Az idô múlása és ezzel párhuzamosan az emberi értékek, a világszemlélet változása örök téma az irodalom történetében. Az idô és az értékek viszonyát és alakulását a regényirodalomban egyrészrôl egyéni vonatkozásban a fejlôdésregények vagy nevelôdésregények érzékeltették, másrészrôl a történelem társadalmi szinten megmutatkozó, értékrendi szempontú paradigmaváltó szerepét parabolisztikus, egyes korokat és azok eszmeiségét összevetô mûvek mutatták be.

Az 1890-es években Mikszáth Kálmán, aki össztársadalmi értékválságot tárt fel mûveiben, élénk érdeklôdést mutatott a történelem értékpusztító, illetve értékeket átminôsítô szerepe iránt. Mikszáth elismertsége a '90-es évekig egyre nôtt, sikeres író és országgyûlési képviselô volt, országos tiszteletnek örvendett. Mindez azonban nem ellensúlyozta a benne felgyülemlett keserû tapasztalatokat korának társadalmával és politikai életével kapcsolatban. A magyar századvégre az úgynevezett kettôs társadalmi struktúra jellemzô, melyben egymás mellett találhatók meg a kapita-lista jellegû gazdálkodás folyományaként kialakult társadalmi rétegek, valamint a feudális hagyományokhoz és kiváltságokhoz ragaszkodó úrhatnám nemesség, mint a korábbi társadalmi viszonyokat konzerválni kívánó tényezô. Ennek a groteszk társadalmi berendezkedésnek a visszásságait láttatja Mikszáth a század utolsó évtizedének regényeiben a maga anekdotázó, gyakran mulattató, hamiskásan gunyoros módján.
A társadalmi problémák szinte maguktól értetôdôen erkölcsi válsággal járnak együtt, s éppen erre figyelmeztet Mikszáth, amikor a millenniumi lázban égô, hôseire és múltjára rendkívül büszke magyarságot regényeiben szembesíti a lesújtó valósággal. A millennium korának nemesi önünneplésére, a díszmagyarban parádézó méltóságok hangos felvonulásaira reagál az író, amikor a félfeudális társadalom visszásságainak bemutatása végett a sokat emlegetett hôskor, a XVI.-XVII. század magyar értékvilágát veti össze saját jelenének értékrendjével.
Mikszáth a nemesség örömittas múltidézését a társadalmi fejlôdés gátjaként értelmezi, hiszen az a réteg, amelyben Széchenyi a modernizálódó Magyarország szellemi és gazdasági erejét remélte felfedezni, képtelen megérteni saját történelmi szerepét, mely aktuálisan a polgárosodás, a szélesebb körû értelmiség kialakulásának elôsegítése és a kapitalizálódó gazdaság támogatása, a tôkés termelésbe való bekapcsolódás lehetett volna. Az arisztokrácia e súlyos passzivitását a múltban érzi gyökerezni Mikszáth, hiszen a kortárs nemességrôl így nyilatkozik: "Ami súly volt egykor, ma teher, s a jelenlegi generációt az emlékek nyomják le a tespedésbe." Az 1890-es évek két nagy regénye, a Beszterce ostroma (1895) és az Új Zrínyiász (1898) a régmúlt valós értékeit ütközteti az író jelenének kiábrándító szellemtelenségével és ürességével.

Az anekdotából formált regény, a Beszterce ostroma, az ôsi nemesi életvitelhez és elôjogokhoz konzekvensen ragaszkodó, a régmúltban élô Pongrácz István gróf történetét beszéli el. Mikszáth nem titulálja bolondnak vagy bogarasnak fôhôsét, mindössze "különc emberként" emlegeti a nedeci vár urát, aki a XVII. századi nemesi eszményeket testesíti meg, tudomást sem véve az idô múlásáról s a lovagi értékek devalválódásáról. Maga a figura az olvasó szemében ab ovo mulatságos, azonban a mikszáthi derû nem szabad, hogy elrejtse szemünk elôl azt a tényt, hogy a regényben felvonultatott számos szereplô közül szinte kizárólag a hóbortos Pongrácz az, akit stabil értékrend és állhatatosság jellemez, akinek megingathatatlan elvei vannak, s azokhoz haláláig hû marad. S bár Mikszáth társadalomkritikája a fôhôs ambivalens személyiségén keresztül is érzôdik, akinek oligarchikus természete a magyar fônemesség anakronisztikus értékrendjére utal, összeségében véve mégis nemesebb vonásokat mutat, mint környezetének bármely tagja. Különösen a bohém és teljesen elaljasodott Behenczyekhez képest szembetûnô Pongrácz gróf egyenessége, aki rangjához méltóan viselkedik és él, s aki végül tiszta érzelmeinek és igazságérzetének a valósággal való szembesülésében bukik el.
