I.szín:A mennyAz Úr megteremti a világot. Az Úr és Lucifer között konfliktus támad. Lucifer célja az Úr világát megdönteni. Be akarja bizonyítani, hogy nincs értelme az életnek.

II.szín: Az édenLucifer rábeszéli Ádámot és Évát, hogy egyenek a tiltott fák gyümölcséből. A bűn elkövetése miatt el kell hagyniuk a Paradicsomot.

III.szín: Az édenen kívülÁdám számára elkezdődik a megismerés, meg akarja látni jövőjét. Lucifertől tudást kér, hogy a jövőbe lásson. Lucifer egy manipulált történelmet mutat be. Ádámot, Lucifer végigkíséri az emberiség múltján. Az első álomkép az ókor.

IV. szín: EgyiptomÁdám ifjú fáraó, minden dicsőség és hatalom az övé. Mindezek ellenére mégsem boldog, hiszen ezeket nem magának köszönheti, nem megküzdött értük. Halhatatlanságát akarja megvalósítani, ennek érdekében rabszolgák milliói piramist építenek neki, így remélve a halandóság legyőzését. A dicsőséget szomjúhozza. Értelmetlennek találja, amit milliók szenvedésével érhet el, erre Éva teszi érzékenyé. Ez menti meg erkölcsileg, ez teszi képessé megérteni korábbi, önző dicsőségvágyának voltát. Megszünteti zsarnoki hatalmát, felszabadítja népét. A szín végén Ádámban megszületik a szabadság-eszme, egy szabad állam, ahol minden ember egyenlő.

 V.szín: AthénA szabadság-eszme, az egyenlőség torz megvalósulása taszítja a lelkesült Ádámot csalódásba, kiábrándultságba. A nép, az egyes ember szabad ugyan jogilag, de valójában mégsem az, hiszen ki van szolgáltatva a gyáva és jellemtelen demagógoknak. A félrevezetett nép nem bírja elviselni, ha valaki különb nála, ezért a szabadság védelmezőjét, Miltiádészt, a perzsa háborúk hősét halálra ítéli. Ádám keserűen látja be, hogy a szabadság elvesztését, a vérpadot azért kell elviselnie, mert nagy eszme lelkesítette. Ebben a színben jelenik meg először a nagy ember és a gyáva, a nyomor által szolgává süllyesztett tömeg ellentéte. Ádám csalódásból menekülve a gyönyörben, a kéjben keres feledést.

VI.szín: RómaÉltető eszme híján a közösség széthullott, egyedekre bomlott, lezülledt. Ádám is részt vesz a vad mulatozásban, azonban nem találja benne örömét. Éva felébreszti Ádámban az elveszített Éden utáni nosztalgiát. Mindkettejük lelkében már végbement a fordulat, a meglevő világ elutasítása, mielőtt a döghalál megrendítette a többieket. Péter apostol szavaiban új eszme tűnik fel a kereszténység hitvallásaként. A szeretet és a testvériség. Ezért az új tanért lelkesül Ádám. Ezért kíván csatázni megint. Ádám új világot akar teremteni.

 VII.szín: KonstantinápolyÁdám győztesen érkezik meg seregei élén a korai kereszténység egyik fővárosába, Bizáncba, hogy szállást kérjen a városban. A polgárok riadtan elhúzódnak tőle, hiszen tartanak rabló ill. eretnek voltától. Ezáltal tapasztalnia kell, hogy az egyház tanításai merev és embertelen dogmákká váltak. Eltorzult, önmaga visszájára fordult a keresztény tan, a testvériség-eszme. Kiüresedtek a lovagi ideálok, Évától pedig elválasztja az apácazárda fala. A nagy és szent eszmékért vívott harcaiban Ádám másodszor szenvedett súlyos vereséget. Nem akar többé semmiért lelkesülni, kiábrándultan a tudományba, a tudós szemlélődésbe menekül, pihenni akar.

VIII.szín:Prága I.A középkor alkonyának világában vagyunk, a bomló feudalizmus ideje. Eszménytelen, értékvesztett világ ez, akárcsak a római. Ádám lemond az aktív cselekvésről, a szemlélő szerepét veszi át. Ádám mint Kepler a zseniális tudós elveszti reményét. Ádám és Éva viszonya ebben a színben a legdrámaibb. Ebben a fásult és unott korban Ádám a bor mámora segítségével olyan jövőről álmodik, mely nem retten vissza a nagy eszközöktől.

 IX.szín: PárizsAz álomba merült Ádám Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban, s legelső szavai az „egyenlőség, testvériség, szabadság” lesz. Ádám újra cselekvő hős lesz. Éva kettőségének hatására következetessége egyszer mégis megrendül. A forradalom menete elsodorja Dantont, Ádám sorsa ezúttal is a bukás, mégis lelkesen ébred fel álmából. Szerkezetileg ez a szín abban különbözik a többitől, hogy álom az álomban.

 X.szín: Prága II.A jövő álmaiból visszatért Ádám ill. Kepler rajongással emlékezik vissza a forradalomra. Az újra fellelkesült Ádám hittel, bizalommal tekint a jövőbe. Kepler felvilágosítja legjobb tanítványát a középkori tudományok értéktelenségéről, szellemi önállóságra buzdítja.

XI.szín:LondonMadách jelene a kapitalizmus kora. Ettől a színtől kezdve Ádám már nem aktív, középkori hős, hanem ismét szemlélődő. A jelenben Madách a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megcsúfolását, elárulását látja csak. Éva alakja most is komplex. Ádám most is csodálja, bár rokonszenvét csak hazugsággal és hamis ékszerekkel tudja megszerezni. Ádám látja ennek a világnak elkerülhetetlen bukását, halálraítéltségét.

XII.szín:FalanszterEz a szín a jövőbe mutat. Ettől kezdve a determinizmus ( az ember sorsa meghatározott) és a szabad akarat problémájával foglalkozik. A tudomány célszarűsége uralkodik a falanszterben, melynek tudománya kizárólag természettudomány. Nincs egyéniség, szépség, család, szerelem, virágok. Az embereknek nincs nevük, számokkal jelölik meg őket. Kiürült, rideg, boldogtalan világ ez, ami mindenkinek rossz.

XIII.szín: Az űrÁdámnak lehetősége van- szemben a végzettel- elszakadni a Földtől. Lucifer korán örül: a Föld szellemének hívásának hatására Ádám felismeri, hogy vissza kell térnie a földre. Ádám szerint az ember lényege: cél nélkül is küzdeni.

XIV.szín: Az eszkimó világAz Egyenlítő táján éppen csak tengődik a lét, az ember állattá silányult, erkölcsileg és fizikailag elkorcsult: fő vonásai, a félelem és az éhség. Itt már nem születhetnek új eszmék, nem lehetséges a küzdelem. Vége az életnek, ez az emberi történelem legutolsó szégyenletes felvonása. Lucifer egyre aktívabb, érvei meggyőzőek: az ember tehetetlen, sorsát nem irányíthatja, a természeti törvények vergődő foglya. Véget ér az álom.

 XV.szín:Az édenen kívülLucifer megpróbálja elbizonytalanítani Ádámot, aki a szabad akarat létét akarja bizonyítani. Ádám bízhat a szabad akaratban, de az egész emberi nemnek nincs szabad akarata. Ádám öngyilkos akar lenni: ő az első ember a világon, ezért halálával megakadályozhatja a jövőt. Ádámot Éva anyasága szólítja vissza az életbe: áldozata hiábavaló lenne, halálával sem tudná megsemmisíteni az életet. Belátja, vállalnia kell az élete, az élet számára erkölcsi parancs. Elszakad Lucifertől, az Úr kegyeibe fogadja. A szüntelen Újrakezdésnek s a jobbért való küzdelemnek ez a bukásokkal szembenéző, kudarcokból fölemelkedő hősiessége nemcsak Madách korában volt mozgató erejű, hanem minden kor számára érvényes tanulság. Ádám, Lucifer és az Úr az emberi történelem céljaként a küzdést jelölik meg, ahol nincs értelme az eszméknek.

„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”

A hang a fül, a hallás által érzékelt inger. Az emberi beszéd, a beszélt nyelvek, illetve a zene, a zenei hangrendszerek alapeleme. Fizikai jellegét tekintve valamely rugalmas közeg mechanikai rezgése, e rezgés hullámként való tovaterjedése. Ha e rezgés frekvenciája kb. 20 Hz alatti, vagy kb. 20 kHz fölötti, akkor hallásunk nem érzékeli azt, ennek ellenére fizikai sajátosságai alapján ezt is hangnak, első esetben infrahangnak, a másodikban ultrahangnak nevezzük.
A hangot mint fizikai jelenséget az akusztika, a beszédhangokat a fonetika, a zenei hangokat a zenetudomány tanulmányozza.

Fizikai tulajdonságok

A hang mint rezgés
 
 
Különböző frekvenciájú szinuszhullámok; a lentebbiek magasabb frekvenciájúak
Rezgésnek azt a folyamatot nevezzük, melynek állapotai időközönként ismétlődnek.
·    Periodikus rezgésről beszélünk, ha ezek az időközök egyenlőek,
·    nemperiodikus rezgésről egyébként.
Egyszerű rezgések
Mechanikai rezgésen leggyakrabban anyagi testeknek vagy részecskéknek egy pont körüli meghatározott irányú kimozdulásait értjük. Ennek legegyszerűbb esetét egy rugóra függesztett tömeggel illusztrálhatjuk, melyet függőlegesen kitérítünk nyugalmi helyzetéből, majd elengedünk. Ebben az esetben a tömegre ható erő nagysága egyenesen arányos a kitéréssel, de ellentétes irányú, és ez azt eredményezi, hogy a tömeg függőleges irányban a tehetetlensége miatt fel-le mozog. Ha ennek a mozgásnak az időbeli lefolyását vizsgáljuk, hullámvonal formájú függvényt kapunk, amely megfelel egy r sugarú körpályán egyenletes ω szögsebességgel keringő pont vetülete által leírt mozgásnak. Az y kitérés a t idő függvényében φ kezdeti szög esetén ekkor ilyen formájú:
 
 .
Az ilyen típusú rezgést egyszerű, harmonikus, vagy szinuszos rezgésnek nevezzük. Az ω -t ebben az esetben körfrekvenciának nevezzük:
 .
Az f a frekvencia, az időegység alatt végzett rezgések száma, ennek reciprok értéke a T rezgési idő vagy periódusidő:
 .
A φ szöget a nullafázis szögének, vagy fázisszögnek nevezzük, az r értéket, a csúcsértéket pedig amplitúdónak. Az y pillanatnyi értékeit kitérésnek, elongációnak hívjuk.
A különböző rezgések össze is adódhatnak, új rezgést hozva létre. Ekkor rezgések összetevéséről, szuperpozíciójáról beszélünk, ebben az esetben az eredő rezgés kitérése mindig egyenlő a részrezgések kitéréseinek összegével.
Összetett rezgések
Minden periodikus vagy nemperiodikus rezgés előállítható különböző frekvenciájú, amplitúdójú és fázisú harmonikus rezgések összetevésével. Hangrezgések esetén ezeket az összetevőket részhangoknak nevezzük. Ezen a szemléleten alapul a hangelemzés, melynek matematikai alapja a Fourier-elemzés. Ennek azért is van jelentősége, mert a hallásunk hasonlóképpen, hangelemzés útján különbözteti meg a hangokat, hangszíneket, és nem a hangrezgés időbeli lefolyása alapján. Például két rezgés összege fáziseltolódásuktól függően más-más rezgésformát mutathat, fülünk ennek ellenére mindig ugyanolyan hangot hall.
Egy hang tehát nemcsak a rezgő közeg időbeli mozgásával írható le, de részhangjainak spektrumaként is ábrázolható, ha megadjuk, hogy különböző frekvenciahelyeken milyen intenzitású részhangokból tevődik össze.
·    Vonalas, tehát különálló, diszkrét részhangokból álló spektrum esetén egy meghatározható hangmagasságú hangot hallunk, vagy több ilyen hangot együtt. A periodikus rezgések spektruma vonalas, ráadásul ebben az esetben a részhangok frekvenciái mindig egy alapfrekvencia többszörösei. Az ilyen tulajdonságú részhangok sorozatát nevezzük felhangsornak, az alapfrekvenciát pedig alaphangnak. Ez az alapfrekvencia határozza meg ilyen esetben a hang általunk érzékelt hangmagasságát. A dallamhangszerek zenei hangjai, a beszédhangok zöngéi ilyen típusú spektrumon alapulnak.
·    Folytonos a spektrum, ha a különböző frekvenciájú összetevők folytonosan helyezkednek el egymás mellett. A nemperiodikus rezgések mutatnak ilyen képet. Az így létrejövő hangot zörejszerűnek halljuk, extrém esete a fehérzaj, amikor minden hallható frekvencia megtalálható a spektrumban, ráadásul egyenlő intenzitással. A legtöbb ritmushangszer hangja, a beszédhangok közül a mássalhangzók egy része tartozik ebbe a csoportba.
Meg kell említeni a rezgésnek egy határesetét is, amikor szigorú értelemben nincs is szó rezgésről, csak egyszeri hirtelen állapotváltozásról, mechanikai lökésről. Az ilyen folyamatot átmeneti, tranziens folyamatnak nevezzük. A fülünk ezt kattanásként, csattanásként, durranásként stb. érzékeli. Az ilyen folyamat folytonos spektrummal ábrázolható.

A hang terjedése
 
 
A dob rezgése hangot kelt
A hang terjedése mindig valamilyen anyagban, közegben történik, vákuumban nem terjed hang. Ez a közeg lehet gáz, folyadék vagy szilárd test.
Hullámok
A hang terjedésének lényege az, hogy a közeg részecskéi egy hangforrás hatására kimozdulnak nyugalmi állapotukból, és ezt a kimozdulást a környező részecskék is átveszik, ilyen módon az eredeti elmozdulás hullámszerűen továbbterjed. A rezgés a közeg különböző helyeire nem azonnal, hanem bizonyos késéssel jut el, így a közeg különböző részei az adott pillanatban a rezgés más-más állapotában, fázisában vannak. Ha ez a tovaterjedő rezgés periodikus, akkor viszont lesznek olyan helyek, ahol a fáziseltolódás már akkora (2π vagy többszöröse), hogy újra az eredetivel azonos rezgésállapot áll elő. Az ilyen, azonos rezgésállapotban lévő pontok egymástól mért távolsága a hullámhossz. A λ hullámhossz és az f frekvencia segítségével meghatározhatjuk a hanghullám terjedési sebességét:
 .
Ez a c érték a hangsebesség. Ennek nagyságát a közeg anyaga, illetve annak fizikai állapota (nyomása, hőmérséklete stb.) határozza meg.
Fontos megjegyezni, hogy nem a hangforrásnál jelen lévő anyagrészecskék teszik meg az utat a hangforrástól a befogadóig, hanem csak maga a hullám, a részecskék rezgési állapota.
Hullámfajták
·    Longitudinális hullámról beszélünk akkor, ha a részecskék rezgésének iránya azonos a hullám terjedésének irányával. Gázokban csakis ilyen hullámok jöhetnek létre. Ezekben az esetekben a közeg térfogati rugalmassága kap szerepet, vagyis az adott anyag részecskéinek elmozdulásával összhangban annak sűrűsödése-ritkulása terjed tovább. Ha a közeg kellően tágas méretű, a hangforrás pedig pontszerű, akkor ezek a hullámok gömbhullámok, azaz az azonos rezgésállapotban lévő részecskék a hangforrás mint középpont körüli koncentrikus gömbök felületén helyezkednek el. Ebben az esetben a rezgési energia a hangforrástól távolodva egyre nagyobb felületen oszlik el, tehát a rezgés amplitúdója, intenzitása a távolsággal csökken. A hang terjedésének legjellemzőbb esete, a levegőben terjedő hang, a léghang ilyen jellegű.
·    Transzverzális hullám esetén a részecskék rezgési iránya merőleges a hullámterjedés irányára. Mechanikai hullám esetén ez csak szilárd halmazállapotú anyagban lehetséges. A kifeszített húron létrejövő hullámok is ilyenek. Nem mechanikai hullám (például a fény) esetén a terjedés szilárd (jég), gáznemű (levegő) és folyadék (víz) halmazállapoktú anyagokban is lehetséges.
·    Hajlítási hullámok hosszúkás vagy lapos formájú szilárd testekben keletkeznek, itt az anyag alaki rugalmassága kap szerepet, egy geometriai deformáció terjed hullámszerűen. Ilyen esetben a terjedési sebesség függ a frekvenciától is, a részecskék elsősorban (de nem kizárólag) transzverzális mozgást végeznek. Az idiofon hangszerek, illetve a húros hangszerek testén keletkeznek ilyen hullámok, az utóbbi esetben ezek segítségével tud például a húrok rezgése léghang formájában a térben szétterjedni.
·    Léteznek még nyúlási és torziós hullámok is, ezek hangtani szempontból kevésbé fontosak.
Fizikai mennyiségek
·    Hangnyomás: Hanghullámok által keltett, változó nyomás rugalmas közegben, amely a hangtérben közvetlenül mérhető. Jele a kis p, mértékegysége a Pa (pascal). A hallásküszöb nyomásértéke 2 kHz-es frekvenciánál 20 µPa. Mérhetjük csúcsértékét, effektív értékét vagy akár számtani középértékét. A hangnyomás hozzáadódik a normális légköri nyomáshoz. Haladó síkhullámban a részecskék kitérése és a hangnyomás között 90° fáziseltolás van.
·    Hangrezgési sebesség vagy részecskesebesség: Az a váltakozó irányú és nagyságú sebesség, amellyel a hangot továbbító közeg részecskéi nyugalmi helyzetük körül rezegnek. Jele a kis v, mértékegysége a m/s (méter per szekundum). Haladó síkhullámban a hanghullám és a részecskesebesség azonos fázisú. A részecskék sebessége és tömege együtt energiát hordoz, a hullámterjedés hangenergia terjedésével jár együtt, melynek iránya egybeesik a hullámterjedés irányával.
·    Hangteljesítmény: A hangteljesítmény az időegységenkénti hangenergiát jelenti. Jele a nagy P, mértékegysége a W (vagy J/sec).
·    Hangintenzitás: A hangintenzitás az egységnyi felületre jutó hangteljesítmény. Jele a nagy I, mértékegysége a W/m2.
·    Hangnyomásszint: Két hangnyomás érték hányadosának a tízes alapú logaritmusa. Jele Lp, mértékegysége a dB (decibel). Számításának módja: Lp=20*lg(p/p0).
·    Hangteljesítményszint: Két hangteljesítmény érték hányadosának tízes alapú logaritmusa. Jele LP, mértékegysége a dB.
·    Hangintenzitásszint: Két hangintenzitás érték hányadosának tízes alapú logaritmusa. Jele LI, mértékegysége a dB.
A hang érzékelése
 
