Szereplők:
Andrej Szergejevics Prozorjov
Natalja Ivanovna - Andrej Prozorjov menyasszonya, majd a felesége
Olga, Mása, Irina - Andrej Prozorjov testvérei
Fjodor Iljics Kuligin - tanár, Mása nővére
Alekszandr Ignatyevics Versinyin - alezredes, ütegparancsnok
Nyikolaj Lvovics Tuzenbach - báró, főhadnagy
Vaszilij Vaszilijevics Szoljonij - százados
Ivan Romanovics Csebutkin - katonaorvos
Alekszej Petrovics Fedotyik - hadnagy
Vlagyimir Karlovics Rode - hadnagy
Ferapont - öreg szolga az elöljáróságon
Anfisza - öreg dada

Első felvonás

A Prozorov-házban Irina névnapját ünnepli a négy testvér. Pontosan egy évvel korábban halt meg az édesapjuk, halálával a testvérek legnagyobb vágya, hogy ebből az unalmas kormányzósági városból visszatérhetnek gyermekkoruk színterére, Moszkvába. Most abban reménykednek, hogy bátyjukat kinevezik egyetemi tanárnak, és akkor talán lehetőségük nyílik a költözésre.
A nővérek közül Olga a gimnáziumban tanít, állandóan fáradt és rosszkedvű, sokat veszekszik a lányokkal. Mása tizennyolc éves volt, amikor férjhez ment, akkor a férjét tartotta a legnagyszerűbb embernek, azonban mára már megváltozott a véleménye, házassága boldogtalan.
A testvérek és a szinte családtagnak számító tisztek között leginkább a munkáról folyik a szó. Tuzenbach mutatja be a hölgyeknek Versinyin hadnagyot. A hadnagy gyermekkorukból emlékszik a lányokra, és Másának is eszébe jut, hogy Olga őt hívta gyermekkorukban a "szerelmes főhadnagynak." Az új ütegparancsnokkal felelevenítik moszkvai emlékeiket. A lányok beszélnek Natasáról is, egy helybéli fiatal lányról, aki rossz modorú, és ízléstelenül öltözik. Később Natasa is megérkezik, és ő is részt vesz a névnapi ünnepségen. Ahogy az asztalhoz ülnek, Kuligin viccesen megjegyzi, hogy tizenhárman vannak az asztalnál, akkor az azt jelenti, hogy valaki szerelmes. Csibutkin csak annyit jegyez meg, hogy nem érti, miért pirult el Natasa, aki erre kirohan az ebédlőből. Andrej utánaszalad, próbálja vigasztalni, és megkéri a kezét.

Második felvonás

Andrej elvette Natasát, már gyerekük is született, Bobik. Andrej nem lett professzor, csak a helybéli elöljáróság titkára. "Titkár, és a legtöbb, amit elérhetek az, hogy ülnök legyek. Ülnök az itteni elöljáróságnál, én, aki minden éjjel arról álmodom, hogy a moszkvai egyetem tanára vagyok, hírneves tudós, kire egész Oroszország büszke." Házassága sem mondható boldognak, Natasa lassan az egész házat irányítani akarja.
Irina a postán dolgozik, de nem szereti a munkáját, Tuzenbach főhadnagy és Szoljonij százados udvarol neki, de ő mind a két férfi közeledését visszautasítja.
Mása és Versinyin reménytelenül szerelmesek egymásba. Andrej nem tud lemondani a kártyáról, az előző éjszaka is kétszáz rubelt vesztett. Irina már azt sem bánná, ha mindent elkártyázna, mert akkor talán elkerülhetnének a városból. Este újra a házban van minden ismerősük, az időt beszélgetéssel ütik el. Versinyin szerint a földön szép lassan mindennek meg kell majd változnia, de már most szemük láttára is változik. "Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva - nem az időpont a fontos - új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk, mi alkotjuk - és ez az életünk egyetlen célja és ha úgy karja, a boldogságunk." Versinyin itt kapja a hírt, hogy felesége újra öngyilkosságot kísérelt meg, így azonnal távoznia kell.
Natasa közli Irinával, hogy szeretné, ha szobáját átadná a kisfiúnak, és ő Olgával lakna egy szobában. Natasa ezután magára hagyja a megdöbbent Irinát, és férje főnökével, Protopovval elmegy szánkázni.