Apolka történetében a polgárság eszménytelensége is leleplezôdik, gondoljunk csak a Trnowszky-fivérek konfliktusára, tékozló vetélkedésére, s különösen arra a rendkívül mulatságos, ám elkeserítô epizódra, amikor a serdülô leányt egyik nagybátyja fél évig pánszláv, a másik pedig - kizárólag testvére bosszantására - magyar szellemiségben nevelte, mit sem törôdve Apolka egészséges szellemi fejlôdésével. Éppen ezért állapítható meg, hogy Pongrácz, akit a világ nem vesz komolyan és kinevet, erkölcsileg környezete fölé magasodik, s miután az Apolka iránt érzett ôszinte szerelme viszonzatlan marad, s adott szavához hûen a túszként hozzá került leányt kénytelen kiadni Tarnóczy Emilnek, öngyilkosságával tragikomikus hôssé válik.
Egy letûnt világ utolsó hírnökeként lép tehát elénk Pongrácz gróf, akinek halála szimbolikusan is értelmezhetô: életével együtt végleg eltûntek a valós nemesi értékek is, s egy eszmények nélkül fennmaradó népes nemesi réteg csak visszahúzó erô lehet, mely korlátozza és torzítja egy amúgy is nehézkesen kibontakozó polgári társadalom értékrendjének kialakulását.

A századvég értékpusztító mivoltát még inkább kiemeli és kíméletlen gúnnyal tárja fel Mikszáth az Új Zrínyiász címû regényében. Ez már egyértelmû társadalmi és politikai szatíra, melyben a történelmi korok és eszmények szembesítése még direktebbé, s az összhatás még groteszkebbé válik, mint a korábbi regényben.
A címhez méltó módon egy tévedésen alapuló deus ex machina folytán csöppen a századforduló korába a szigetvári hôs, ugyanis a történet szerint az Úr eltévesztette az utolsó ítélet idôpontját, s Gábriel arkangyal rövid kürtszavára feltámadtak a történelem legnagyobb hôsei, Zrínyi Miklós és katonái. Mikszáth ötlete valószínûleg azon alapult, hogy a millenniumi ünnepségsorozat idején II. Vilmos német császár Zrínyi Miklós utódainak nevezte a korabeli magyar fôurakat. A mû azonban nemcsak azt bizonyítja, hogy Mikszáth korának nemességébôl hiányoznak a lovagi erények, a hôsies önfeláldozás és a nemzet ügyéért való elkötelezettség, hanem azt is, hogy a millennium korának önfeledten ünneplô társadalma kicsinyességével, korruptságával értékpusztító erô, hiszen ez a kor a magyar történelem egyik legnagyobb hôsét, Zrínyit is képes elzülleszteni, saját képére formálni. Az Új Zrínyiászban tehát az író úgy szembesít történelmi korokat és értékeket, hogy végeredményben a Zrínyit és katonáit lealjasítani képes társadalomról fest szatirikus körképet.
Ez a körkép az egykori és a korabeli nemesség értékrendjének ütköztetésén túl az újgazdag, szellemtelen és sznob polgári réteg bemutatásával, Rózerék történetével lesz teljes. A nagyzási hóbortban szenvedô Rózer János úgy érzi, az elit lenézi ôt, amiért nem nemesi származású. Abszolút anakronisztikus és groteszk az, hogy a polgárosodás korában a Rózer család legfôbb vágya a nemesség megvásárlása. Kétélû kritika ez, hiszen egyrészt azt bizonyítja, hogy a nemesek nem képesek progresszívan, a társadalmi fejlôdést, a polgárosodást elôsegítôleg hatni környezetükre, másrészt Mikszáth leleplezi a kialakulóban lévô magyar polgári réteg szellemi gyökértelenségét, történelmi éleslátásának teljes hiányát, sôt más epizódokban hajmeresztô ostobaságát. Zrínyi Miklós elzüllesztésében bizony nem kis szerep jut a Rózer famíliának.