 
Emberi fül

Ha a rezgés frekvenciája kb. 20 Hz alatti, vagy kb. 20 kHz fölötti, akkor hallásunk nem érzékeli azt, első esetben infrahangról, a másodikban ultrahangról van szó. A fülünk által érzékelt hangoknak a következő tulajdonságai vannak:
·    Hangosság: Mértéke a hanghullám intenzitásával, amplitúdójával kapcsolatos, de emellett erősen függ a frekvenciától is. Azonos hangnyomás mellett a magasabb hangokat hangosabbnak halljuk, kb. 4000 Hz fölött viszont már egyre gyengébbnek.
·    Hangszín: A hangnak egyik legnehezebben megragadható tulajdonsága. Nyilvánvalóan összefügg a hang összetételével, spektrumával, de érdekes, hogy egyazon hangforrás (hangszer vagy ember) különböző magasságú hangjaiban is képesek vagyunk érzékelni az azonos karaktert, az azonos eredetet.
·    Hangmagasság: Elsősorban a periodikus rezgést tartalmazó, „zenei” hangoknál kap szerepet, annak alapfrekvenciájával függ össze, de zörejnek is lehet többé-kevésbé meghatározható hangmagassága, ha spektruma egy adott frekvencia környékén erősebb maximumot képez.
·    Időtartam, időbeli lefolyás: A bennünket körülvevő hangok ritka kivételtől eltekintve (például tengerzúgás) mindig időben véges események, van kezdetük, egy időbeli lefolyásuk, és egy befejeződésük. A természet zörejeinek azonosításában, a zene ritmusában, a beszédhangok érzékelésében, értelmezésében ennek döntő szerepe van.
A hang leképezése
A hang, a hangban lévő információ eredeti fizikai formájából, a mechanikai rezgésből leképezhető más fizikai folyamattá, más jellegű információvá is, majd visszaállítható eredeti formájába. Ennek a leképezésnek a célja a hang átvitele, rögzítése, feldolgozása, felerősítése, tömörítése stb. lehet.
A telefon esetén például a hangrezgést elektromos feszültségingadozássá alakítjuk, hogy vezetéken nagy távolságra továbbíthassuk. A régi hanglemezeken a hangrezgést megfelelő formájú barázdákká, a hangosfilmen optikai jellé, a hangszalagon a mágnesesség ingadozásává alakítjuk, hogy tárolhassuk, majd visszaalakítsuk hallható hanggá. Az ilyen leképezést analóg leképezésnek nevezzük, mert a hangot jellemző nyomásingadozásnak itt egy más jellegű fizikai mennyiség hasonló ingadozását feleltetjük meg.
A hang leképezhető ezen kívül digitálisan is, ilyenkor a hangot (általában bináris) számok sorozatává alakítjuk. Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy meghatározott időközönként (lehetőleg minél sűrűbben) mintát veszünk a rezgésfolyamat állapotából, a kitérés pillanatnyi értékének egy számot feleltetünk meg, és e számok sorozata hordozza a hanginformációt.
 

 Kirchhoff I. törvénye

Kirchhoff I. törvénye párhuzamos (elágazó) áramkörökre vonatkozik. Az elágazásnál csomópont alakul ki. A törvény értelmében a csomópontba befolyó áramok összessége megegyezik az onnan elfolyó áramok összegével. (I=I1+I2+I3...)
Az első törvényt csomóponti törvénynek is nevezzük. Rajzokon a csomópontot kb. 2 mm átmérőjű befeketített körrel jelöljük, a csomópont az elektromos kötés helyét jelöli.

Kirchhoff II. törvénye

Kirchhoff II. törvénye soros kapcsolásra vonatkozik, éppen ezért a törvény második neve: hurok törvény.
Bármely zárt hurokban az áramköri elemekben lévő feszültségek előjel helyesen vett összege nulla. Tömörebben ΣU = 0. (U=U1+U2+U3...) Szavakban: A sorba kapcsolódó fogyasztókra jutó (azokra eső, azokon fellépő, illetve mérhető) feszültségek összege megegyezik a generátor feszültségével.

Az 1850-es Letészem a lantot az alkotás feleslegességét és céltalanságát, hangsúlyozza, a Mindvégig parancsa éppen ellenkezőleg a mindhalálig való munka, írás kötelességét emeli ki. Célja csupán az egyén, a halál fenyegetésében élő ember vigasza. A körülmények érthetővé teszik a költemény kezdetének felindultságát, melyet poétikailag a zaklatott ismétlés és a choriambusok nyugtalanító ritmusa fejezi ki. A következő három strófában (2-4.) egyfajta sorsfilozófia bontakozik ki. A lét a maga fájdalmaival együtt is szebb, értékesebb a nemlétnél. A líra „hangköre más" lett (5-6.): a kinti világgal szemben (a nemzet, a haza ügye) a vers témájaként megjelenik a költő benti, szubjektív világa is. Író és közönség viszonyának megbomlásáról panaszkodik az utolsó strófa (7.). A Letészem a lantot szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Ez konkrétan az utolsó versszakban egy allegóriában jelenik meg, amiben a törzs a nemzet, a virág pedig az egyén, az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, és ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra, ezt a két múlt idővel érzékelteti: „hová lettél”: régmúlt, "hová levél”: közelmúlt, ami még kihat a jelenre - ez a megdöbbenést szimbolizálja.

A bűn az élet játékként való felfogása, ezért bűnhődik Benő és Kund Abigél is. A bűnhődés folyamata, ill. a büntetés a korábbi balladáknak megfelelően történik. A történet nagyobb részét azonban az apa kérlelhetetlen igazságkutatása teszi ki, s e bizonyosságkeresésben hasonlóságot mutat fel fiával is. Talányos Arany viszonya az apához, hiszen értelmezhetjük úgy, hogy a világ nem épülhet bűnre, nem maradhat megtorlatlanul az erkölcsi világrend megsértése, ugyanakkor a se istent se embert nem ismerő magatartásban van valami démonikus és erkölcsileg kérdéses is. A Tetemre hívás az egyik legtudatosabban megalkotott ballada. A fölütés nem csupán a helyszín bemutatása és propozíció, hanem egyúttal dantei rájátszás is, az eltévedtség és zűrzavar tárgyiasítása is. A helyszín és a nevek kiválasztása az általánosító jellegen túl az akusztikus hatás függvénye, mint ahogy ezt erősítik a tudatosan kiválasztott régies kifejezések is. A vers zeneiségét az egyik legdallamosabb versláb, a daktilus biztosítja. Ezeket hol megtorpantja, hol fölgyorsítja Arany.

A ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabadverseny, a haszonelvűség korának kárvallottjait, seregszemléjét mutatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni.

Tengeri-hántás (1877.):        
A népi témájú ballada sajátossága, hogy benne Arany a ballada műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja; az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a bűnértelmezés a lavina-effektus már megismert módszerén alapul. A strófák 5. sora vagy jelképesen értelmezi a történetet, vagy kapcsolatot teremt a hallgatósággal, hangulatilag erősítve föl a történetet. A büntetés most is az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s ennek következménye a halál.

Arany legnagyobb epikai műve a Buda halála (1863). Amikor belekezdett az írásába, célja egy trilógia volt, Csaba trilógia címmel. A költő elfogadja azt a gondolatot, hogy a magyarok a hunok leszármazottjai, sőt azonosítja is a magyarokat a hunokkal. A mű legfontosabb szereplői Attila, Buda, és feleségeik, Gyöngyvér és Krimhilda. Buda fejedelem megosztja öccsével, Etelével a hatalmat, de nemsokára megbánja, mindet elkövet, hogy ezt jóvátegye, de végül ő lesz a gyengébb, alulmarad, Etele megöli. Ez Arany változata. valójában Etele osztja meg hatalmát Budával, hogy nyugodtan portyázhasson. Kormányzói tisztséget ad neki, de Buda többre vágyik, ezért a Dunába dobattatja. Aranyt sokkal jobban érdekelte Buda figurája. Buda a tépelődő, önvizsgáló, állandóan gondolkodó ember, ezért neki kellett, hogy megossza a hatalmát Etelével. A történet Buda tettének fokozatos megbánását mutatja be, mely végül a halálához vezet, öccse párbajban megöli.

 A walesi bárdok véreskezű, népelnyomó Edward királyát is, alá a maga zsarnoki tetteiért még elismerést és dicsőítést vár a legyőzöttektől. Új motívum a lelki folyamatok ábrázolása mellett a költők, a walesi bárdok példaértékű, bátor helytállása. Ehhez a balladához az a nemzeti legendává kerekedett történet fűződik, hogy a költőt felkérték fényes díj ígéretével: írjon üdvözítő ódát az 1857-ben Magyarországra látogató uralkodó pár tiszteletére ő elutasította a felkérést, s helyette megírta A walesi bárdokat. A balladát valóban elkezdte 1857-ben, de a fennmaradt kézirat tüzetes vizsgálata alapján csak évekkel később készülhetett el. Nyomtatásban először 1863-ban jelent meg a Koszorú című folyóiratban, még ekkor is „ó-angol balladá"-nak álcázva.

A Tölgyek alatt című művében több idősík jelenik meg. A jelen idősíkja: Margit-szigeten egy nagy tölgy alatt ül. A második idősik a gyermekkora: tölgyfára mászott. A harmadik idősík pedig a jövő: tölgy legyen a fejfája. Valamint van egy meghatározhatatlan idősík is: mindenhol jó, de legjobb a tölgyfák alatt. Ezek alapján összeáll Arany életrajza. Tehát a mű egy életrajzra való visszatekintés (mint az Epilógusban). Egész életén keresztül elkísérte, s így társává fogadta. A tölgy a természetes életérő jelképét hordozza: a tölgy virul, ő meg csak tengődik (Berzsenyi: Magyarokhoz I. Itt a tölgy, mint az ország jelenik meg). Azzal, hogy a tölgyhöz köti Arany saját életét, azzal a tölgy saját önjellemzés részévé vált. A tölgy jelentését (erkölcs, szilárdság, stb.) kapcsolja magához, de ezt közvetlenül nem mondja ki. A romantikában ez nem volt közvetett (A Tamburás öregúrban is közvetett: azonosulás és megkülönböztetés kettőssége). Második versszak 3-4. sora: szó szerint irónikus: ezt az idős emberekre mondják, mikor szenilisek. Hatodik versszak: a gyermekkor második visszaidézése. Itt bonyolultabban helyezi el. Nem jelzi nyelvtanilag (jelen idő). Lebegteti az idősíkot. Hetedik szakasz: metafora, a villámlás: félelmetes jelenség, hazamegy. "Áttötve": Arany érzi, hogy ez nem illik ide (ruha). Harmadik versszak: kis bogrács - egy ugrás, döccen a rím (erőltetett). Zubogását hallom: nőrím (--) és a "A vizi malom!": hímrím (u-). Ez így nem jó, távolodik a dallamos zenétől. Sárváry Antal ellenverset írt. Azt mondta, hogy Arany licenciái verselési hibák. Ezek a verselési hibák egy modernebb, prózába hajló, dallamos zenétől távolodó stílus következménye. Sárváry a nemzeti romantikát kéri számon.

Arany János életének utolsó részében, 1877 júliusában írta ezt a művét. A költő eme pályaszakaszában írt költeményeit már túl személyesnek érezte ahhoz, hogy publikálja őket. Ezeket a műveket egy kockás kis füzetben gyűjtögette, amelyet Gyulai Páltól kapott ajándékba, aki Aranynak nagyon jó barátja volt. A gyűjtemény utolsó darabjának szánta az Epilógus címet viselő alkotást.
Az epilógus szó latin eredetű, utószót jelent, tehát a cím rendeltetésének megfelelő.
Többféleképpen is értelmezhetjük. Lehet a kötetet lezáró vers, de ugyanakkor lehet a saját életét lezáró mű is, tehát létösszegző költemény. Megfogalmazza benne azt a mindenki számára sajnálatos, szinte közhelyszerűnek tekinthető mondatot, hogy eljárt felette az idő:

„Az életet már megjártam”

Arany János békés életet élt, soha nem vonzotta őt a fényűzés, mindig csak a béke és szeretet volt fontos a számára. Nem foglalkoztatták a földi hívságok:

„Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se irigyeltem.”

Az eddig eltelt éveket nem értékeli csak pozitívnak, illetve csak negatívnak. Úgy gondolja, hogy jó és rossz dolgok egyaránt kijutottak neki az életben:

„Az életet, ím megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve kevesebbet.”

Az, hogy néha kevesebbet kapott az élettől, köszönhető volt az akkori politikai helyzetnek is. Az elmúlt 10 évváltozásokat hozott a magyar nép életében. A Kiegyezésnek fontos szerepe volt a politikai költészetben is. A Kiegyezés előtt lévő bizonytalanság legjobban Aranynak a Magányban című versében követhető. Itt már megfigyelhető az októberi diploma és a februári pátens okozta hatás is. 1877-ben azonban mindez már múltnak tekinthető, és biztos tényként kezelhető. Arany János életművének elismeréseként a király kitüntetést ajánlott fel neki, amelyet ő nem fogadott el. Erre írta kis humoros költeményeit, amelyek a Mondacsok elnevezést kapták. Ezekben rengeteg szójátékkal találkozhatunk. (Pl. méltóság).
Ez a felajánlott kitüntetés is megjelenik az Epilógusban.

„Ada címet, bár nem kértem,
S több a hí-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.”

Arany leírja, hogy milyen öregkort képzel el magának:

„Munkás, vidám öregsége,”

Nyugodt, békés munkával eltöltött öregkorra vágyik.
A költemény alapvetően a romantika korstílusához áll közel. Ezt legjobban a 13. versszak támasztja alá, amely egy idillt ábrázol, hogyan képzeli el hátralévő éveit:

„Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.”

Arany is az intellektuális költők közé sorolható. Ő is felhasználta műveihez a mitológiát, amelynek ismerete nélkül a 9. Versszak nem igen érthető teljes mértékben:

„Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.”

Nessus a görög mitológiában egy kentaur, akinek a foglalkozása révész. Egy házaspárt kellett volna átvinnie a túlpartra. A szép fiatalasszony úgy megtetszett neki, hogy megpróbálta elrabolni. A férj mérgezett nyilával halálra sebezte a kentaurt. Nessus haldokolva azt a tanácsot adta a feleségnek, hogy fogja fel kiömlő vérét, és ha férje valamikor hűtlen lesz hozzá, a vérrel kenje be ingét, s ezzel újraélesztheti szerelmét.
A költemény hangvétele szomorú, mivel az elmúlás gondolatával kell megbirkóznia a költőnek. Mindenki tudja, hogy ez lesz a sorsa, mégis nehéz elfogadni azt. Arany inkább elégedetlen a sorsával, hiszen rengeteg mindent várt még rá az életben. Úgy érzi, hogy vágyai is beteljesületlenek maradtak:

„Mily temérdek munka várt még!.
Mily kevés, amit beválték
Félbe-szerbe
S hány reményem hagyott cserbe!!.”

Az embernek öregkorára értékrendszere is megváltozik. A fiatal Arany a forradalom tüzében égett 31 éves korában. 1877-ben 60 évesen pedig békés, nyugodt öregkort képzel el. Láthattuk hasonlót Petőfinél is: ő is a hősi halált hirdette, ugyanakkor van olyan verse, amelyben unokái körében, mint büszke nagypapa üldögél, és mesél nekik.
Arany János költészetének fontos eszköze, hogy azokat a szavakat, amelyeket ő kulcsfontosságúnak tart, dőltbetűvel írja. (Másik ilyen eszköze a lábjegyzet, mint például A walesi bárdok című költeményében.) Az Epilógusban egyetlen dőlt betűvel kiemelt szó található, a „független”. Ez a kornak is talán a legfontosabb szava volt: az ország függetlenségének problémája politikai küzdelemmé nőtte ki magát. A félbehagyottnak tűnő mondatok, amelyek végén 3 pont található, szintén a romantika stíluseszközei közé sorolhatók. A sejtelmességet, a sejtetést szolgálják.

„S hány reményem hagyott cserbe”.
vagy
„Hol mit kezdtem, abban véget.”

Úgy érzi, hogy a független Magyarországon a költőknek is jobb sorsa lett volna. A cenzúra eltörlésével sokkal több mindent kimondhattak volna, ugyanis tudjuk, hogy egy ország költészete sokban befolyásolhatja a nép gondolkodásmódját. Arany az apró örömökre szeretné építeni életét, ő azokkal is megelégedne, soha nem vágyott nagy dolgokra.

„Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.”

A mű elégikus hangvételű, hiszen az érzelmek dominálnak benne, és a vers az elégiára jellemző módon megnyugvással zárul. Az egyes szám első személyű fogalmazásmód is lényeges: ez teszi a művet bizalmassá. Ez a bizalmasság az egyik oka, hogy Arany nem akarta „közszemlére” bocsátani a gondolatait. A költemény páros rímelése is a nyugalmat sugározza, amely kapcsolatba hozható egyfajta belső nyugalommal, megelégedéssel. Tudja, hogy több mindent is elérhetett volna, de már azzal is tisztában van, hogy most már élete utolsó szakaszát éli, amikor már nem biztos, hogy képes világmegváltó tettekre.
A legutolsó versszak a többitől eltérően 5 soros. Talán még felgyülemlettek benne olyan gondolatok, amelyek nem fértek bele a szabályos 4 sorba (romantika). Ez a korstílus szakít a klasszicizmus által előírt szabályossággal.
Az utolsó strófa összegzi az egész vers mondanivalóját. A madár szimbólum a nép sorsára vonatkoztatható. A nép is rab, csakúgy, mint a madár a kalitkában.

„Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyom?”

Bár már elért a nép némi szabadságot, de még mindig nem olyan erős a szárnya, hogy repülni tudjon. A legvégső költői kérdés nyitva hagyja a verset, a választ mindenkinek magában kell megfogalmaznia. Az elmúlás gondolata sok költőt foglalkoztatott a világirodalomban. Már az ókorban is a „carpe diem” filozófiáját hirdették a földi lét rövidsége miatt. Egészen a kortárs irodalomig „kitolható” ez a téma, hiszen mindenkit foglalkoztat az a kérdés, hogy mi végre vagyunk itt a Földön?
Arany János Petőfi Sándor személyében nagyon jó barátját vesztette el, ezért is érintette érzékenyen a halál gondolata. Ez a veszteség nagyon sok művében megjelenik, szerepet kap például A walesi bárdokban is.

„Emléke sír a lanton még-„
illetve Az ősszel című művében.
„Emlékhalom a harc fián,”

Arany Jánosnak legjobban az fáj, hogy temetetlenül maradt a harctéren Petőfi. A negatív emberi tulajdonságok egyike is megjelenik az Epilógusban, az irigység. Valószínűleg ez a legnegatívabbnak tekinthető dolog Arany szemében:

„Kik hiúnak és kevélynek-
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?”

Itt is megfigyelhető a költői kérdés szerepe, amely megválaszolásra vár az emberek lelkében.
Azért fontos a költészet szerepe, most hátha elgondolkodtatja az embereket a hibáikon, és ha azok megjavulnak, az egész társadalom fejlődhet általa. A végső nyugalmat kizárólag a halál hozhatja Arany szerint.
A költemény nyelvezete a mai kor embere számára némiképpen furcsának tűnhet, hiszen régies kifejezéseket találhatunk benne: „legfölebb”, „félbe’-szerbe’”, s a szórend is az akkori kor nyelvezetéhez igazodik, ma már más sorrendben használnánk ezeket a szavakat.
A mű stílusát a verbalitás jellemzi, tehát az igék száma magasabb, és a mondanivaló számára jelentősebb, mint a névszóké.
A verselés az antik költészet hagyományaiból is merít. A költői kérdések gyakori előfordulása gondolkodásra ösztönöz. Arany János „Őszikéi” fontos szerepet játszottak költészetében, hiszen itt már az idősödő Arany gondolatait ismerhetjük meg. Mindenképpen megfigyelhető az évek során összegyűjtött élettapasztalat megosztásának vágya.

A megsejtett világforradalom vízióját az Egy gondolat bánt engemet c. költeménye jeleníti meg.
Keletkezése:
1846 végén írta, szilveszteri vers. Az esztendő utolsó napján eltöpreng a jövőről.
Látomásvers, a műfaja: rapszódia.
- csapongó, változó ritmika jellemzi,
- hangulatok, érzelmek áradata (elégikus, szenvedélyes, szentimentális).
Szerkezet:
1.) A vers két kulcsszava: a világszabadság és a halál:
a világszabadságért folyó küzdelemben a költő a hősi harcot és a halált is vállalja.
2.) Kompozíciója: 3 részből áll.
- 1-12. sor: Témája: a halál.
Kétféle halál lehetőségét állítja szembe egymással:
1-8.sor:
lassú, hétköznapi,
metaforái: a féreg rágta lassan pusztuló virág,
üres szobában álló lassan elégő gyertyaszál;
ezeket elutasítja: negatív töltésű szavak;
kétszeres tiltó felkiáltás.
9-12. sor:
az előző statikus képekkel szemben álló halál víziója;
dinamikus, gyors, erőszakos halálfajtákat mutat be:
- villám sújtotta fa;
- vihar kicsavarta fa;
- mennydörgés ledöntötte szikla.
Az igenlő felszólítások nyomatékosítják vágyait (Legyek…,Legyek…)
- 13-30.sor
Ennek a szerkezeti résznek a 18 sora egyetlen hömpölygő feltételes összetett mondat.
Témája: a világ népeinek ütközete a szabadságért, melyben a költő az életét adja.
- Az első 13 sor a feltételeket bontja ki: mikor szeretne ő meghalni.
A hegyi táj eltűnik, egy óriási síkság látomása jelenik meg;
mely egy harcmező, ahol a világ minden szolga népe elfér;
ezek felsorakozva indulnak a világszabadságot kivívni.
- A szerkezeti rész 2. fele a főmondat.
Alapgondolata annak a vágynak a megfogalmazása, hogy ő is a csatamezőn szeretne lenni (ott…, ott…,), sőt sokkal tovább megy, mert életét szeretné áldozni ebben a csatában.
Ez a 10 sor a vers érzelmi csúcspontja: itt teljeseik be az életáldozat.
A hangokkal (harsog, kiáltás, acél zörej, ágyúdörej), dinamikus mozgásokkal (a jambikus sorokat itt anapestusok gyorsítják) és a színekkel (főként a vörös) válik a jelenet képszerűvé.
- A 3. szerkezeti részben (31-36.sor) hangnemváltással folytatódik:
a csatazajt felváltja az ünnepélyes, lassú gyászzene,
a vörös színt a fekete,
a verszene is megváltozik: a jambusokat spondeusok lassítják.
A harcmezőn elesettek temetésének látomása zárja a verset.
A rapszódiát a vers legfőbb gondolatával (világszabadság) jelszavával fejezi be.

Mikszáth a palócokról és tótokokról szóló történeteit két novellagyűjteményben adta ki: Tót atyafiak (1881), és A jó palócok (1882). A két kötet egyes novelláit összeköti, hogy szereplőik ismerik egymást, és egy-egy szereplő több novellában is felbukkan, továbbá a szerkezeti felépítés is hasonló néhány novellában. Mikszáth hosszadalmas bevezetés után távolról közelíti meg a témát, ami mindig valamilyen meglepetést hordoz magában. A Tót atyafiak kötetben található Az a fekete folt című elbeszélés.
A történet egy, az emberektől távol élő, a közösségből kivetett emberről, Olej Tamásról szól. Olej Tamás Taláry Pál herceg birtokán dolgozik, mint számadó juhász. A novella elején megismerhetjük őt, a közvéleményben róla kialakult negatív képen keresztül. Ez leírás durva, mogorva, gonosz embernek állítja be, a novella végén azonban kiderül, hogy ő is ugyanolyan érző szívű ember, mint bárki más. Mikszáth itt is távolról, hosszú bevezető résszel, és lassan közelíti meg a történet cselekményét.
Megismerhetjük a bacsa mindennapi szokásait, munkáját, múltját és jelenét. Olej egyedül neveli 16 éves lányát, Anikát. Felesége a kislány születésekor halt meg, emlékét mind a mai napig nem tudta elfelejteni. Az erdőben járva még most is hallani véli egykori hitvese hívó szavait, és kislánya is mindig rá emlékezteti. A történet során az elbeszélő és a főszereplő nézőpontja néhol összefonódik. A mű cselekménye akkor kezdődik, amikor Taláry Pál megjelenik a birtokon. A herceg megpróbálja elcsábítani a naiv Anikát. A szigorúan erkölcsös Olej, a herceggel szembeni alázatosságát eldobva, felháborodottan utasítja el annak erkölcstelen kívánságát. Rendíthetetlenül ellen áll, egészen addig, amíg a herceg fel nem ajánlja neki az egész birtokot nyájastól, Anikáért cserébe. A bacsa lelkében ekkor hatalmas vívódás veszi kezdetét. Választania kell a vágyott gazdagság, és a lánya között. Egy gyenge pillanatban meginog, s szinte tudtán kívül, rossz döntést hozva, a birtokot választja.
"Aklot cserét... becsületért" - az erdő fái közt bolyong,s felesége hagját véli hallani: Tamás! Tamás!
A herceg tartja a szavát, s a földbirtok Olej Tamás tulajdonába kerül. Amikor a bacsa magára marad, akkor döbben csak, rá hogy mit tett, és mit vesztett el: jóval többet, mint amit a birtok és a nyáj együtt ér. Lelkileg teljesen összeomlik, nem tudja feldolgozni azt a szörnyű tettét, hogy anyagi javakért eladta a saját lányát, és elkeseredettségében felgyújtja a régóta vágyott s szeretett akolt. A folt valóságos és jelképes értelmű: valóságos a felégetett akol, és jelképes a lelkében lévő bűn. Olej bűnhődése tragikus, mert vétsége is az. Az önmaga által épített tökéletes világ morális értékrendjét sértette meg, s mint látjuk a bűn jóvátehetetlen, nincs visszaút.

A Szondi két apródja (1856) első két versszaka az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók. Bravúros az anapesztusok használata. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon. Arany ismételten felhasználja a poliszéma világképi lehetőségét: a kegyelem a török követ szájában a megkegyelmezést, az életben hagyást jelenti, Szondinál az Istenre való ráhagyatkozást és bizalmat.

A Zách Klára (1855) hatástörténeti szempontból kísérteties rokonságot mutat Katona Bánk bánjával. Erzsébet királyné alakjában ugyanazt a kettősséget látjuk, mint Gertrudiséban, az „úgy engedélyezem, hogy nem engedélyezem” magatartásforma megtestesülését. Valószínűleg nem csak véletlen egybeesésről van szó, hanem tudatos újrafeldolgozásról, hiszen a mű a Bánk bán tanulmányok után íródott. A ballada híven tükrözi Arany bűnkoncepcióját. Az erkölcsi törvény legkisebb megsértése is lavinaszerűen görgeti majd maga előtt a továbbiakat, szinte lehetetlen kilépni ezután a bűn ördögi köréből. A balladák sokszínűségét, formagazdagságát példázza az imitált, archaikus hang.

Az Ágnes asszony (1853) verselése a népi témához adekvát ritmus, felező nyolcas. Csak a refrént írja anapesztusokban, fölidézve ezzel az antik siratóénekeket. A refrén ily módon az egyedi esetet általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és valamennyiünkért. Arany ily módon beilleszti balladáját az irodalom azon meghatározó vonulatába, mely szerint a művészet igazi célja a könyörgés artikulációja a kegyelem jegyében. A bűn értelmetlensége tükröződik a büntetés illetve a bűnhődés folyamatának értelmetlenségében. Ágnes asszony a Danaida-sors megtestesítője és újkori példázata. De míg az antik monda alakjai föloldozást nem kapnak, a keresztény-kálvinista Arany világképében mi csak a bűnhődés fázisát, annak végpontjáig követjük nyomon, a lehetséges folytatás, a kegyelem gesztusa már túl van a vers világán. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely paradox módon már szimptómája az elme megbomlásának. Hatásosan él a folyamat bemutatásában a poliszémák és a homonimák stilisztikai lehetőségeivel.

Az V. László (1853) két szálon futó apokrif története a menekülés mozzanatában összetalálkozik, majd szétválik. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a szcenírozás, az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, a lélek sötétjére utal; ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot. A vers jambikus lejtése, a funkcionális helyeken ennek megváltoztatása is a drámai-akusztikus hatást erősíti.

A Toldi szerelme Arany János által írt elbeszélő költemény. A költő a Toldi-trilógia középső részének szánt, tizenkét énekből álló művel 1879-ben készült el. Első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki.


Cselekmény

A Toldi szerelme jóval terjedelmesebb és meséjében is bonyodalmasabb, mint Arany János bármelyik más elbeszélő költeménye. A történet Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska szerelméről szól. Lajos király harcjátékot hirdet, a győztes lovag jutalma az öreg Rozgonyi lánya, Piroska. Toldi vonakodik a házasságtól, de barátja kérésére, annak nevében benevez a tornára, melyet meg is nyer. Közben Toldi beleszeret Piroskába, a lány, aki időközben Tar Lőrinc felesége lett, viszonozza a lovag szerelmét. Toldi és Piroska férje, Toldi korábbi barátja akinek nevében megnyerte a lovagi tornát, párbajoznak, melynek következtében Tar Lőrinc életét veszti. Piroska a férje holttestének láttán elájul, és mivel azt hiszik, hogy ő is meghalt, eltemetik. Toldi éjjel a sírboltba látogat, közben Piroska magához tér és elátkozza Toldit, ezt követően kolostorba vonul. Toldi elbújdosik, a király pedig elfogatóparancsot tűz ki ellene, az esztergomi érsek elátkozza. Később viszont kiderül, hogy a nápolyi hadjáratban álruhát öltve számos hőstettet hajtott végre, sőt a király életét is megmentette, így Lajos király megbocsát neki, Toldi hazatérhet a bujdosásból. Viszont mire hazaér, Piroska meghal.

Elemzés

Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be. A Toldi szerelme a történetnek korábbi szakaszát beszéli el, tematikus szerkezet alapján nem előzmény, hanem következmény a Toldi estéjéhez képest: a külső és belső fejlődés ellentétét a látszat és a való szembeállításának elvontabb szintjére emeli.

Lajos és az udvarában élő Toldi rendkívüli tréfához folyamodva él vissza a megtévesztő látszattal: a király álruhában látogat Rozgonyiékhoz, Toldi másnak a fegyverzetében vív párviadalt Piroska kezéért. Az alkalmi megtévesztések után a kivételesen vállalt látszat erősebbnek bizonyul a mű két hősénél, s egyikük sem tud szabadulni hatásától, sőt másokat is kiszolgáltatnak a színlelés hatalmának, s a látszat uralkodóvá válik.

Arany élesen bírálja a vélt kötelesség nevében önmagunkon elkövetett erőszakot. Úgy érzi, hogy ez önáltatáshoz és útvesztőszerű léthelyzethez vezet.

Toldinak és a királynak az a hibája, hogy hiányzik belőlük a nyíltság. Ez válik végzetükké: utóbb mindketten eltékozolt idejüket szeretnék megtalálni. A Toldi szerelmében Arany jellemhibára szűkíti a tragikumot (a tragikum forrása jellemhiba). Toldit belső fogyatékossága kényszeríti, hogy az egyszer elkövetett bűnt hasonló vétkekkel sokszorozza meg. A közvetlenül szubjektív részek kisebb arányban fordulnak elő, mint a Toldi estéjében, s így nem tudják egységbe fogni a trilógia befejező részéhez képest sokkal cselekményesebb történetet. Az elbeszélés lassú ütemét nem indokolja az önironizáló elbeszélő hangnem. Arany legterjedelmesebb művében a XVI-XVII. századi népkönyvek szétteregető írásmódját idézte föl, s ez nem tette lehetővé a hangnemnek a tökéletes egységét. A megtévesztő látszat térhódításának és a szenvedélyek elfojtásából eredő belső összeomlásnak ábrázolása jelentős költői teljesítmény. A kiegyezés utáni Magyarország eltorzult szabadelvűségének, a múlt képén át érvényre juttatott értelmezését sejthetjük benne.
 

