Iljicsnek lehetetlen volt nem észrevennie a férfi döbbent tekintetét, amikor ránézett. Hallotta, amint a sógora róla beszél a feleségének, és azt mondja: "Ez az ember már halott." Felesége ezek után a szokottnál kedvesebben beszélt vele, de állapotában már ez is bosszantotta. Újabb orvost keresett fel, és részletesen elemezték állapotát. Már szinte minden gondolata a betegsége körül forgott, erőszakkal kellett magát arra kényszeríteni, hogy mással foglalkozzon. Egyre többet gondolt a halálra is.
"Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni!" Nyitott szemmel feküdt éjszaka az ágyában, reszketve a végtől, a családja pedig nem akarja észrevenni kínjait, nem sajnálják.

6.

"Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges." Logikai úton próbálta levezetni, de ezt is képtelenségnek érezte, hiszen ha meg kellene halnia, akkor nyilván már kezdettől fogva tudatában lett volna ennek, és egy belső hang megsúgta volna neki, de ilyenről szó sem volt. Mindent megtett, hogy a rémisztő gondolatokat elhessegesse magától, ne gondoljon rá. De erre nem volt képes. Minduntalan eszébe jutottak. Már a tárgyalásokon sem volt a régi, időnkét elkalandozott a figyelme, saját egészségi állapotáról gondolkodott, a tárgyalás vezetésében alapvető hibákat ejtett. "... azzal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességével sem képes tőle megszabadulni."

7.

"Hogyan történt, nem lehetett megállapítani, mert lépésről lépésre, észrevétlenül következett be, de úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában felesége, leánya, fia, a cselédség, az ismerősök, az orvosok, mind tudták, s ami a fő: ő maga is tudta, hogy léte már csak annyiból érdekes másoknak, hogy vajon mikor adja át a helyét, mikor szabadítja meg az élőket a tehertől, melyet léte számukra jelent, s mikor szabadul meg ő maga a szenvedésektől."
Fájdalmait már csak ópiummal és morfiuminjekciókkal bírta elviselni. Egyetlen ember volt, aki vigaszt és megnyugvást jelentett számára, Geraszim, az inas. Ez az egészségtől kicsattanó fiatal parasztfiú volt az, aki a betegség legkínosabb állapotában is a segítségére volt, mégpedig úgy, hogy saját kiszolgáltatott állapotát némileg feledtetni tudta vele. Leginkább mégis az őt körülvevő hazugság viselte meg, hogy mindenki úgy viselkedett, hogy ő csak beteg, de nem haldoklik, és ha pontosan betartja az orvos utasításait, és nyugodtan viselkedik, akkor minden rendben lesz. Kínzó volt az a tudat, hogy pontosan tisztában vannak az állapotával, mégis mindenki alakoskodik körülötte. A hazugság, amely körülvette, minden egyébnél jobban megmérgezte utolsó napjait.

8.

Reggel volt. Csak abban nyilvánult meg a reggel, hogy
Geraszim elment, s helyette bejött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, félrehúzta az egyik ablakfüggönyt, és halkan takarítani kezdett. Reggel van-e vagy este, péntek vagy vasárnap, mindegy volt, egyre ment - mindig ugyanaz a sajgó, kínzó, pillanatra sem szűnő fájdalom; a reménytelenül távozó, de még nem teljesen megszűnt élet tudata; a félelmes, gyűlöletes halál közeledte - a halál, amely az egyetlen valóság; és mindig ugyanaz a hazugság. Mit számítanak itt napok, hetek, napszakok? Napjait már réges-rég csak a fájdalom határozza meg. Mindenki szerepet játszik, az orvos kedélyeskedik vele, felesége szerint valamit elmulaszt, amit az egészsége érdekében meg kéne tennie, így tehát állapotáról csak saját maga tehet. Felesége látványa, egészséges fehér húsa, életigenlése, érintése néha már gyűlölettel tölti el.
Este, amikor a felesége gyermekeivel, és lánya udvarlójával színházba mentek, mielőtt elindultak volna, bementek, hogy búcsút vegyenek tőle. Zavarta a látványuk, viruló egészségük. Látta lányán, hogy milyen szerelmes, és milyen boldog, és nyilván csak nyűg neki látni a szenvedését. Beszélgetni próbáltak vele, majd hirtelen kifogytak a szóból, és csak a kínosan üres csönd telepedett rájuk.
"Valamiképp meg kellett törni a hallgatást. De senki sem szánta rá magát, mind megrémültek, hogy most mindjárt romba dől az illedelmes hazugság, és mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz az, ami van.
Liza szánta el magát elsőnek. Ő törte meg a hallgatást. El akarta titkolni azt, amit mindannyian éreztek, de elszólta magát.
- Ellenben, ha mégis megyünk, akkor legfőbb ideje mondta, s órájára nézett, apja ajándékára, alig észrevehetően rámosolygott a fiatalemberre - mosolya sokatmondó volt, de hogy mit mondott, azt csak ők ketten értették -, s azzal felállt, ruháját suhogtatva. Mind felálltak, elköszöntek, elmentek a színházba.
Amikor kimentek a szobából, Ivan Iljics egy pillanatig úgy érezte, megkönnyebbült: nincs már ott a hazugság kiment velük együtt -, csak a fájdalom maradt. Mindig ugyanaz a fájdalom, mindig ugyanaz a félelem... és így sose könnyebb, sose nehezebb. Minden egyre rosszabb."