Zrínyi feltámadása után jóideig ragaszkodni próbál régi szokásaihoz és valósággal irtózik az ünneplô tömegtôl, a báloktól, az operától, s a léha Rózer-féle társaságtól; Görgeyvel való találkozása után pedig már a modern hôsökrôl is megvan a véleménye. Ám miután a kormány bankigazgatóvá nevezi ki Zrínyit, fokozatosan alkalmazkodni, idomulni kezd szellemtelen környezetéhez, kiábrándultságában, magasztos célok és eszmék hiányában ô maga is gátlástalanul pazarló, tivornyázó, élvhajhász fôúrrá lesz. (Természetesen jelzésértékû az is, hogy a pénzügyi élethez mit sem értô XVI. századi várúrból bankigazgató válhat a századforduló idején.)
Zrínyi tehát felszínesen idomul, ám gondolkodásmódja és tettei, reakciói XVI. századiak, azaz meglehetôsen nyersek maradnak: a környezetében nem kívánatos személyeket vasra vereti s a bank pincéjébe záratja, a bank veszteségei miatt zúgolódó részvényeseket vitézeivel lekaszaboltatja. A "Nádor utcai csatából" országos botrány kerekedik, melynek megoldása az országgyûlésre vár. A Tisztelt Házról rövidesen kiderül, hogy abszolút döntésképtelen. Ellenzéki képviselôk csipkelôdnek kormánypártiakkal, agyoncirkalmazott, archaizáló, sôt nyelvhelyességi hibákkal alaposan megtûzdelt felszólalások követik egymást, ám a semmitmondó vita nem vezet eredményre. Ebben az epizódban Mikszáth regénye stílusparódiába csap át, hiszen az akkoriban képviselôi tisztséget is ellátó író néven nevezve rendre kifigurázza képviselôtársai modorát, karakterét, stiláris eszközeit, fordulatait.
A történet szerint végül a király oldja meg a kínos helyzetet, felismervén minden probléma fô forrását: a két történelmi korszak különbözôségét. Az uralkodó Zrínyiéknek adományozza Vajdahunyad várát, ahol újra a maguk régi szokásai szerint élhetik életüket. Mikszáth e fordulattal hôseit kigyógyítja a századforduló rájuk ragadt korbetegségeibôl, sôt a felemelô küzdelem után áhítozó Zrínyinek végül alkalma nyílik az újabb hôsies cselekedetre: az országba betörô orosz csapatokkal szemben a szigetvári hôsök - csakúgy, mint 330 évvel korábban - újra utolsó csepp vérükig harcolnak a hazáért, hiszen nem is lehetett más alternatívájuk, mint a maguk vitéz módján kimenekülni egy számukra már oly idegen, lealjasító, fertôzött világból. A regény epilógusában újra élesen szembekerül a történelmi hôsök önfeláldozó magatartása és az író korának lehúzó aljassága, ugyanis Perényi Miksa, a szenzációhajhász újságíró, akinek semmi sem szent, felajánlja Zrínyinek: ne tegyen a zsebébe száz, csak ötven aranyat, a másik felét adja neki, ô úgyis azt fogja írni az újságban, hogy száz aranyat találtak a zsebében.

Mikszáth regényeinek tanulsága nem pusztán az az örök igazság, hogy az idô múlása értékeket pusztít és teremt, hanem ennek a közhelyszerû szentenciának a magyar valóságra való leképezése, mely sajátos humorral, derûs elôadásmódban súlyos értékválságra, bizonyos értelemben a társadalmi haladás analógiájára, morális skizofréniára hívja fel a figyelmet, mely nem biztosíthat megfelelô alapot a nemzet egészséges fejlôdéséhez. Közeledvén az államalapítás ezredik évfordulójához, különösen aktuális felidézni a millenniumi magyar társadalom önhitt, pöffeszkedô ünneplésének mikszáthi karikatúráját, mely ôseinek értékeit kéri számon a magyarságon, s ha mulatságosan is, de egyértelmûen figyelmeztet az erkölcsi tartás hiányára, s ebbôl adódóan a modern jelenségek szinte automatikusnak tûnô értékpusztító mivoltára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.