Harmadik felvonás

A városban éjszakai tűz pusztít, több család hajléktalanná vált. Olga megpróbál a lehető legtöbbet segíteni, intézkedik, hogy Versinyinék az éjszakát náluk tölthessék. Natasa durván beszél az öreg dadával, harminc éve van a háznál, mind a négy Prozorov-gyereket ő nevelte fel. Olga megpróbálja védeni, de Natasa közönséges indulatával szemben gyenge. Sógornője szerint az egyetlen megoldás, hogy elkerüljék a veszekedéseket, ha Irina beköltözik a gimnáziumba. Csebutkin részegen bevallja magának, rossz orvos vált belőle. Irina sírógörcsöt kap kilátástalan helyzetük miatt. Bátyjuk, Andrej a nagy álmaiból semmit nem tudott megvalósítani, híres moszkvai egyetemi város helyett, egy helyőrségi kisváros törvényhatóságának a tagja, ott, ahol Protopov az elnök. Minden semmivé foszlott, soha nem fognak eljutni Moszkvába. Ő postáskisasszony volt, most a városnál dolgozik, de utálja ezt a munkát, és gyűlöl dolgozni. Olga azt tanácsolja Irinának, hogy menjen férjhez Tuzenbach báróhoz. Mása már nem bírja tovább, bevallja húgainak, hogy szerelmes Versinyinbe, majd megfogadja, hogy érzelmeiről örökre hallgatni fog. Andrej beszél húgamal, először határozottan védi feleségét, és saját magát, majd bevallja, hogy testvérei beleegyezése nélkül kölcsönt vett fel, óriási kártyaadóssága kényszerítette erre. Később már ő sem bírja türtőztetni magát, sírva tör ki belőle: "...Natasa derék, becsületes asszony. Mikor elvettem őt, azt hittem, boldogok leszünk, mindnyájan boldogok leszünk... De hát istenem... Édes húgaim, édes jó húgaim, ne higgyetek nekem semmit, ne higgyetek nekem semmit!..."
Irina úgy dönt, már nem bánja, inkább hozzámegy a báróhoz, csak költözzenek végre Moszkvába.

Negyedik felvonás

A dandár új állomáshelyre költözik, mindenki eljött búcsút venni a Prozorov családtól. Csebutkinnak már csak egy éve van hátra a nyugdíjig, utána az a terve, hogy visszatér ide, a nővérekhez, és itt, ebben a városban fog letelepedni, új életet kezd, szakít régi életmódjával.
86 ~ 87

Csendes, szelíd ember lesz. Kuligin elárulja, hogy előző nap Szoljonij és Tuzenbach báró összeszólalkozott a városban. A szerelmében elutasított Szoljonij provokálta a bárót, és a mai nap fél egykor a kincstári erdőben párbajozni fognak. Szoljonijnak ez már a harmadik párbaja lesz, úgy gondolja, ő Lermontov, még verset is írt. Irinának már belenyugodott a másnapi esküvőjébe, örül, hogy végre elutaznak, csomagjai már készen állnak. Olgát kinevezték igazgatónőnek a gimnáziumba.
Andrej nem is érti, mit szeretett egykor Natasában, hiszen kicsinyes, és hihetetlenül közönséges asszony. Csebutkin doktor arra biztatja, fogja a kalapját, és anélkül, hogy visszanézne, menjen el mihamarább. Tuzenbach, mielőtt a párbajra indulna, elköszön Irinától, bevallja a lánynak, hogy már öt éve szerelmes belé, és örül, hogy végre a felesége lesz, de tisztában van vele, hogy Irina nem szerelmes belé.
Miközben Andrej a kertben a gyermekét levegőzteti, élete kisiklásáról, a város kisszerűségéről monologizál. "Ó, hol van az én múltam, mikor még fiatal voltam és tehetséges? Mikor még fiatal voltam, vidám és tehetséges? Mikor nemesen gondolkoztam és álmodoztam, a jelent, jövendőt a remény világította meg. Miért van az, hogy alig kezdtünk el élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták, közömbösek, haszontalanok, szerencsétlenek leszünk... A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen, csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet, akit szenvedélyesen szeretnék utánozni... csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak... Mások születnek és azok is esznek, isznak, alszanak, és nehogy elpusztuljanak az unalomtól, mérges pletykával teszik változatossá az életüket, pálinkával, kártyával, pereskedéssel, a feleségek megcsalják férjüket, a férjek meg hazudnak, úgy tesznek, mintha semmit sem látnának, semmit sem hallanának, és ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket, és kialszik bennük az isteni szikra és ugyanolyan szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek lesznek, mint apáik és anyáik."
Csak az nyújthat reményt, hogy a jövő más lesz, talán az ő gyermekei, már megszabadulnak ettől az ürességtől. Versenyin búcsút vesz Másától, az asszony érzéseivel a férje is tisztában van, de nem tesz semmi szemrehányást, reménykedik, hogy majd folytatják régi életüket, és ő egy rossz szót sem fog szólni. Egyedül Anfisza boldog, akit Olga magával vitt a gimnáziumba, most ő is ott lakik, és úgy érzi, soha nem volt még ilyen jó dolga, mint most. Csebutkin visszatér a párbajról, ő mondja meg Irinának, hogy a báró meghalt.
Irina átöleli két húgát, a házasság nélkül is özveggyé vált Irinát, és unalmas férjéhez visszakényszerült Mását, és ahogy egyre halkabban hallják az elvonuló katonákat kísérő zenét, úgy válik egyre távolibbá egyetlen vágyuk, elutazásuk megvalósíthatósága. Mindössze egyetlen kérdés maradt: miért szenvedés az egész életünk?