1823. január 21-én született a Nógrád megyei Alsósztregován vagyonos középnemesi családban. Édesanyja, Majthényi Anna előkelő lány volt, hozománya a csesztvei kúria és birtok volt. Apját 14 éves korában elveszti, ezután anyja irányítja a birtokot. Négy testvére volt (két fiú, két lány). Magántanuló, vizsgáit a váci piarista gimnáziumban tette le. Pestre került, a jogi kar hallgatója. Megismerkedett Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Eötvös, Shakespeare, Victor Hugo műveivel, eljárt a Pesti Magyar Színház előadásaira, olvasta az Athenaeum folyóiratot. Latinul, németül, franciául olvasott. 1840-ben Pesten megjelent első verseskötete Lantvirágok címmel. Lírai darabjait Lónyay Etelka iránti ifjúkori szerelme ihlette. Egész élete folyamán írt verseket, de életében több verseskötete nem jelent meg. Gyengülő egészségét pöstyéni gyógyfürdőzéssel igyekezett javítani. 1840-ben visszatér szülővárosába, ahol magánúton készült további jogi vizsgákra. 1841-ben befejezte egyetemi tanulmányait. Egy év múlva megszerezte ügyvédi képesítését. Balassagyarmaton joggyakornok lett, majd kinevezték aljegyzőnek. Bekapcsolódik a politikába, a centralisták híve. Az ellenzék szónokaként vált ismertté a megyében. Később szívbaja miatt le kellett mondania az aljegyzőségről, de továbbra is jelentek meg cikkei a Pesti Hírlapban. 16 évesen írta az első drámáját és Az ember tragédiája előtt már hat tragédiája és egy szatirikus vígjátéka volt készen. Egyik sem volt jelentős alkotás. 1845-ben feleségül veszi Fráter Erzsébetet. Házasságuk kudarcba fullad, 1854-ben elvállnak. Madách anyja átadta nekik a csesztvei birtokrészt és kúriát. Három gyermekük született: Aladár, Jolán, Borbála. Madách betegeskedése miatt nem vehetett részt a szabadságharcban. A családban sorozatos tragédiák történtek. Forradalmárok rejtegetése miatt feljelentették, 1852 augusztus 20-án letartóztatták. Pozsonyban, majd Pesten raboskodott. Birtoka jövedelmét lefoglalták, de 1853-ban bizonyítékok hiányában elengedték. Madách egy ideig magányosan élt Sztregován, gondolati költeményekre helyeződött a hangsúly. 1859-ben komédiát írt Aristophanes modorában (nincsenek felvonások, kardalok tagolják a párbeszédeket). A mű címe A civilizátor. István bácsi, a falusi gazda szívélyes - patriarkális viszonyban él cselédeivel, kik az akkori Magyarország nemzetiségeit képviselik. Megjelenik azonban Stroom, a civilizátor, aki a barbár keleti világot kívánja műveltté tenni. A Bach-rendszer politikáját gúnyolja ki és felveti a nemzeti kérdést is. 1859-től 1860-ig írta, 1862-ben jelent meg Az ember tragédiája. Ez a mű egy kérdésre keresi a választ: "Vitte-e előbbre a civilizáció az embert?" Műfaja szerint drámai költemény. A Kisfaludy Társaság és az Akadémia is tagjai sorába választotta. 1860-61-ben megírta Mózes című drámáját. Ez már nem tragédia, hanem dramatizált eposz. Bibliai történetet mesél el, ahogy a népvezér Mózes szembekerül a "hitvány tömeggel". 1860-61-ben ismét bekapcsolódik a politikába, Nógrád megye országgyűlési követévé választotta. 1861-ben a pesti országgyűlésen a radikálisabb határozati párthoz csatlakozott. Egészségi állapota egyre romlott, 1864. október 5-én Alsósztregován halt meg.

Az ember tragédiája című művét 1859-60-ig írta, majd 1862-ben jelent meg. Ez az időszak írói sikereinek időszaka, ekkor írja három főművét: A civilizátort (1859), Az ember tragédiáját (1859-1860) és a Mózest (1860-1861). Ez a kérdés vetődik fel Goethe Faustjában is: Van-e értelme az életnek? Goethe itt igenlő választ ad, mely szerint a közösségért végzett értelmes munka értelmet ad az életnek. Madách ezzel szemben bizonytalan. Érvényesül-e az eszme a történelemben? Minden szín erre a kérdésre keresi a választ.

Az ember tragédiájának keletkezési körülményei (1849 Alsósztregova):

Már a mű keletkezési ideje is sokat árul el a tragédiáról: egy csüggedt kor végén és egy újra reménykedő korszak végén alkotta meg Madách. A mű ellentmondásossága, következetlensége, a pesszimista eseménysorozat és az optimista befejezés a megírás időpontjának társadalmi közérzetéből fakadt. Az az ifjú nemzedék, melyhez Madách is tartozott, a forradalom előtt feltétlenül hitt a liberális eszmék diadalában, a társadalmi haladásban, az osztályellentétek kiegyenlítődésében, a jobbágyhelyzet javulásában.

Személyes csalódások, egyéni csapások is érték ekkor Madáchot, melyek növelték kétségbeesését. Nővérét és családját feldühödött román parasztok felkoncolták, ennek hatására kezdett kiábrándulni a népből, a tömegekből. Feleségétől szerelmet, földöntúli boldogságot várt. Életének ez az eseménye jelentős szerepet kapott Éva megformálásában is.

Világszemléletét komorabbá tették a XIX. századi természettudományok új tanításai, főleg a determinizmus, melynek fő gondolata az emberi végzet elkerülhetetlensége, a társadalmi haladás nem léte.

A tudomány rávezette a valóságra, romantikus eszméi összeomlottak, de ő ennek ellenére is hinni akart bennük, ugyanakkor meg is cáfolta ezeket.

A lelkében dúló vihart, ide-oda ingadozását a műben Ádám és Lucifer képviseli. Ádám megrögzött idealista, mig Lucifer szigorúan csak a valóságra támaszkodik. Az ember tragédiájában nem a történelmet akarta bemutatni, hanem a különböző eszmerendszereket.

A Tragédia helye a magyar irodalomban: Az ember tragédiája a magyar irodalomban jelentős, kiemelkedő helyet foglal el, szinte alapműnek is mondhatnánk. Fontos, mert elsősorban az emberrel, az ember problémáival, sorsának alakulásával, tulajdonságaival foglalkozik, éppen ezért ma is időszerű. Szokatlan műfaja egyedül Vörösmarty Csongor és Tündéjéhez hasonlít.

A Tragédia alapkérdései: A tragédia leggyötrőbb alapkérdései leginkább - mint az egész mű - az emberrel foglalkoznak. Van e értelme az emberi létnek? Mi célra vagyunk a világon? Létezik e emberi fejlődés, emberi tökéletesedés? Érdemes -e küzdeni, harcolni egy célért? Ezek mellett azonban más kérdések is felvetődnek, mint például az egyén és a tömeg viszonya, melyben az író a romantika titánkultuszát jeleníti meg, a tudomány szerepe az emberi világban, a férfi és a nő kapcsolata (Ádám, Éva) ill. a determinizmus.

A mű szerkezete: Az első három valamint az utolsó, a tizenötödik szin keresztszinek. A negyedik szintől (Egyiptomtól) kezdve a hetedik szinig (Konstantinápolyig) a cselekmény az ókorban játszódik. A középkorban járunk a nyolcadik szintől (Prága) a tizedik szinig (ismét Prága), a tizenegyedik szin (London)a jelenben játszódik, mig a tizenkettedik (Falanszter) és a tizenötödik szin (eszkimó) közt a jövőben járunk. Az expozíció a második, a bonyodalom a harmadik, mig a befejezés a tizenötödik szin.

A mű tartalma, értelmezése:

Minden szín programja az előző szín végén jelenik meg.

1.szín: menny

2. szín: éden

3. szín: édenen kivül

4. szín: Egyiptom

Ádám ifjú fáraó, minden dicsőség és hatalom az övé. Mindezek ellenére mégsem boldog, hiszen ezeket nem magának köszönheti, nem meg küzdött értük. Halhatatlanságát akarja megvalósitani, ennek érdekében rabszolgák milliói piramist épitenek neki, igy remélve a halandóság legyőzését. A dicsőséget szomjúhozza. Értelmetlennek találja amit milliók szenvedésével érhet el, erre Éva teszi érzékennyé. Ez menti meg erkölcsileg, ez teszi képessé megérteni korábbi, önző dicsőségvágyának voltát. Megszünteti zsarnoki hatalmát, felszabaditja népét. A szin végén Ádámban megszületik a szabadság-eszme, egy szabad állam, ahol minden ember egyenlő.

5. szín: Athén

A szabadság-eszme, az egyenlőség torz megvalósulása taszitja a lelkesült ádámot csalódásba, kiábrándultságba. A nép, az egyes ember szabad ugyan jogilag, de valójában -lelkileg - mégsem az, hiszen ki van szolgáltatva a gyáva és jellemtelen demagógoknak. A félrevezetett nép nem birja elviselni, ha valaki különb nála, ezért a szabadság védelemezőjét, Miltiádészt, a perzsa háborúk hősét halálra itéli. Ádám keserűen látja be, hogy a szabadság elvesztését, a vérpadot azért kell elviselnie, mert nagy eszme lelkesitette. Ebben a szinben jelenik meg először a nagy ember és a gyáva, a nyomor által szolgává süllyesztett tömeg ellentéte. Ádám csalódásból menekülve a gyönyörben, a kéjben keres feledést.

6. szín: Róma

Éltető eszme hiján a közösség széthullott, egyedekre bomlott, lezülledt. Ádásm is részt vesz a vad mulatozásban, azonban nem találja benne örömét. Éva felébreszti Ádámban az elveszitett Éden utáni nosztalgiát. Mindkettejük lelkében már végbement a fordulat, a meglevő világ elutasitása, mielőtt a döghalál megrenditette a többieket. Péter apostol szavaiban új eszme tűnik fel a keresztyénség hitvallásaként: a szeretet és a testvériség. Ezért az új tanért lelkesül Ádám, ezért kiván csatázni megint. Ádám új világot akar teremteni.

7. szín: Konstantinápoly

A három ókori szin után a középkor következik, s Konstantinápoly újabb vereség, elkeseritő csalódások szinhelye lesz a keresztyén testvériségért lelkesülő, új világot teremteni akaró Ádám számára. Madách keresztyén harcosként szerepelteti hősét, hiszen ez illik legjobban Ádám csatázni kivánó egyéniségéhez, igy fűzheti a legeszményibb szerelem a kor Évájához. Győztesen érkezik meg seregei élén a korai keresztyénség egyik fővárosába, Bizéncba, hogy szállást kérjen a városban. A polgárok riadtan elhúzódnak tőle, hiszen tartanak rabló ill. eretnek voltától. Ezáltal tapasztalnia kell, hogy az egyház tanitásai merev és embertelen dogmákká váltak. Eltorzult, önmaga visszájára fordult a keresztyén tan, a testvériség-eszme. Kiüresedtek a lovagi ideálok, Évától pedig elválasztja az apácazárda fala. A nagy és szent eszmékért vivott harcaiban Ádám másodszor szenved súlyos vereséget. Nem akar többé semmiért lelkesülni, kiábrándultan a tudományba, a tudós szemlélődésbe menekül, pihenni akar.

8. szín: Prága I.

A középkor alkonyának világában vagyunk, a bomló feudalizmus ideje. Eszménytelen, közömbös világ ez, akárcsak a római. ádám cselekvő hősből csupán szemlélődő lesz: a nyugalmat, a pihenést, a világgal való nem törődés békéjét reneszánsz tudós alakjában reméli megtalálni. Kepler nagy felfedező, zseniális csillagász, de tudományát el kell titkolnia. Tudását elárulja, midőn haszontalan időjóslásokat, horoszkópokat kénytelen késziteni. A reformációval való rokonszenvezéssel vádolták. ádám és Éva viszonya ebben a szinben a legdrámaibb, és Éva egyénisége is itt a legösszetettebb: gyengédség, kacérség, lelkifurdalás változatai egyesülnek benne, mégis vonzza Ádámot. Ebben a szinben szerepel egy megrenditő vallomás, amelyben Madách fájdalmai törnek fel. Ebben az unott korban Ádám - a bor mámora segitségével - olyan jövőről álmodik, amely nem retten vissaz a nagy eszközöktől.

9. szín: Párizs

Az álomba merült Ádám Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban, s legelső szavai az "egyenlőség, testvériség, szabadság" lesz. A korábban már külön megjelent eszmék most már egységesen öltenek testet e szinben. Ádám újra cselekvő hős lesz, rendithetetlen meggyőződéssel áll a nagy eszmék szolgálatában a forradalmi nép élére. Éva kettősségének (büszke márkinő ill. durva forradalmárnő)hatására következetessége egyszér mégis megrendül. Ebben a szinben is megjelenik a nagy egyéniség és a nép ellentéte. A forradalom menete elsodorja Dantont, Ádám sorsa ezúttal is a bukás, mégis lelkesülten ébred fel álmából. Ez az egyetlen szin, melyez nem a csalódás, a kiánrándultság, hanem a kételyeken diadalmaskodó bizakodás hangjai követnek. Szerkezetileg is elkülönül a többitől, hiszen álom szerepel az álomban.

10. szín: Prága II.

A jövő álmaiból e hitvány korba visszatért Ádám ill. Kepler, bár reneszánsz tudósként irtózik a vértől, mégis rajongással emléklezik vissza a forradalomra. Az újra fellelkesült Ádám hittel, bizalommal tekint a jövőbe. Hű maradt a forradalomhoz, de az eőszak túlkapásait továbbra sem tudta elfogadni. Második része a tanitvány jelenete. Kepler felvilágositja legjobb tanitványát a középkori tudományok értéktelenségéről, szellemi önállóságra buzditja őt, félredobatva vele a művészet ósdi szabályait, ezután újult erővel indul el egy új világba.

11. szín: London

Ez a szin már Madách jelenét mutatja be. Innentől kezdve Ádám már nem aktiv, középponti hős, ismét átalakul szerep nélküli személővé, szemtanúvá. A Tower magasából most is bizakodva, nem is rejtett örömmel figyeli a szeme elé táruló nyüzsgést, közelről azonban egyre fokozódó ellenszenvvel, undorral fordul el tőle. Nincs kerek története e szinnek: egymással szorosan össze nem függő jelenetek, epizódok füzére. Az elembertelenedett világban egyedül négy tanuló életvidám pajkossága, hazáért vaéó lelkesedése viditja, akik minden valószinűség szerint ugyancsak embertelen gyárosokká válnak majd. Ebből a korból hiányzik a nagyság, nincsenek tragikus, elbukó hősök. A jelenben Madách a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek megcsúfolását, elárulását látja csak. Minden árulóvá vált, minden eltorzult, csődbe jutnak az egyes életsorsok is. Éva alakja - akinek bájos külsője számitó belsőt takar - itt is összetett. Ádám most is csodálja, bár rokonszenvét csak hazugsággal és hamis ékszerekkel tudja megszerezni. A munkásruhába öltözött ádámot visszautasitja, de hajlandó kitartott szeretőjévé válni, amikor megtudja, hogy voltaképpen álruhás gazdag lord. A nő bűne a kor bűne, mely a szerelmet árúvá aljasitotta, Éva mégis le tudja ezt vetkőzni. Ádám látja ennek a világnak elkerülhetetlen bukását, halálraitéltségét. Záróképe egy nagyszabású temetőjelenet. A szerelem, a költészet és az ifjúság diadalmaskodott a londoni vásár zűrzavara s a halál törvénye felett. Ádám a szin végére egy olyan társadalomba vágyik, ahol az értelem uralkodik. Bizakodással folytatja történelmi útját.

12. szín: falanszter

Ez a szin már a jövőbe mutat, ely olyan világba, melyet a korabeli tudományok tamitásai alapján képzel el Madách. Új kérdés lép a nagy eszmék sorsa, a társadalmi haladás helyébe: a determinizmus, vagyis a természeti végzet és a szabad akarat kérdése. Ádám a kollektivizmusra alpozott társadalomban eleinte lelkesedik. Kiváncsi vágyakozással szeretné fölfedezni az új eszmét, mely a megélhetés, az élet megmentése a Földön. A tudomány célszerűsége uralkodik a falanszterben, melynek tudománya kizárólag természettudomány. Ez azonban gátat szab az egyéniségnek, megszüntet minden szépséget mint fölösleges dolgot. Nincs haza, nincsenek nemzetek, múzeumba kerültek a kedves állatok, a virágok valamint a művészek megmaradt emlékei. Eltűnt a család, tiltják az érzelmeket. Az embereknek nincs nevük, számokkal jelölik őket. Magvalósult a teljes egyenlőség: nincsenek társadalmi különbségek, egyenruhát viselnek, a különleges embereket pedig alantas munkára fogják, mindenütt béke honol. Kiürült, rideg, boldogtalan, embertelen világ ez, ami mindenkinek rossz. Nem egy nagy eszme eltorzulásáról van itt szó ellentétben a múlttal. Ádám újra csalódott: csalódott a tudomány rideg, racionalista rendjében. A végső fordulatot ismét éva idézi elő, akit megfosztanak gyermekétől. ádám el akar szakadni a Földtől: magasra kivánkozik, puszta szellemi lénnyé szeretne válni, megveti a Föld porát.

13. szín: űr

Ádám Lucifer segitségével az űrben repül. Egyre magasabbra emelkedik, ki akrja tépni magát az emberi sors földi megkötöttségéből: a természeti végzet elől a térbe menekül. Elvágyódik a Földtől, de visszasirja azt, fáj elszakadni tőle. Ádám száguldása közben megmerevedik, lucifer úgy érzi, elérte célját: megdöntötte az Úr világát, megsemmisitette az embert. Ádám - a Föld fia - azonban anyaghoz kötöttségét nem tudja széttépni, újraéled. Lucifer érvei ellenére visszavágyik a Földre, hol oly sokat csatázott. Ádám a a küdelmet az élet és az ember lényegének tartja. A nagy eszmékért vivott küzdelem értéke akkor sem csökken, ha a történelem folyamán nem hozza meg a remélt eredményt.

14. szín: eszkimó-világ

Az ember nem tudta legyőzni a természet végzetét, a tudomány nem menthette meg a földi életet. Az Egyenlitő táján éppen csak tengődik a lét, az ember álattá silányult, erkölcsileg és fizikailag erkorcsult: fő vonásai a félelem és az éhség. A torz utód csak szomszédai agyonverése árán képes fenntartani életét, Ádámhoz könyörög, hogy kevesebb ember legyen és több fóka. A tragédia főhőse riadtan tekint szét a jégvilágban. Itt már nem születhetnek új eszmék, nem lehetséges a küzdelem. Vége az életnek, ez az emberi történelem legutolsó, szégyenletes felvonása. Lucifer egyre aktivabb, érvei meggyőzőek: az ember tehetetlen, sorsát nem irányithatja, a természeti törvények vergődő foglya. Véget ér az álom. Madách szerint a végső bukást a kozmikus erők okozzák, nem az ember küzdelmek kudarca.