9.

A kín volt az egyetlen társa. Már minden szenvedést
okozott neki, a fekvés, maga a puszta lét. Egyetlen vigasza Geraszim volt. Siratta magát, a tehetetlenségét, a magányát, az emberek kegyetlenségét, "Isten kegyetlenségét, Isten nemlété." Nem értette, mit követett el, hogy ezt érdemelte, szüntelenül az életén gondolkozott. Miből állt az élete? Tanult, megnősült, csalódott, élt, anyagi gondok kínozták, járt a hivatalba, így telt el egy év, kettő, tíz, húsz, és most, itt a vég. Ezért volt ez az egész? "Miért? Nem lehet. Nem lehet, hagy ilyen értelmetlen, ilyen ocsmány legyen az élet! És ha csakugyan ilyen ocsmány és ilyen értelmetlen, akkor minek meghalni, méghozzá szenvedések közepette meghalni? Valami nincs rendjén." Azon töprengett, hogy nem úgy élt, ahogy kellett volna. De bármennyit is gondokozott, erre nem tudott válaszolni. De ahogy felidézte magában a csak korrektnek nevezhető életét, amiben semmi kivetnivalót nem talált, és nem kívánt mást, mint élni, élni úgy, ahogy régen élt, szépen és kellemesen.

10.

Egyre rövidebb terjedelmű fejezetek tárják fel a fizikai leépülés stádiumait, és a vele párhuzamosan haladó szellemi letisztulás folyamatát.
Újabb két hét telt el, és Ivan Iljics már nem tudott fölkelni. Ugyanazok a gondolatok kínozták. "Ez lenne a halál? És a belső hang igennel válaszolt. És mire a szenvedés? És a belső hang azt válaszolta semmire. Azóta, hogy először elment orvoshoz, és érezte" hogy valami baj van, kétféle hangulat között ingadozott. Az egyik a rettegés volt a haláltól, a másik teste működésének érdeklődő megfigyelése. De ahogy telt az idő, és állapota romlott, mindinkább a halál gondolata vált realitássá. Az utolsó napokban falnak fordulva feküdt a kanapén, a legteljesebb magányban egy óriási város közepén, népes családja körében. Már lélekben is távol volt mindentől és mindenkitől, gondolataiban gyermekkora és fiatalsága emlékei között kalandozott.

11.

Ezalatt a két hét alatt egy örvendetes esemény is történt a Gólovin családban, amit mind Ivan Iljics, mind a felesége már régóta vártak. Lányuk, Liza kezét udvarlója, Petriscsev hivatalosan is megkérte. Felesége, mikor tudatni akarta vele az örvendetes hírt és bement hozzá, most is a pamlagon találta, mint mindig, de nem a szokott testhelyzetében. Kimeredt szemmel feküdt, és tekintetéből olyan gyűlölet áradt, hogy az asszony nem mondott semmit. Ivan Iljics mindössze annyit kér, hogy hagyják nyugodtan meghalni. Lánya bár megérti, hogy az apja szenved, de nem érti, miért kínozza őket. Az orvos szerint nemcsak a fizikai fájdalom kínozza, ami tényleg elviselhetetlen lehet, hanem az erkölcsi is. Ivan Iljics egyre többet gondolt arra, hogy talán mégsem úgy élt, ahogy kellett volna. És rájött, hogy talán az lett volna az igazi, amit már ifjúkorától kezdve erőnek erejével elfojtott magában. Megpróbálta régi életét védeni magával szemben, de rá kellett döbbennie, hogy nincs mit védeni. A felsége végül papot hívatott, és kicsit megnyugodott.

12.

Elkövetkezett az a három nap, amiről a bevezető fejezetben Praszkovja Fjodorovna Pjotr Ivanovics beszélt, a gyötrelmes kínok három napja, amit Ivan Iljics végigüvöltött. Ebben a három napban már az időt nem érzékelte, "abban a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan erő gyömöszölte.
...Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte."
Kisfia halála előtt egy órával ment be apjához, aki kétségbeesetten üvöltött, és karjaival hadonászott. Fia egy kézcsókkal búcsúzott tőle.
"Szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt:
Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: "Bocsáss meg", de ehelyett azt mondta: - Bocsáss el! - és nem lévén már ereje, kijavítsa, csak legyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti. És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami eddig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. "Milyen szép és milyen egyszerű - gondolta. - Hát a fájdalom? - kérdezte. - Hová lett? Hol vagy te fájdalom?
Feszülten figyelt.
Igen, itt van. Nem bánom, hadd legyen. A fájdalom. Hát a halál? Hol van ő?
Kereste a régi, megszokott halálfélelmet, és nem lelte sehol. Hová lett. Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.
A halál helyett világosság volt.
Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!
Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.
Vége - mondotta valaki fölötte.
Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. "Vége a halálnak - mondta magának. - Nincs többé."
Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.