Szereplők:
Arkagyina, Irina Nyikolajevna, néhai férje után Trepljova - színésznő
Terpljov, Konsztaantyin Gavrilovics - Arkagyina fia, író
Szorin, Pjotr Nyikaolajevics - Arkagyina bátyja
Zasrecsnaja Nyina Mihajlovna - gazdag földbirtokos család lánya
Samrajov, Ilja Afanaszjevics - nyugalmazott főhadnagy, Szorin intézője
Polina Andrejevna - Samrajov felesége
Mása - Samrajov és Polina lánya
Trigorin, Borisz Alekszejevics - író,
Arkagyina barátja
Dorn, Jevgenyij Szergejevics - orvos
Medvegyenko, Szemjon Szemjonovics - tanító
Jakov - háziszolga

Első felvonás

Az ünnepelt színésznő, Arkagyina, fiával, Trepljovval, és barátjával, Trigorinnal, az ünnepelt íróval bátyja, Szorin birtokán nyaral. Este előadásra készülnek, Trepljov darabját mutatják be, melyben szerelme, a szomszéd földbirtokos lánya, Nyina játszik.
Amíg az előadás kezdetére várnak, Mása és Medvegyev a kertben beszélget. Medvegyev bevallja Másának, hogy szerelmes belé, a lányt ez a vallomás bár meghatja, de viszonozni nem tudja, mert mint később kiderül, reménytelenül szerelmes Trepljovba.
Terpljov nagybátyjával, Szorinnal beszélget, ideges az előadás miatt. Megérkezik Nyina, épp hogy el tudott jönni otthonról, mert az édesapja és a mostohája kikocsikázott. Minden vágya az, hogy színésznő legyen, de az apja ebbe soha nem egyezne bele. Trepljov elmondja a lánynak, hogy szerelmes bele. Trepljov formabontó műve nem nyeri el az édesanyja tetszését, nem is érti a közönség az újszerű, dekadens darabot. Trepljov, amint meghallja, a kicsiny alkalmi közönség suttogását, hogy édesanyja úgy gondolja, viccről van szó, azonnal berekeszti az előadást. Arkagyina kedvesen fogadja, és gratulál Nyinának, akit bemutatnak Trigorinnak. A lány csodálattal tekint az íróra, akinek eddig minden művét olvasta, de sajnos nem maradhat, hiszen otthon azt sem tudják, hogy eljött.
Dorn az egyetlen, aki dicséri az előadást, és arra biztatja az ifjú szerzőt, hogy ne hagyja abba, folytassa az írást. De szerinte minden műben kell lennie egy érthető világos gondolatnak, mindig tudnia kell, hogy mi célból ír, "...mert ha határozott cél nélkül járja ezt a festői utat, eltéved és tehetsége a vesztét okozza." Trepljov csak most tudja meg az orvostól, hogy Nyina a rosszul sikerült este után anélkül, hogy vele beszélt volna, már el is ment. Mása bevallja Dornnak, hogy reménytelenül szerelmes Trepljovba. Az első felvonást az orvos szavai zárják le.
"Milyen idegesek valamennyien! Milyen idegesek! És mennyi szerelem!..."