15. szín: édenen kivül

Az álmaból felébredt ádám és Lucifer vitája folytatódik az utolsó szinben is. Ádám a szabad akaratra hivatkozik: tapasztalatainak birtokában csak tőle függ az emberi történelem irányitása. Lucifer tudós, cinikus ellenérve lefegyverző: az egyén ugyan szabad, egyénileg nincs lekötve, de az egész faj determinált. ádám Lucifer szavait hallván öngyilkos akar lenni: ő az első ember a világon, ezért halálával megakadályozhatja a jövőt. A kétségbeesésből Éva anyasága szólitja vissza az életbe: áldozata most mát hiábavaló lenne, halálával sem tudná megsemmisiteni az életet. Ezt követően belétja, vállania kell az életet mindenek ellenére is, az élat folytatása számára erkölcsi paranccsá vált. Elszakad Lucifertól, az Úr pedig kegyeibe fogadja. Most a megélt álmok hazug voltában reménykedik, ahol Lucifer szándékosan torzitotta el a jövőt.

Gyötrő kérdésire (Mi az ember sorsa? Létezik-e túlvilág? Van-e cél a történelemben? Létezik-e haladás, tökéletesedés?) nem kap egyértelmű, világos választ az Úrtól.

Megjelenik Nietzsche heroikus pesszimizmusa, mely szerint erkölcsi nagyság az, aki küzd akkor is, ha biztosan tudja a kudarcot. Ezt hirdeti ez a mű is. Emellett jelen van a Hegeli dialektika: a történelmi haladás az ellentétek harcában nyilvánul meg.

A szereplők szimbolikusak, az egyes színekben jelképes szereplőkként szerepelnek. Se nem optimista, se nem pesszimista. Mindenféle olvasót el tud gondolkodtatni.

Műfaja: A mű 1862-ben jelent meg Madách legjelentősebb alkotásaként. Műfaji előzményei: Milton Elveszett paradicsoma, mely egy Ádámtörténet és a kerettörténethez járult hozzá. emellett Goethe Faust II-je. Itt az alapkérdés az, vajon elérhető-e a boldogság. A válasz igen: a közösségért végzett értelmes munka értelmet ad az életnek. Alapkérdés tekintetében és műfajilag is nagy hatással volt ez a mű Madáchra. Hasonlóképpen Vörösmarty Csongor és Tünde műve, mely egy parabolikus mese a boldogságkeresésről. Hozzájárulnak, hogy a műfaja drámai költemény legyen: párbeszédre alapul, nincs elbeszélés, keretes, színenként önálló cselekmény, magas emelkedett, költői nyelv. Ez a műfaj alkalmas újszerű problémák vizsgálatára, mivel az elején megjelenő alapkérdésre a különböző színek különböző körülmények között keresik a választ, ezáltal átfogó képpel mutathatva be az író véleményét. A szereplők általánosak: Ádám az örök férfi, Éva pedig az örök nő. Az adott színek történelmi főhősei jelképesek. Minden színben ismétlődik egymást meglelése. Ezek után Ádám minden asszonyban felismeri Évát. Az Úr nem mondja meg Ádámnak, mi lesz a történelem kifejlete, ezt tanító okokból teszi. Lucifer ugyanilyen tanító jellegű: megmutatja a történelmet, de, hogy ne fussanak meg a csatából, fölcsillantja a reményt. Összehangzik az Úrral. Úr: "Küzdj és bízva bízzál". Ádám: "Az ember célja a küzdés maga" mig Lucifer: "Küzdést akarok, diszharmóniát" hirdet. Mindhárman az emberi történelem céljaként a küzdést jelölik meg, ahol nincs értelme az eszméknek. Ez nem optimista és nem is pesszimista. Az emberiség elkövette azt a hibát, hogy a szép eszméket megpróbálta megvalósítani és ezzel bemocskolta azokat. A jelentés a cselekmény mellett a reflexiókban jelenik meg. Az Úr is értelmezi a végén. Amit ő mond, az az igazság, de ugyanazt mondják a többiek is. Lucifer nem az Úr ellenpólusa. Lucifer kommentáló szereppel bír. Az Úr és Lucifer jelképességét a mítikus háttér jelzi. A mítoszban ők ellentétek, itt viszont egyetértenek a két alapkérdésben (ezért is szimbolikusak). Lucifer végigkíséri Ádámot a történeti színekben. Ádám az igazságkereső ember, az ember szimbóluma, aki keresi az eszméket. Éva a keresendő boldogság, a biológiai végzet. Állandó recept a haladásra: van egy tézis, melyet kikezd az antitézis, megegyezésük lesz majd a szintézis, ami már továbbhaladás. Lucifer az antitézist jelképezi, nélküle nincs haladás. Lucifernek a tagadó alapállása ironikus nézőpontként jelenik meg. A materializmust képviseli az idealizmussal szemben. Ádám szerint az eszmék viszik előre a világot, Lucifer nézőpontja szerint a biológiai valóság határozza meg gondolatainkat. A tömeg - mint önálló szereplő - három színben jelenik meg: ennek anyagi természetű indokai vannak. Az athéni szín során fél, unatkozik, anyagi érdekből akarják megölni. A párizsi színben vérszomjas (először az arisztokraták, majd Danton ellen), állatias. A forradalmi Évát a kéj vezeti. A nép a különbnek, az értéknek az elpusztítója. A londoni szín az önzés, a vérszomj (akasztás), az indulat megtestesitője: megtorolni a házasságtörést. A nép mindig az értékek pusztítását képviseli, amely akadálya az eszmék megvalósulásának. Állati ösztönök jelennek meg bennük. A felépítés is szimbolikus.

 Az első három keretszín
A tragédia a Biblia teremtéstörténetét használja kezdőképként. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy Madách a bibliai Teremtés könyvéből csak a díszleteket kölcsönzi, a szereplők már nem követik minden vonásukban a „klasszikus” értelmezést. Így lehetséges, hogy Isten alakja az első három színben nem sokban emlékeztet a kereszténység Istenére, Lucifer pedig nem az „örök rossz” megtestesítője, csupán a „tagadás szelleme” (innen a neve is: a kézenfekvő Sátán, Ördög stb. helyett a tulajdonnevet használta Madách).

Ádám Luciferhez:
Mért nem maradtál hát a fényes égben,
E porvilágra mért jöttél közénk?
Lucifer válaszol Ádámnak:
Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú, szabályos életet,
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.

/Az ember tragédiája, II. szín/

Miután Lucifer szembeszáll a teremtésben megdicsőült Istennel, vitatkozni kezdenek. Az Úr és az angyal közt szó szót követ, végül mintha fogadást kötnének: Lucifernek jogában áll próbára tenni a teremtett világot, és annak lelkét, az embert. Míg a cinikus kísértő két fát kap az Édenkertben (a tudás és a halhatatlanság fáit), az ember figyelmeztetést, hogy óvakodjon ezektől.

Lucifer első csatáját a Földön siker koronázza: az embert kíváncsiságát és nagyképűségét kihasználva sikerül rávennie, hogy szakítson a tiltott gyümölcsökből (Éva végül csak a Tudás fájáról vesz).

Az Istentől eltávolodott és a Paradicsomból kiűzött első emberpár hamar megbánja tetteit, de érdekli őket jövőjük. Lucifer célja az ember kudarcának bizonyítása, s mi sem jobb eszköz erre, mint az ideálokkal teli, első naiv emberpárt kiábrándítani önmagukból. Álmot küld a jövőjüket firtató Ádám és Éva szemére, hogy meggyőzze őket, az ember bukásra ítélt teremtmény. A küldött álom azonban nem a kísértő hazugsága, hanem az emberiség valódi történelme.
A történeti színek

Bár a történeti színek a XII. színig az emberiség valós történelmét dolgozzák fel, Lucifer mégis csúsztat egy picit: célja, hogy kilátástalanként mutassa be azt, így – bár nem ad torzképet a történelemről – a különböző történelmi korokat mindig hanyatló fázisukban mutatja be.

A történeti színek során Ádám és Lucifer vitái adják a mű cselekményszervező erejét. Bár Lucifer a keretszínekben lenézi az embert, s a felsőbbrendű lény megvetésével közelít hozzá, a történeti színek során egyenlő félként kezeli Ádámot.

A történelmi színek szerkesztésében megjelenik a tézis-antitézis-szintézis hármasa, a hégeli triáda.
IV. szín: Egyiptom

A IV. színben Ádám, mint ifjú fáraó jelenik meg, Lucifer pedig a fáraó minisztere. Az ifjú fáraó boldogtalan, halhatatlanságát keresi, és dicsőségre szomjazik: piramist építtet magának. A dőre nagyravágyásból a felbukkanó Éva alakja menti meg, aki a férjét sirató szerelmes rabszolganőként felébreszti a fáraóban a szabadság eszméjét, s eltörli „milljók egy miatt” történő szenvedését. Felszabadítja a szolgákat, ám amikor Lucifer előrevetíti az így elképzelhető jövőt, igazít a döntésen. Demokratikus államot tervez, melyben a köz java legyen a legfontosabb.
V. szín: Athén

Az ötödik színben Ádám Miltiádészként ábrándul ki a szabadság eszméjéből. Az első demokratikus társadalomban az egyén jogilag szabad ugyan, lelke azonban ki van szolgáltatva a demagógoknak. A nép, s az ember nehezen tűri, hogy valaki nála különb legyen, így végül Miltiádészt, a perzsa háborúk hősét hazaárulás vádjával vérpadra küldik. Míg Éva a fáraót lenézte, amiért visszaélt hatalmával, most a népet átkozza, s bánja, hogy Miltiádész nem fordul hadával a város ellen, Ádám pedig első kudarca után megtagad minden eszmét és erényt.
VI. szín: Róma


A római szín egy életforma csődjét festi le. Ádám, mint Sergiolus züllött tivornyában vesz részt, de örömét nem leli benne, Lucifer Milóként „gúnyos mosollyal és hideg szemekkel” figyeli a mulatókat, miközben a városban már a dögvész pusztít. A Júliaként megjelenő Éva alakja a paradicsomba való visszavágyódást ébreszti fel Ádámban, aki végül Szent Péter apostol szavaiban talál vigaszt: a kiutat a terjedő új eszmében, a kereszténységben látja.
VII. szín: Konstantinápoly

A hetedik színben Ádám, mint Tankréd, kereszteslovagként érkezik meg Bizáncba, a korai kereszténység egyik fővárosába. Szomorúan tapasztalja, hogy a szeretet vallásának jelképe „vérengző keresztté” korcsosult, s az egyház tanításai merev, embertelen dogmákká fajultak. Éva most is az Édenkertet idézi fel, de Ádámtól elválasztja őt a zárda fala, Ádám pedig a tudományokba menekül ez embertelen világból. Mindent kétféle képpen lehet felfogni, lehet tragédiának és komédiának is, ugyanúgy mint az apácaságot.
VIII. szín: Prága

A nyolcadik színben Ádám a kor elismert, híres csillagásza, Kepler. Bár nagy felfedező, mégis a tudomány elárulására kényszerül: hogy megélhessen, horoszkópokat készít magas rangú megrendelőinek. Éva szerepe ebben a színben a legösszetettebb. Müller Borbálaként gyengéd és kacér, kicsapongó életet élő hölgy, akit Kepler ennek ellenére szeret, hiszen „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt”.

A szín végén Kepler a bortól megittasultan olyan jövőt képzel, mely nem riad vissza a változtatástól.
IX. szín: Párizs


Danton:
És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
Csak a haza legyen nagy és szabad. -

/Az ember tragédiája, IX. szín/

A kilencedik szín különleges dramaturgiai szereppel bír, hiszen álom az álomban: a nyolcadik szín végén – melyben Ádám Keplerként szerepelt – álmodni kezdő Kepler látja a kilencedik színt. Bár Lucifer ebben a színben is megjelenik, ezt az álmot nem ő irányítja: ennek megfelelően ez az egyetlen szín, melyet nem a csalódás, hanem a bizakodás hangjai követnek.

Az álomba merült Ádám-Kepler Dantonként jelenik meg a francia forradalom napjaiban, első szavai „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” A forradalom hármas jelszava mégsem teljesülhet, hiszen itt is szembesülünk az egyén és a tömeg ellentétével, a nép kivégzések sorozatát követi. Éva kétszer is megjelenik a színben: a vérpadon márkinőként a szépség és a költészet varázsát rejtve bűvöli el Dantont, aki a másodszorra durva forradalmárnőként megjelenő Évától iszonyodva fordul el.
X. szín: Prága II.

Mielőtt újabb világba indulna, Keplert meglátogatja legjobb tanítványa. A tudós felvilágosítja a tanítványt a tudomány behatároltságáról és értéktelenségéről, s indulása előtt önálló gondolkodásra bíztatja növendékét azzal, hogy a régi törvények elégetését kéri tőle.
XI. szín: London

A londoni szín – bár a mai olvasó számára a múlt újabb szelete – már Madách jelenét mutatja be, így jelentős fordulópont a műben.

Az ipari forradalom Angliájáért, a korlátlan szabad versenyes kapitalizmusért kezdetben lelkesedő Ádám, aki ettől a színtől kezdve már csak „munkásember”, „öreg férfi” stb.vagy „mint külső szemlélő”, a szörnyű epizódok láttán ismét kiábrándul egy világból. A bábjátékos mutatványát torznak találja, a polgárlányok és a kocsmáros vitája után a három munkás veszekedése láttán lobban először haragra: „Jerünk tehát, mit is nézzünk tovább / Hogyan silányul állattá az ember.”

Egyedül a négy tanuló pajkosságát és lelkesedését tartja kedves látványnak, ám annál lehangolóbb látnia, mi lesz ezekből a fiatalokból: a végtelenségig kapzsi és fukar mágnások láttán ismét elkomorul.

A mindenkit jellemző haszonlesés még a felbukkanó Éva alakjában is megvan, a templomból érkező, kezdetben ártatlannak tűnő leány csak azután fogadja el Ádám közeledését, hogy Lucifer gazdag lordként állítja őt be.

A szín végi haláltáncot, melyben a különböző szereplők együtt indulnak a halálba mégis csak Éva éli túl, aki felemelkedik, hogy a Földre mosolya hozzon gyönyört, Ádám a szín végén pedig ismét olyan világot remél, mely fölött a tudomány uralkodik.
XII. szín: Falanszter

Ádám kezdetben lelkesedik a kollektivista társadalom iránt, Luciferrel, mint az ezredik falanszterből érkező tudósjelöltek érkeznek meg. Négyezer év múlva a Nap kihűl, ennyi ideje maradt az emberiségnek az égitestből sugárzó létfontosságú energia pótlására. Így a falanszterben a tudománynak rendeltek mindent alá, s a fölösleges dolgokat eltörölték: múzeumba kerültek a virágok, az állatok, az emberi érzelmeket szintén fölöslegesnek tartják a falanszterek irányítói. Az embereket számokkal jelölik, s bár mindenki egyenlőképp részesül a munkából, az olyan kitűnő tehetségek, mint Luther, Cassius, Platón és Michelangelo elnyomottként élnek: Michelangelo-nak egész életén át ugyanolyan székeket kell gyártania, bár kreativitásából többre tellne.

Bár megvalósul a „testvériség” és az „egyenlőség”, a falanszter mégis üres, boldogtalan világ: a pusztulásától rettegő társadalom tagjai pusztán félelmükkel véget vetettek az emberiség földi létének, legalábbis olyan embertelen világot hoztak létre, amelyben az ember maga már nem is létezhet.

Ádám ezúttal hideg következetessége miatt ábrándul ki a tudományból, s a megjelenő Éva iránt ismét szerelemre lobban. A tudósok érzelmeiket rendellenességnek tartják, s betegként kórházba akarják őket szállítani. Végül Ádám úgy dönt, elszakad a Földtől.
XIII. szín: Az űr

Ádám:
Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet.

/Az ember tragédiája, XIII. szín/

Lucifer egyre távolabb röpíti Ádámot a Földtől, míg az egy hirtelen sikoltással megmerevedik. Lucifer már győzelmét ünnepli („Győzött hát a vén hazugság”), mikor Ádám a Föld szellemének hívó szavára ismét feléled, és mégis visszatér a Földre: a küzdelmet választja.

Lucifer hiába hoz fel egyre hatásosabb érveket, sorolja Ádám kudarcait, ő mégsem adja fel idealizmusát.
XIV. szín: Eszkimó-világ

A megmaradásért küzdő falanszteriek végül mégis kudarcot vallottak: hóba és jégbe fagyva, az ember állattá silányult, zárkózott, állati lény, mindennapi életében a fennmaradásért küzd.

Ádám, az „egészen megtört aggastyán” iszonyodva tekint erre a világra. Éva karjaiban sem találhat többé nyugtot, többé már nem jelenti számára az eszményt, vagy a költészetet, s az álom végén Lucifer vágya nem teljesül, mert Ádám vissza tért a földre.
A záró keretszín

A történeti színekben kialakult vita az utolsó keretszínben is folytatódik. Lucifer érvei lehengerlőek, tagadja az emberi szabad akarat létezését. Ádám kétségbeesésében az öngyilkosság mellett dönt, így akarja bizonyítani szabad akaratának létét, s egyben elkerülni a történeti színekben látott csalódások sorozatát.Tettétől az érkező Éva szavai térítik el: Éva gyermeket vár. Ádám ekkor megadja magát az Úrnak, belátja, hogy folytatnia kell az életet.

Bár reméli, hogy a látott álom nem válik valósággá, kérdések gyötrik. Mi lesz az ember sorsa? Van-e folyamatos fejlődés? Kérdéseire mégsem kap választ az Úrtól, aki a titkot homályba rejti, valódi válasz helyett reményt ad neki: „Küzdj' és bízva bízzál!”
Wikidézet

És míg öröm, bú, hit, meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz, ifjúság, szerelem,
Míg szent eszmékért ember harcol, érez,
Mindebből osztályrész jutand nekem.

/Madách Imre: Útravaló verseimmel/

Ádámot, az embert Éva, a nő, a szerelem, a költészet és az ifjúság megtestesítőjeként fogja segíteni, de Lucifer is jelen lesz életében: ő is egy a „mindenség gyűrűi” közül: állandó tagadása, kijózanító szerepe még sok szép forrása lesz.

A Tragédia – minden tragikus jellege ellenére is – a haladásért, a humanitásért való küzdelmet hirdeti, mely az emberi nagyság és erény biztosítója. „A cél a halál, az élet a küzdelem” – mondja Ádám a tizenharmadik színben, így az Úr a mű záró mondatában nem pusztán küzdelemre, de az életre szólítja fel az embert.

(1906-1908)
Mikszáth pontos társadalomképen alapuló, nagy művészi leleménye az, hogy a magánéletben ütközteti meg azt a kétféle szemléletet, erkölcsöt és magatartást, amelyet egyfelől Noszty Pál, másfelől Tóth Mihály képvisel. (FÁBRI ANNA)
A regény egyik fejezetében Malinka Kornél, az új titkár megkérdezi a földesúrtól, hogy mennyi a birtok jövedelme. Ráfizetek" - hangzik a válasz. Minek gazdálkodik akkor méltóságod?" - kérdezi csodálkozva Malinka. Hát akkor miből éljek?"
Fonákjára fordult világnak, fantomországnak mutatja ez a regény a kiegyezést követő évtizedek nemesi Magyarországát. A dzsentrivel való kíméletlenül őszinte szembenézésre konkrét történelmi körülmények késztették Mikszáthot: az 1905-ös választáson megbukott az évtizedek óta kormányzó szabadelvű párt, az ún. darabont-kormány uralma pedig nemesi ellenállási mozgalmat, úri földrengést" váltott ki. A történet magvát is a valóság szülte: 1901-ben bácskai szenzáció" volt Ungár Lajos zsidó milliomos leányának és egy dzsentrifiúnak a hasonló végkifejletű története.
A hagyományokból élő, tékozló nemességet Mikszáth ebben a művében is a humor és a kritika kettős eszközével mutatja be. Élesen megformált jellegzetes alakokból és mellettük számos színes zsánerfigurából alakítja ki szereplőgárdáját, az eseménysort a képzeletbeli Bontó vármegyébe helyezi. A dzsentri és a vármegye ábrázolása azt mutatja, hogy A falu jegyzője (Eötvös Józsefnek az 1840-es évek közepén írott műve) óta a magyar társadalom képe jóformán változatlan.
Az expozícióul szolgáló trencséni kaland önmagában is kerek történet, de a főtéma minden lényeges mozzanata megjelenik benne. A későbbi ismétlődések, visszatérések fogják össze a látszatra kötetlen mesélőkedvvel előadott történetfüzért.  A gátlástalan hozományvadász, Noszty Feri most még Velkovics Rozáliának, a polgármester lányának a kezére (illetve vagyonára) pályázik, de ez a terve - mivel váltót hamisít - meghiúsul. A második, terjedelmesebb szerkezeti egységben Kopereczky Izrael Izsák áll
a középpontban; benősül a Noszty famíliába, főispánná teszik, és az ő vagyonának, valamint befolyásának segítségével kezdődnek a  széleskörű hadműveletek Tóth Mari behálózására. A mű második felében összefonódnak a cselekményszálak, gyorsabban peregnek az események: a somlyói szüret a kölcsönösen álruhás megismerkedéssel, a körmönfont udvarlás, a leánykérés, a kompromittálás, a tetőponton a házasságkötés kikényszerítése, majd végül - megoldásként - Noszty Feri lelepleződése és kényszerű továbbállása. Az úri família tehát megszégyenül, de Noszty Feri utolsó szavai sejtetik:  a dzsentri életvitele nem fog megváltozni.
A szerkezet tehát több epizódcsoportból fonódik össze. Ez részben a sajátos műfaj következménye: a mű 1906 októberétől tárcaregényként jelent meg a Vasárnapi Śjság hasábjain folytatólagosan, könyvalakban csak 1908-ban látott napvilágot. Az egymás mellé felsorakozó epizódok olyan hálót alkotnak, amely a dzsentri akcióba lépésekor válik láthatóvá. A háló azonban nem csupán konstrukciós eljárás, hanem alapmotívum is, a hálót szövő pók a dzsentri életelvét jelképezi.
A dzsentri elve: a lehető legnagystílűbben  foltozni a szegénységet". Látszatvilágot épít magának, egyre súlyosabb, megfizethetetlen hitelekből él, tisztségekbe és felbukkanó vagyonokba kapaszkodik. A pénz és a hivatal megszerzésének egyik lehetséges eszköze az érdekházasság. A Noszty klikk Kopereczkyből főispánt, Noszty Feriből szolgabírót csinál, Tóth Mari pedig Noszty Pál szerint olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz."
A vármegye életét a személyes érdekek irányítják, ezek alakítják az emberi és hivatali kapcsolatokat, a törekvések középpontjában a pénz áll. A vagyonos polgár azonban kívül áll ezen a vonzáskörön; Tóth Mihály és Tóth Mari magatartását az anyagi biztonság erős alapokon tartja. Tóth Mari már amerikai lány", szabad levegőn és szabad beszéden" nevelkedett. Krisztina asszonyt és Velkovicsékat azonban visszahúzzák a beidegzések, híjával vannak a szilárd önérzetnek, ezért védtelenek a lesüllyedt arisztokratákkal szemben.
A szereplők két nagy tábora közül az első: Bontó vármegye vezetői, köztük az elkülönülő Noszty família, a jelen kiskirályai. A Nosztyak, Horthok, Rágányosok, Homlódyak képezték a megye krémjét, emberemlékezet óta ők uralkodnak a megyében." A dinasztia számos posztot ural: bécsi excellenciás úr", kanonok is van köztük, maga Noszty Pál pedig parlamenti képviselő, a miniszterelnök barátja. Az őseinek valamikor pallosjoga volt", de most kukoricát morzsolnak otthon", neki magának már le van foglalva a fizetése". A Nosztyak közös vonása a gondtalan életélvezet: a kártya, a sörházbeli kuglizás, a dorbézolás. Ide tartozik a költekező udvarlás is, mely egyúttal a  megkaparintható vagyonok behálózására irányul, és az élősködő életvitel fenntartását célozza.
Noszty Feri úri svihák" (a Beszterce ostromából a Behenczy bárók és más hasonló Mikszáth-figurák rokona). A dinasztia érdekeinek, szellemének  és erkölcsi világának megtestesítője. (Mutatósan tudott költeni", szükség esetén bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt" stb.) A színlelés, az alakoskodás és a pózok nagymestere. Megvan a nemesi rátartisága (+egy Nosztyval beszélsz!" - csattan fel Kozsehuba javaslatára). A szíve még fogékony, a lelkifurdalás olykor megingatja, őt is megigézi Tóth Mari bája, de akkor süllyed a legmélyebbre, amikor ennek ellenére végigjátssza az alattomos szerepet.
Különc dzsentri Kopereczky báró. A történet elején már a tönk szélén áll, krapeci birtoka csupán kétezer hold hozzáférhetetlen erdő" és egy veszteséges szántóterület. Annyi pénze azonban még van, hogy a Noszty család utolsó szalmaszálként belekapaszkodjék, hozzáadják Noszty Vilmát, hogy azután ő pénzelje Feri hozományszerző akcióit. Kopereczky jellemvonásai: tanulatlanság, gyakorlatiasság, esetlen szégyenlősséggel párosult rámenősség.
A dzsentri ellenlábasaként először Kozsehuba Tivadart, a gyárost és vendéglő-tulajdonost ismerjük meg. Nyersen realista, az ellenfelet pontosan ismerő üzletember". ž még ellenfelénél is aljasabb, mert a váltóhamisításra való rábírással átlöki Nosztyt egy erkölcsi gáton (nem kellett sokat erőlködnie), és a huszárhadnagy ezzel indul el a lejtőn.
Három ifjúkori jóbarát alkotja a dzsentrivel szemben álló pozitív erőket. A sziklaszilárd erkölcsű Storm ezredes német, a trencséni kaland az ő korrekt eljárásával záródik, és a befejezésben is kulcsfiguraként lép fel. Velkovics Mihály a polgár jellegzetes átmeneti típusát személyesíti meg: becsületes, de hat rá a dzsentri vonzásköre (csak- nem oly mértékben, mint a feleségére), sőt ő is nemességet szerez. Tóth Mihály viszont idealizált polgár: nemeslelkű, önzetlen, sikeresen gazdálkodik. Önerejéből emelkedik fel, a kézműves munkában éppoly tehetséges, mint a nagyszabású vállalkozásokban. Amerikában dollármilliókat szerez a sóspereccel és a köménymagos kiflivel. Itthon földbirtokos lesz (a rekettyési uradalom tulajdonosa), de megőrzi szellemi és gazdasági függetlenségét. Gyárakat létesít (kockagyárat", gőzmalmot, fűrészmalmot, szeszgyárat, téglagyárat, valóságos kis Paradicsomot") - majd gyors döntéssel, egészségre ártalmas voltuk miatt  beszünteti őket. Eszményített figura; az őt milliókhoz segítő Amerikából hazaköltözik, mert itt százszor nagyobb boldogság az élet".  Közhasznú, jótékony adományai megadják neki a társadalmilag hasznos polgár öntudatát. Saját vasszorgalmából és tehetségéből megteremtett anyagi biztonsága, igaz embersége, körültekintő óvatossága és családapai felelőssége segíti hozzá a dzsentri legyőzéséhez.
A színes karakterek egyike pl. Koleszár Mária, a tót dajka (a folklór élő voltát illusztrálja vele Mikszáth). A dzsentri mellett nagy szolgálatot tesz a minden hájjal megkent, hétpróbás komornyik, Bubenyik.
Gazdag élettapasztalat sűrűsödik a regényben, a társadalmi élet jellegzetes eseményei közül pl. beiktatási ceremóniáról és megyegyűlésről kapunk (karikírozott) tablóképet, szüreti mulatságról életképet. Az egyik legnagyobb társadalmi problémára, a magyarországi nemzetiségek (tótok, azaz szlovákok, valamint németek és románok) helyzetére is felhívja a figyelmet.
Az elbeszélő művészet és stílus alaprétege az anekdotázás, a kedélyes mese, széles gesztusokkal (Abban az időben+"), de a hang és a nyelv rendkívül változatos. Mikszáth kedveli a sarkítást, a párhuzamba állított ellentétet (Velkovics Rozália sírt, ahol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, ahol hallották"), a csattanót (Engem itt senki se ösmer." - Hiszen éppen az a jó."). Költői színekkel fest tájképet pl. a tizenkettedik fejezetben, Somlyó hegyéhez érkezve. A főmotívum képi illusztrációja a hálóját szövő pók", többször előfordul (Kopereczky tőle tanulta a szövést; máskor sejtető párhuzamként Noszty Feri látja meg, Tóth Marit lesve). Allegorikus betét a rókacsalád epizódja is. Máskor népdalban szólal meg Noszty, a szerelmi hévtől elragadva  (Nézz, rózsám, a szemembe"+).
Mikszáth  stílusának fontos részét képezik a tömörített, szentenciaszerű mondatok. A fiatalok szerelméről: mikor annak az ideje van, kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza." A nemzeti sajátságokról: Minden egyes magyar hazafi két emberből áll", az otthon pipázgató konzervatív haragszik a zsidóra, de azért nem tud ellenni nélküle", a másik magára öltve a közgyűlési atilláját" politizál, liberális és szangvinikus, jogállamot és egyenlőséget ordít".
A szabad függő beszéd is az író kedvelt eljárása: a szóbeszédet is így szövi be. (Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik a Kopereczkynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai szeniorátussal.") Tóth Mari táncáról olvasva Noszty Feri lélekállapotát is átérezzük: meglendíti piciny lábát, s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át." Az író is közbeszól olykor: hiszen a pénznek nincs esze (pedig dehogy nincs)". A végkicsengés viszont éppen attól lesz elgondolkodtató, sőt vészterhes, hogy Mikszáth nem kommentálja Noszty Feri vérlázítóan cinikus zárómondatait.
A Noszty fiú esete Tóth Marival Mikszáth írásművészetének csúcspontján született meg. A humorból kibomló szatíra mellett idill, zsánerrajz, különc alak, úri svihák és egyéb típusok, romantikus cselekményszövés, tiszteletet parancsoló életismeret, sokszínű világ jelenik meg az anekdotafüzérből kibomló szerves nagyregényben, oldott élőbeszédszerű előadással, hangulati árnyalatok váltakozásával, derűs és bájos epizódok sorát lezáró, komor kicsengésű csattanóval.

Az idô múlása és ezzel párhuzamosan az emberi értékek, a világszemlélet változása örök téma az irodalom történetében. Az idô és az értékek viszonyát és alakulását a regényirodalomban egyrészrôl egyéni vonatkozásban a fejlôdésregények vagy nevelôdésregények érzékeltették, másrészrôl a történelem társadalmi szinten megmutatkozó, értékrendi szempontú paradigmaváltó szerepét parabolisztikus, egyes korokat és azok eszmeiségét összevetô mûvek mutatták be.

Az 1890-es években Mikszáth Kálmán, aki össztársadalmi értékválságot tárt fel mûveiben, élénk érdeklôdést mutatott a történelem értékpusztító, illetve értékeket átminôsítô szerepe iránt. Mikszáth elismertsége a '90-es évekig egyre nôtt, sikeres író és országgyûlési képviselô volt, országos tiszteletnek örvendett. Mindez azonban nem ellensúlyozta a benne felgyülemlett keserû tapasztalatokat korának társadalmával és politikai életével kapcsolatban. A magyar századvégre az úgynevezett kettôs társadalmi struktúra jellemzô, melyben egymás mellett találhatók meg a kapita-lista jellegû gazdálkodás folyományaként kialakult társadalmi rétegek, valamint a feudális hagyományokhoz és kiváltságokhoz ragaszkodó úrhatnám nemesség, mint a korábbi társadalmi viszonyokat konzerválni kívánó tényezô. Ennek a groteszk társadalmi berendezkedésnek a visszásságait láttatja Mikszáth a század utolsó évtizedének regényeiben a maga anekdotázó, gyakran mulattató, hamiskásan gunyoros módján.
A társadalmi problémák szinte maguktól értetôdôen erkölcsi válsággal járnak együtt, s éppen erre figyelmeztet Mikszáth, amikor a millenniumi lázban égô, hôseire és múltjára rendkívül büszke magyarságot regényeiben szembesíti a lesújtó valósággal. A millennium korának nemesi önünneplésére, a díszmagyarban parádézó méltóságok hangos felvonulásaira reagál az író, amikor a félfeudális társadalom visszásságainak bemutatása végett a sokat emlegetett hôskor, a XVI.-XVII. század magyar értékvilágát veti össze saját jelenének értékrendjével.
Mikszáth a nemesség örömittas múltidézését a társadalmi fejlôdés gátjaként értelmezi, hiszen az a réteg, amelyben Széchenyi a modernizálódó Magyarország szellemi és gazdasági erejét remélte felfedezni, képtelen megérteni saját történelmi szerepét, mely aktuálisan a polgárosodás, a szélesebb körû értelmiség kialakulásának elôsegítése és a kapitalizálódó gazdaság támogatása, a tôkés termelésbe való bekapcsolódás lehetett volna. Az arisztokrácia e súlyos passzivitását a múltban érzi gyökerezni Mikszáth, hiszen a kortárs nemességrôl így nyilatkozik: "Ami súly volt egykor, ma teher, s a jelenlegi generációt az emlékek nyomják le a tespedésbe." Az 1890-es évek két nagy regénye, a Beszterce ostroma (1895) és az Új Zrínyiász (1898) a régmúlt valós értékeit ütközteti az író jelenének kiábrándító szellemtelenségével és ürességével.

Az anekdotából formált regény, a Beszterce ostroma, az ôsi nemesi életvitelhez és elôjogokhoz konzekvensen ragaszkodó, a régmúltban élô Pongrácz István gróf történetét beszéli el. Mikszáth nem titulálja bolondnak vagy bogarasnak fôhôsét, mindössze "különc emberként" emlegeti a nedeci vár urát, aki a XVII. századi nemesi eszményeket testesíti meg, tudomást sem véve az idô múlásáról s a lovagi értékek devalválódásáról. Maga a figura az olvasó szemében ab ovo mulatságos, azonban a mikszáthi derû nem szabad, hogy elrejtse szemünk elôl azt a tényt, hogy a regényben felvonultatott számos szereplô közül szinte kizárólag a hóbortos Pongrácz az, akit stabil értékrend és állhatatosság jellemez, akinek megingathatatlan elvei vannak, s azokhoz haláláig hû marad. S bár Mikszáth társadalomkritikája a fôhôs ambivalens személyiségén keresztül is érzôdik, akinek oligarchikus természete a magyar fônemesség anakronisztikus értékrendjére utal, összeségében véve mégis nemesebb vonásokat mutat, mint környezetének bármely tagja. Különösen a bohém és teljesen elaljasodott Behenczyekhez képest szembetûnô Pongrácz gróf egyenessége, aki rangjához méltóan viselkedik és él, s aki végül tiszta érzelmeinek és igazságérzetének a valósággal való szembesülésében bukik el.
Apolka történetében a polgárság eszménytelensége is leleplezôdik, gondoljunk csak a Trnowszky-fivérek konfliktusára, tékozló vetélkedésére, s különösen arra a rendkívül mulatságos, ám elkeserítô epizódra, amikor a serdülô leányt egyik nagybátyja fél évig pánszláv, a másik pedig - kizárólag testvére bosszantására - magyar szellemiségben nevelte, mit sem törôdve Apolka egészséges szellemi fejlôdésével. Éppen ezért állapítható meg, hogy Pongrácz, akit a világ nem vesz komolyan és kinevet, erkölcsileg környezete fölé magasodik, s miután az Apolka iránt érzett ôszinte szerelme viszonzatlan marad, s adott szavához hûen a túszként hozzá került leányt kénytelen kiadni Tarnóczy Emilnek, öngyilkosságával tragikomikus hôssé válik.
Egy letûnt világ utolsó hírnökeként lép tehát elénk Pongrácz gróf, akinek halála szimbolikusan is értelmezhetô: életével együtt végleg eltûntek a valós nemesi értékek is, s egy eszmények nélkül fennmaradó népes nemesi réteg csak visszahúzó erô lehet, mely korlátozza és torzítja egy amúgy is nehézkesen kibontakozó polgári társadalom értékrendjének kialakulását.

A századvég értékpusztító mivoltát még inkább kiemeli és kíméletlen gúnnyal tárja fel Mikszáth az Új Zrínyiász címû regényében. Ez már egyértelmû társadalmi és politikai szatíra, melyben a történelmi korok és eszmények szembesítése még direktebbé, s az összhatás még groteszkebbé válik, mint a korábbi regényben.
A címhez méltó módon egy tévedésen alapuló deus ex machina folytán csöppen a századforduló korába a szigetvári hôs, ugyanis a történet szerint az Úr eltévesztette az utolsó ítélet idôpontját, s Gábriel arkangyal rövid kürtszavára feltámadtak a történelem legnagyobb hôsei, Zrínyi Miklós és katonái. Mikszáth ötlete valószínûleg azon alapult, hogy a millenniumi ünnepségsorozat idején II. Vilmos német császár Zrínyi Miklós utódainak nevezte a korabeli magyar fôurakat. A mû azonban nemcsak azt bizonyítja, hogy Mikszáth korának nemességébôl hiányoznak a lovagi erények, a hôsies önfeláldozás és a nemzet ügyéért való elkötelezettség, hanem azt is, hogy a millennium korának önfeledten ünneplô társadalma kicsinyességével, korruptságával értékpusztító erô, hiszen ez a kor a magyar történelem egyik legnagyobb hôsét, Zrínyit is képes elzülleszteni, saját képére formálni. Az Új Zrínyiászban tehát az író úgy szembesít történelmi korokat és értékeket, hogy végeredményben a Zrínyit és katonáit lealjasítani képes társadalomról fest szatirikus körképet.
Ez a körkép az egykori és a korabeli nemesség értékrendjének ütköztetésén túl az újgazdag, szellemtelen és sznob polgári réteg bemutatásával, Rózerék történetével lesz teljes. A nagyzási hóbortban szenvedô Rózer János úgy érzi, az elit lenézi ôt, amiért nem nemesi származású. Abszolút anakronisztikus és groteszk az, hogy a polgárosodás korában a Rózer család legfôbb vágya a nemesség megvásárlása. Kétélû kritika ez, hiszen egyrészt azt bizonyítja, hogy a nemesek nem képesek progresszívan, a társadalmi fejlôdést, a polgárosodást elôsegítôleg hatni környezetükre, másrészt Mikszáth leleplezi a kialakulóban lévô magyar polgári réteg szellemi gyökértelenségét, történelmi éleslátásának teljes hiányát, sôt más epizódokban hajmeresztô ostobaságát. Zrínyi Miklós elzüllesztésében bizony nem kis szerep jut a Rózer famíliának.
Zrínyi feltámadása után jóideig ragaszkodni próbál régi szokásaihoz és valósággal irtózik az ünneplô tömegtôl, a báloktól, az operától, s a léha Rózer-féle társaságtól; Görgeyvel való találkozása után pedig már a modern hôsökrôl is megvan a véleménye. Ám miután a kormány bankigazgatóvá nevezi ki Zrínyit, fokozatosan alkalmazkodni, idomulni kezd szellemtelen környezetéhez, kiábrándultságában, magasztos célok és eszmék hiányában ô maga is gátlástalanul pazarló, tivornyázó, élvhajhász fôúrrá lesz. (Természetesen jelzésértékû az is, hogy a pénzügyi élethez mit sem értô XVI. századi várúrból bankigazgató válhat a századforduló idején.)
Zrínyi tehát felszínesen idomul, ám gondolkodásmódja és tettei, reakciói XVI. századiak, azaz meglehetôsen nyersek maradnak: a környezetében nem kívánatos személyeket vasra vereti s a bank pincéjébe záratja, a bank veszteségei miatt zúgolódó részvényeseket vitézeivel lekaszaboltatja. A "Nádor utcai csatából" országos botrány kerekedik, melynek megoldása az országgyûlésre vár. A Tisztelt Házról rövidesen kiderül, hogy abszolút döntésképtelen. Ellenzéki képviselôk csipkelôdnek kormánypártiakkal, agyoncirkalmazott, archaizáló, sôt nyelvhelyességi hibákkal alaposan megtûzdelt felszólalások követik egymást, ám a semmitmondó vita nem vezet eredményre. Ebben az epizódban Mikszáth regénye stílusparódiába csap át, hiszen az akkoriban képviselôi tisztséget is ellátó író néven nevezve rendre kifigurázza képviselôtársai modorát, karakterét, stiláris eszközeit, fordulatait.
A történet szerint végül a király oldja meg a kínos helyzetet, felismervén minden probléma fô forrását: a két történelmi korszak különbözôségét. Az uralkodó Zrínyiéknek adományozza Vajdahunyad várát, ahol újra a maguk régi szokásai szerint élhetik életüket. Mikszáth e fordulattal hôseit kigyógyítja a századforduló rájuk ragadt korbetegségeibôl, sôt a felemelô küzdelem után áhítozó Zrínyinek végül alkalma nyílik az újabb hôsies cselekedetre: az országba betörô orosz csapatokkal szemben a szigetvári hôsök - csakúgy, mint 330 évvel korábban - újra utolsó csepp vérükig harcolnak a hazáért, hiszen nem is lehetett más alternatívájuk, mint a maguk vitéz módján kimenekülni egy számukra már oly idegen, lealjasító, fertôzött világból. A regény epilógusában újra élesen szembekerül a történelmi hôsök önfeláldozó magatartása és az író korának lehúzó aljassága, ugyanis Perényi Miksa, a szenzációhajhász újságíró, akinek semmi sem szent, felajánlja Zrínyinek: ne tegyen a zsebébe száz, csak ötven aranyat, a másik felét adja neki, ô úgyis azt fogja írni az újságban, hogy száz aranyat találtak a zsebében.

Mikszáth regényeinek tanulsága nem pusztán az az örök igazság, hogy az idô múlása értékeket pusztít és teremt, hanem ennek a közhelyszerû szentenciának a magyar valóságra való leképezése, mely sajátos humorral, derûs elôadásmódban súlyos értékválságra, bizonyos értelemben a társadalmi haladás analógiájára, morális skizofréniára hívja fel a figyelmet, mely nem biztosíthat megfelelô alapot a nemzet egészséges fejlôdéséhez. Közeledvén az államalapítás ezredik évfordulójához, különösen aktuális felidézni a millenniumi magyar társadalom önhitt, pöffeszkedô ünneplésének mikszáthi karikatúráját, mely ôseinek értékeit kéri számon a magyarságon, s ha mulatságosan is, de egyértelmûen figyelmeztet az erkölcsi tartás hiányára, s ebbôl adódóan a modern jelenségek szinte automatikusnak tûnô értékpusztító mivoltára.

Mikszáth Kálmán 1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Apja jómódú falusi birtokos volt, s egyben ô bérelte a helyi mészárszéket és kocsmát. Nemességükrôl is regéltek a családi legendák. Noha ezen csak az ô emlékezetük ôrködött, a levéltárak nem vigyáztak rá. Minthogy a határvonalon, a paraszti és az úri osztály mezsgyéjén élt a Mikszáth család, s ott élt a fiatal Mikszáth is. Együtt játszott a falusi gyerekekkel, hallgatta az öregek meséit. De módja volt rá, hogy tanulhasson. S így egyszer majd hangot is tudott adni mindannak, amit hazulról, a szülôföldrôl, a népbôl hozott magával.

Mikszáth ôsei többségükben tudományszeretô, klasszikus mûveltségû, tollforgató evangélikus papok, akik egyházi és történeti dolgokban egyaránt jártasak. Családi hagyomány, hogy látogatják a külföldi egyetemeket Wittenbergben, Halléban, Jénában hallgatták a teológiát, nevelôként bejutottak nemesi családokhoz is, ami szintén csak képzettségüket mutatja. Lelkészkedtek számos falu parokiáján, Gömör, Nógrád, Sáros megyében. Mûködésüket feljegyezték az egyházi anyakönyvek, hol pappá avatáskor, hol püspöki részvétellel történt beiktatásokkor. Mikszáth Dániel fôesperes a lutheránus egyház régi történeti könyvei szerint 40 évig lelkészkedett. Egy másikuk pedig a XVIII. században, 1780 körül 25 évig volt falusi lelkész.

A Rimaszombaton és Selmecbányán töltött diákévek után a kor kedvelt úri pályájára küldte a családi nagyravágyás: jogász lett Pesten. Anyja remélte, hogy fia így egyszer majd teljesíti becézett vágyát: szolgabíró, megyei úr lesz majd belôle. 1871-ben otthon, Nógrádban el is kezdte Mikszáth megyei pályáját: esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett. De csakhamar otthagyta hivatalát, egy gyarmati ügyvéd irodájában dolgozott tovább. 1873 nyarán megnôsült. Titokban, a család háta mögött megesküdött volt fônöke leányával, Mauks Ilonával. Tiltakozott ez ellen a házasság ellen a Mauks család. Ôk nem bíztak Mikszáthban. Hiszen nemcsak a megyénél, az ügyvédi irodában sem bírta ki soká. Egykedvûen dobott oda minden kínálkozó állást. Neki nem hivatal kellett, hivatása volt: író akart lenni. "Könnyelmû ember" - mondta ki róla az ítéletet a nógrádi dzsentri világ.

1873 végén fiatal feleségével együtt Pestre költözött. Megkezdte harcát az írói érvényesülésért.
Az 1873-78 között Pesten töltött öt esztendô Mikszáth életének legválságosabb idôszaka, jellemének, írói tehetségének, emberi és szellemi teherbírásának súlyos próbája. Derûs gyermekkorának, ifjúságának még az apró emlékeit is drága aranypénzre váltja mûveiben; ezt a korszakot babonásan elkerüli. Sebeket kaphatott, amelyeket még évtizedek múlva is fájdalmas volt érinteni. "Nem szerette fiatalkorunk szomorú idejét emlegetni" - emlékszik vissza felesége is. S ha mégis szóba kerültek, "másra terelte a beszélgetést".

1873 októberében hódítóként vág neki a pesti élet sûrûjének. "Eredeti hóbortja ez, ahogy meg akar élni a tollából" - hökkentette meg merészségével barátait is. Félig tréfásan maga is megjegyzi egyik írásában, hogy az életfenntartás szempontjából az írók és a királyok állnak a legmagasabb sorban, mint akiket az egész nemzetnek kell eltartania. Nem az író, hanem a kor gyengesége volt, hogy csak a király eltartására vállalkozott. Ez a korszak a magyar irodalomban a kísérletezés idôszaka. A régi eszmék, irányzatok már nem vonzanak, az újak pedig még születôben vannak. A kiegyezést követô csalódás nemcsak közéleti válsághoz vezetett, de az irodalomban is a kiábrándulást emelte uralkodó eszmévé. Mikszáth ebben a nyomasztó politikai, szellemi környezetben kísérli meg, hogy nevének irodalmi rangot, tehetségének elismerést, feleségének biztos anyagi helyzetet teremtsen.

A gyors sikert azonban az ô akarata sem bírta kidacolni. Ehhez nem volt elég a tehetség, értô és törôdô kor is kellett volna hozzá. S Mikszáth a kiegyezés korának Magyarországán élt. Hiába volt minden erôfeszítése. Elbeszélései jobbára nyomtalanul kallódtak el a szerkesztôségek asztalán. Elsô megjelent novellás kötetét nem vette észre a közönség. bizonytalan jövôjû, kétes lapokba írogathatott csak filléres cikkeket. Feleségétôl el kellett válnia. A kilátástalanság s az egyre jobban szorító nyomor kényszerített rá.

1878-ban újságíróként Szegedre került. S itt, a nagyalföldi polgár-paraszt városban magára talált. Szerették, megbecsülték.
Szeged és Mikszáth kapcsolata termékenyítô, ösztönzô, újjáformáló találkozás volt. 1878. augusztus elsején érkezett Szegedre szegényesen, megviselten. Amikor a pályaudvaron csomagjáról kérdezôsködtek, némi malíciával a zsebébe hozott két inggallérra mutatott: "Íme a kofferem."

Mikszáth közel 3 évet töltött a városban, bár átmeneti állomás volt életében, írói pályáján mégis sorsfordulót, korszakos változást jelentettek a szegedi évek. "Innen kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre, senki se korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni, ez alapította meg szerencsémet. Írtam, ami éppen jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ôk pedig engemet." - A vidéki újságíró szerencséje, hogy saját birodalma, szabad vadászterülete az egész lap.

Itt egy egészen másfajta paraszti világ nyílik meg elôtte, a misztikummal töltött, babonás, naiv nógrádi faluval szemben ez a paraszti élet ridegebb, keményebb. S ô itt mégiscsak kívülálló, s szinte néprajztudósi alapossággal mélyedhet el a különbözô típusokban...

Mikor 1881-ben visszatért Pestre elôször egy népszerû hetilap, az Ország-Világ segédszerkesztôje lett. Valójában ugyanabba a szegényes szállóba tért vissza, ahonnét Szegedre elhívták. Ô maga így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Az irodalmi viszonyok azonban rosszul festettek. Micsoda nagyurak most a fiatal írók mihozzánk képest. Akkor írtam A jó palócok egyes novelláit, és kaptam értük egyenként öt forintot. Pepecseltem pedig némelyiken tíz napig. Kerestem tehát naponként az irodalommal tíz krajcárt." - Egyik barátja így emlékszik vissza ezekre a napokra: "Legtöbb bajunk volt Mikszáth Kálmánnal, aki akkortájt írogatta A jó palócok legszebb darabjait. Többnyire mindig késôbb hozta el egy- egy kéziratát, mint ígérte, mert nagyon fázott odújában. Némelyik kis remekét: A bágyi csodát, a Filcsik históriáit háromszor is átírta."

A fordulatot Mikszáth életében az jelentette, hogy egy néhány éve alakult, népszerû újság, a Pesti Hírlap egyik napról a másikra újságírók nélkül maradt. Az újságírók összevesztek a kiadóval és kiléptek. 1881 májusában ezért szerzôdtették Mikszáthot a Pesti Hírlaphoz, melynek azután évtizedeken keresztül munkatársa maradt.

A másik nagy esemény életében, hogy 1881 augusztusában megjelent a Tót atyafiak címû novelláskötete, négy korábban már különbözô lapokban közreadott elbeszéléssel. Mikszáth szinte egyik napról a másikra híres író lett. A lapok tele voltak a kötet magasztalásával, mindenki az eredeti írói hangot dícsérte, neves külföldi szerzôkkel mérték össze. A stílusában legközelebb álló világhírû amerikai íróhoz hasonlítva, magyar Bret Harte-nak nevezték.

Amikor következô novelláskötete, A jó palócok, 15 kisebb elbeszélés megjelent 1882 januárjában, az írói hírnevét végleg megalapozta. A lapok versengtek a kézirataiért.

A késôi jóvátételt is megadta az élet: hétévi különélés után, 1883-ban, újra megesküdött volt feleségével, Mauks Ilonával. Tehetsége elôtt nemcsak a közönség, meghódolt a hivatalos Magyarország is. 1887-ben képviselô lett, s az maradt élete végéig. Megkapott minden külsô elismerést. A 80-as évektôl kezdve nyugodt, derûs, kiegyensúlyozott volt az élete. Eseménytelensége jelezte békéjét.

Mikszáth azonban nemcsak nagy tehetség volt, nagy volt embernek is. Egyéni sorsánál jobban izgatta népéé, nemzetéé. Élete felszíni nyugalma épp ezért a lélek belsô útját nem tükrözte vissza. Arról a mûvei vallottak. S itt nem a fények nôttek, az árnyak sokasodtak meg. Mindjobban elkomorult a kezdetben derûs mikszáthi hang. Holott mint író, Jókai nyomán indult. A romantikus mesét, a felhôtlen idillt, a könnyed, áttetszô humort szerette. Késôbbi mûveiben azonban a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszottak már. Mögöttük a mélyben ott sötétlett a lélek szomorúsága. A kor kényszerítette rá, hogy megváltoztassa hangját.

A kiegyezés korának félfeudális Magyarországa a maga idôszerûtlen, bomló társadalmi berendezkedésével kihívta maga ellen a jobbak bírálatát. S Mikszáth közéjük tartozott. Jó szeme volt, gondolkodva élt: az élet egyre növekvô megbetegedése nem kerülte el a figyelmét. Mûvei híven tükrözték vissza az úri- nemesi társadalom fokozódó erkölcsi-szellemi züllését, belsô szétesését. A valóságot írta: ítéletet kellett mondania. A kritikai realizmus lett a módszere. Nagy kritikai realista regényei (Beszterce ostroma, Az új Zrínyiász, Különös házasság, A Noszty-fiú esete Tóth Marival, A fekete város) a leleplezô gúny, a szatíra fegyverével segítettek az idônek. Bomlasztották azt a világot, amelyet már halálra ítélt a történelem. Az ember tiltakozott bennük egy mindjobban elembertelenedô világ ellen.

Szereplők:
Szerebrjakov, Alekszandr Vlagyimirovics - nyugalmazott egyetemi tanár
Jelem Andrejevna - fiatal felesége
Szonya, Szofja Alekszandrovna - Szerbrjakov első házasságából született lánya
Vojnyickaja, Marja Vasziljevna - Vojnyickij és Szterbjakov elhunyt első feleségének édesanyja
Ványa bácsi, Ivan Petrovics Vojnyickij - Vojnyickaja fia
Asztrov, Mihail Lvovics - orvos
Tyelegin, Ilja Iljics - elszegényedett földbirtokos
Marina - öreg dajka

Első felvonás

Ivan Petrovics Vojnyickij kis birtokán él édesanyjával és elhunyt húga lányával, Szonyával. Szonya és ő vezeti a gazdaságot, mindent megtesznek azért, hogy a törpebirtokot jövedelmezővé tegyék. Szonya édesapja, Alekszandr Vlagyimirovics Szerbrtakov híres egyetemi tanár volt Moszkvában, a professzor azóta újra nősült. Egy gyönyörű, fiatal leányt vett el, a huszonhét éves Jelenát. A professzort nyugdíjazták, most feleségével együtt ő is itt van a birtokon. Megjelenésük felkavarja az egész itteni megszokott, nyugodt rendet. Eddig Szonyával együtt dolgoztak példásan, most csak a lány dolgozik egyedül. A professzor délben kel, délután ebédel, és késő éjszakáig dolgozik. Már Vojnyickij sem csodálja és tiszteli úgy sógorát, mint amikor elvette a húgát, úgy látja, egész egyszerűen csak egy szerencsés ember, akit imádtak a nők. Tehetségtelen, fennhéjázó alaknak tarja.
"...Valaki kerek huszonöt esztendeig könyveket ír és előadásokat tart a művészetről, amikor az égvilágon semmit, de semmit nem ért a művészethez."
Szerbrjakov elhívatja reumája miatt az orvost, Asztrovot, de mire az orvos megérkezik, meggondolja magát és már nem fogadja. Az orvos Jelenával és Szonyával beszélget, a fiatalasszonyt az érdekli, miután tudja, hogy mennyire érdekli az erdészet, ez az elfoglaltság nem gátolja-e orvosi hivatásában. Asztrov szerint azonban az orvosi munka nagyrészt eredménytelen, az emberek pedig csak pusztítják, rombolják a természetet, ahelyett, hogy építenék. Szonya elbűvölve figyel az orvos minden szavára. Miután Asztrov elmegy, Jelem szemrehányást tesz Vojnyickijnak, amiért gyűlöli a professzort. Jelena már únja a résztvevő tekinteteket, hogy mindenki sajnálkozik rakta öreg férje miatt. Asztrov szavaira utal vissza: "Észtelenül pusztítják, nemsokára nem marad fa a földön. Hát ugyanilyen észtelenül pusztítják az embert is, és a magafajta az oka, ha ezen a földön hamarosan nem marad se hűség, se tisztaság, se önfeláldozás. Miért nem tud maga közömbösen nézni egy asszonyra, aki nem a magáé? Azért, mert - igaza van ennek a doktornak mindnyájukban ott ül a pusztítás ördöge. Maguk nem sajnálják se az erdőt, se a madarakat, se az asszonyokat, se egymást..."

Második felvonás

Éjszaka Szonya és Jelena van a nyűgösködő Szerebrjakovval. A professzor panaszkodik a fájdalmaira, az öregségre, arra, hogy visszataszító lett a fiatalok, például a felesége szemében. Senki és semmi nem jó neki,
Asztrov doktor nem ért az orvostudományhoz, a felesége önző zsarnoknak tartja. Ő az egész életét a tudománynak áldozta, és még annyit sem érdemel meg, hogy nyugodt öregsége legyen. Vojnyickij is bemegy hozzá, hogy felváltsa a hölgyeket, de a professzor nem akar vele maradni. Szerbjakovot Szonya és a dadus kiviszi, Jelena egyedül marad Vojnyickijjal, és az eddig elfojtott minden keserűsége kifakad. Ez a ház csak keserűséget okoz neki. Vojnyickij édesanyja a professzoron és a vitairatokon kívül mindenkit gyűlöl, Szonyával összeveszett, a lány két hete nem áll vele szóba, a professzor benne nem bízik, Vojnyickijtól fél. Ebben a feszült helyzetben ő ingerült, és nem találja a helyét. Érthetetlen számára, hogy egy olyan művelt ember, mint Vojnyickij, miért nem érti: "...hogy a világot nem a rablók pusztítják el, nem is a gyújtogatók, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés, ez a sok apró szennyes civódás..."
Vojnyickij sem boldog, reménytelenül szerelmes Jelenába, az élete pedig semmit nem ér. Múltja nincs, ostobán elpazarolta, a jelene meg értelmetlen. Fiatal volt, amikor megismerte Szerbjakovot, a férfi az akkor tizenhét éves húgának udvarolt, és csakúgy, mint az egész családját, őt is elbűvölte. "...Istenítettem ezt a professzort, ezt a szánalmas podagragörcsöt, dolgoztam neki, mint az ökör! Én meg Szonya kifacsartuk ebből a birtokból az utolsó cseppet is, akár a kulákok, úgy árultuk a vajat, a borsót, a túrót, magunk nem laktunk jól, csakhogy kopejkát kopejkára rakva ezreket gyűjtsünk és elküldjünk neki. Büszke voltam rá és a tudományára, csak érte éltem, érte lélegeztem! Akármit írt, akármit szónokolt, egy lángész megnyilatkozásának hittem... Jóisten, és most? Most, hogy nyugalomba vonult, most látszik, mit alkotott egész életében. Nem maradt utána egyetlen oldalnyi mű sem,, teljesen ismeretlen, senki és semmi! Szappanbuborék! Én pedig itt állok becsapva... most látom... itt állok, becsapva..."
Asztrov doktor aki a házban töltötte az éjszakát, kissé kapatos állapotban bejön a szobába: Bár részeg, ez általában havonta egyszer fordul elő vele, de ilyenkor mindenre képesnek érzi magát, a legnehezebb operációkat is remekül elvégzi, óriási terveket sző. Ilyenkor nem csodabogárnak látja magát, hanem hasznos embernek, aki rengeteg jót tehet még az emberiségnek. A zajra Szonya is bejön, és kettesben marad az orvossal. Asztrov elviselhetetlennek tartja ezt a házat, ő itt egy hónapot sem bírna ki, megfojtaná ez a levegő. A professzort csak a könyvei és a betegsége, Vojnyickijt sikertelen élete érdekli. Jelem, bár külsőleg gyönyörű, de az az ember szép, aki mindenben szép. De Jelena lusta, nem tesz semmit, az élete céltalan, és "céltalan élet nem lehet tiszta". Szonya boldog lenne, ha el tudná érni, hogy a doktor ne igyon. Asztrov azonban már szinte semminek nem látja az értelmét. Ő dolgozik, és mit ért el vele, nagyböjtkor meghalt egy betege. Mára már megöregedett, úgy hiszi, már egyetlen emberrel sem tudna kapcsolatot létesíteni, senkit sem szeret, és már nem is fog. A szépségen kívül rá más nem hat. Jelem egy nap alatt el tudná csavarni a fejét, de ez nem szerelem és nem emberi kapcsolat. A doktor kimegy a szobából, később Jelem lép be a szobába, és kibékül Szonyával.
Jelena bevallja Szonyának, hogy tetszik neki az orvos, a tehetsége az, ami hatással van rá. Ritka az ilyen ember, megérdemli, hogy szeressék. Igaz iszik, de ez a tehetségéhez képest még elfogadható. "Tehetséges ember Oroszországban nem maradhat hiba nélkül. Gondold csak meg, hogy él ez a doktor! Az utakon járhatatlan sár, fagy, hóvihar, irtóztató távolságok, durva, vad nép, nincstelenség, betegség, amerre néz. Ilyen viszonyok közt, ha valaki dolgozik és verekszik napról napra, nehéz megmaradnia negyven esztendős koráig makulátlannak és tisztának..." Jelena is boldogtalan, Szonya arra kéri, muzsikáljon neki valamit, mostohaanyja ugyanis Péterváron a konzervatórium hallgatója volt. Jelena beleegyezik, amennyiben a professzort nem zavarja a zene. Szonya megkérdezi az apját, de ő nem egyezik bele.

Harmadik felvonás

A professzor három órára a ház összes lakóját a szalonba hívta, mert valamilyen gazdasági ügyben családi tanácsot akar tartani. Vojnyickij szerint a professzornak fogalma sincs a gazdasági ügyekről, szerinte csak lustálkodik egész nap. Jelenának már nagyon elege van Ványa bácsi örökös zsörtölődéséből. Volnyickij szerint Jelem ereiben egy vizittündér vére folyik, hát akkor legyen is vízitündér, engedje el magát, és rögvest szeressen bele egy sellőkirályba. Az asszonyt szerint ahogy Vojnyickij vele beszél, az már kegyetlenség. Szonya bevallja Jelenának, hogy szerelmes az orvosba, érzéseivel már mindenki tisztában van, kivéve Asztrovot, aki rá se néz. Jelena szerint az a legjobb, ha tudják, hogy Asztrov mit érez Szonya iránt. Felajánlja, hogy beszél az orvossal, megkéri a lányt, hogy szóljon a doktornak, hogy látni szeretné a tervrajzait.
Miután egyedül marad, Szonyáról és az orvosról gondolkodik. Tudja, hogy Asztrov nem szerelmes a csúnya lányba, de Szonya jó és tiszta teremtés, jó felesége lenne egy falusi orvosnak. Megérti Szonya helyzetét, kétségbeejtő unalomban él itt, egész nap csak ostobaságokat hall, az őt körülvevő embereket; azon kívül, hogy esznek, isznak és alszanak, semmi nem érdekli. Ő is unatkozik, és mát attól jobb kedve lesz, ha eszébe jut az orvos. Szívesen megfogadná Vojnyickij tanácsát, és boldogan vetné magát egy ilyen sellőkirály karjába, mint Asztrov, de gyáva hozzá.
Megérkezik Asztrov a tervrajzokkal, és lelkesen beszél a munkájáról. Érthetetlen, hogy az emberek hogy irtották a természetet teljesen értelmetlenül. Hiszen az elpusztított terület helyére nem építettek semmit, ha itt utak, vasutak, iskolák lennének, a nép egészségesebb, okosabb, gazdagabb lenne, akkor lett volna értelme. De így? Jelem végül Szonyára tereli a szót, de Asztrov megmondja, hogy tiszteleten kívül semmit nem érez a lány iránt. Pár hónappal ezelőtt talán még gondolkozott volna, de most már semmi értelme nincs. A doktor azonban látja a kérdés mögött az asszonyi kacérságot is, hiszen Jelena nagyon jól tudja, miért olyan gyakori vendége mostanában ő ennek a háznak. Megcsókolja az asszonyt, Vojnyickij pont abban a pillanatban lép be a szalonba. Jelena arra kéri Vojnyickijt, hogy intézze el, hogy a férjével még ma elutazhasson.
A család többi tagja is megérkezik, és Szerebrjakov elmondja az összejövetel célját. Ő tudós ember, és túl van már a fiatalságán, neki családjáról is gondoskodnia kell. Képtelen falun élni, de a városi élethez a gazdaságból befolyó pénz kevés, az egyetlen megoldás, ha eladják a birtokot. Ez lehetővé tenné, hogy a pénzt kamatozó papírokba fektessék, és ami marad, az elég volna arra, hogy egy nyaralót vegyenek Finnországban. Vojnyickij óvási dühbe gurul e terv hallatán, mindenki megpróbálja csitítani. Az elképzelést aljasnak és önzőnek tartja. A föld Szonya tulajdona, ha az apja eladja, mi lesz a lánnyal? A birtokot csak úgy tudták megvenni, hogy ő lemondott az örökségéről húga javára. Ő huszonöt éve megállás nélkül itt dolgozott, sikerült minden adósságot kifizetnie. Lelkiismeretes intéző volt, minden évben kötelességszerűen küldte a professzornak a pénzt, amiért egyszer sem kapott egy árva köszönömöt sem, mindössze ötszáz rubel fizetést, koldusnak való alamizsnát. Ez alatt a negyed évszázad alatt az édesanyjával és Szonyával semmi másra, mint Szerebrjakov kényelmére nem gondoltak. A professzor az ő szemükben egy felsőbbrendű lény volt, de művei semmit sem érnek. A professzor, miután látja Vojnyickij dühkitörését, mindent visszavon, lemond a birtokeladásról. Vojnyickijt azonban már nem lehet megállítani. Ő a professzor miatt tette tönkre az életét, ő a legádázabb ellensége. Tehetsége révén belőle bármi lehetett volna, ha szabadon rendelkezik az életével. Fenyegetőzve kirohan a szobából. Utána küldik Szerebrjakovot, hogy békítse meg, kintről azonban csak két lövést lehet hallani. A professzor rémülten rohan vissza a szobába, mögötte Vojnyickij egy pisztollyal, de mindkét lövést elvéti, majd egy székre roskadva kétségbeesetten jajdul fel: "Jaj, mit csinálok! Mit csinálok!"

Negyedik felvonás

Az utolsó felvonás Vojnyickij hálószobájában játszódik, melyet egyben dolgozószobának is használnak. Szerebrjakovék utazásra készen állnak, Harkovba készülnek. A dadus örül távozásuknak, mert így végre az életük visszatér a régi kerékvágásba. Tyelegin, az elszegényedett földbirtokos, aki szinte állandóan az ő házukban lebzsel, eldugta a pisztolyt, mert tartanak attól, hogy Ványa bácsi kárt tesz magában, így egy percre sem hagyják egyedül. Vojnyickij eddig az udvaron sétált a doktorral, aki megkéri, hogy adja vissza a morfiumot, amit kilopott az úti patikájából. Azzal próbálja jobb belátásra bírni, hogy amennyiben nem adja vissza, úgy megkötözik és megmotozzák. Vojnyickij csak azon bosszankodik, hogy lehetett olyan ügyetlen, hogy kétszer lőtt és egyszer sem talált. Vojnyickil furcsának találja azt a világot, ahol valaki rálő egy emberre, mégsem kerül a törvény elé. Vagyis bolondnak tartják. "Én vagyok a bolond, és azok, akik professzorok álarcában, tudós mágusok képében rejtegetik tehetségtelenségüket, tompaelméjűségüket, égbekiáltó szívtelenségüket. Nem bolondok azok, akik vénemberekhez mennek feleségül, aztán mindenki szeme láttára megölelik őket..."
Egyetlen lehetősége lenne a boldogságra, ha új életet kezdhetne. Asztrov szerint azonban mindketten reménytelen esetek. "Akik majd száz, kétszáz esztendő múlva járnak a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket ilyen ostobán és ízléstelenül éltük, azok talán majd megtalálják azt a csodaszert, amely boldoggá teszi az embert. De nekünk... Nekünk kettőnknek csak egy reménységünk van. Az, hogy amikor már a sírunkban porladunk, majd látomásaink lesznek. És úgy lehet, kellemes látomásaink. Bizony testvér. Az egész járásban csak két rendes ember, lateiner ember volt: én meg te. De egy évtizednyi szürke, silány élet eltorzított bennünket. Ez az élet miazmás kigőzölgésével megmérgezte a vérünket, és mi is olyan sivár, sekélyes emberek lettünk, mint a többiek..."
Ha Vojnyickij mindenáron ragaszkodik az öngyilkossághoz, akkor lője agyon magát, de a morfiumot mindenképpen adja vissza, mert abból csak neki lesz baja. Szonya próbálja rávenni bácsikáját, hogy adja vissza a fiolát, ő is boldogtalan, de mit tud tenni, tűr és tűrni is fog. Ványa bácsi visszaadja a mérget az orvosnak, aki rögtön menni is akar.
Jelena arra kéri Ványa bácsit, hogy menjen ki a professzorhoz, mert beszélni akar vele, nyilván ki akar békülni.
Asztrov megpróbálja marasztalni Jelmát, de az asszony már döntött, elutazik a férjével. Talán jobb is, hisz Asztrov is tisztában van azzal, ha maradna, abból semmi jó, csak romlás és pusztulás származhatna. Amíg nem jöttek, itt mindenki dolgozott egész nap, azalatt az egy hónap alatt amíg itt voltak, mindenkit megfertőztek a semmittevésükkel, mindenkinek csak velük kellett foglalkozni, ő is elhanyagolta orvosi munkáját. Miután az asszony elmegy, minden kezdődik elölről, hivatása, amely inkább robot, és az erdővédelem, amit senki sem ért meg. Jelem emlékül az orvostól elviszi egy ceruzáját, Asztrov pedig megcsókolja az arcát. Asztrov is búcsúzik, és Szonya tudja, hogy ez a búcsú most hosszabb időre szól.
Mindenki megkönnyebbül, hogy az elválás minden gond nélkül történt, és most már nyugodtan visszatérhetnek a hétköznapi robotba. Vojnyickij a számlákat rendezi Szonjával: boldogtalanok, de nincs mit tenni, élni kell.