Második felvonás

A csodálatos kertben, a krokettpályán egy padon ülve Mása, Arkagyina, és Dorn beszélgetnek, illetve olvasgatnak. Arkagyina számára ez a falusi nyugalom túl unalmas. Szeretne kikocsikázni, de az intéző szerint minden emberre és lóra szükség van a gazdaságban. Arkagyina megsértődik, és azonnal el akarja hagyni a birtokot.
Miután szülei három napra elutaztak, Nyina újra el tudott jönni Szorinékhoz. Trelpljov minden jobb meggyőződése ellenére lelő egy sirályt, és Nyina lába elé helyezi, magával is így fog majd végezni. Nyina nem ismer a férfira, mostanában állandóan jelképekben beszél, amihez ő túl egyszerű, hogy ezeket megértse. Ezt a dolgot a sirállyal sem érti.
Trepljov szerint viszont a lány viselkedése változott meg az ő irányában, gyakran kerüli őt. "Azon az estén kezdődött, amikor a darabom oly ostobán megbukott. Nők nem bocsátják meg a sikertelenséget. Elégettem minden írásom az utolsó papírrongyig. Ha tudná, milyen boldogtalan vagyok! A maga elhidegülése szörnyű, hihetetlen, teljesen olyan, mintha egyszer csak arra ébrednék, hogy ez a tó kiszáradt, vagy felitta a föld gyomra. Azt mondta, maga túl szimpla ahhoz, hogy megértsen. De hát mi van itt érteni való? A darabom nem tetszett, hát lenézi a lelkesedésemet, középszerűnek tart, jelentéktelennek, amilyenből tizenkettő megy egy tucatra... De milyen jól értem én ezt, milyen jól értem! Mintha csak szög fúródna az agyamba, legyen átkozott ez az agy, meg a hiúságom, mert szívja a véremet, szívja mint a kígyó." Meglátja, hogy Trigorin közeledik feléjük, gúnyosan kommentálja, hogy még hozzájuk sem ért, de a lány az író láttára máris mosolyog. Magukra hagyja őket.
Nyinát teljesen elbűvöli a férfi, csodálja tehetségét, és gyönyörűnek találja az életét. Trigorin szerint ebben nincs igaza, hiszen tulajdonképpen most már önmaga rabja. Az írás az, amely életének minden percét meghatározza, bármit csinál. Bármi, amit lát a világban, számára azonnal egy téma vagy egy jelenet a következő írásához. Ha felnéz az égre, lát egy zongora formájú felhőt, arra gondol, egy elbeszélésébe bele kell írnia: "az égen egy zongoraformájú felhő úszott." Ha finom jázminillat csapja meg az orrát, arra gondol: "...émelygős illat, özvegyek virága, felhasználni nyári est leírásában." Egy másodpercre nem tud elfelejtkezni az írásról, minden mondat, amit hall, minden, amit lát, egy-egy újabb művének a része lehet. "Nincs nyugtom saját magamtól, és érzem, hogyan falom fel a saját életemet, hogyan gyűjtöm a mézhez, amelyet odaadok tudom is én, kinek, ki a nagyvilágba, a virágport a saját legszebb virágaimból, de közben letépem a virágokat és tönkregázolom a tövüket. Hát épeszű vagyok én?" Nyina rajongását azonban Trigorin nem tudja lerombolni, Nyina szemében ő a nagy író, egyszerűen fáradt; és nincs se ideje, se kedve, hogy saját jelentőségét elismerje.
Arkagyina végül meggondolja magát, és úgy dönt, még nem távoznak a birtokról.

Harmadik felvonás

Trepljov majdnem beváltotta az ígéretét, öngyilkosságot kísérelt meg, főbe akarta lőni magát, megsérült, de sebesülése nem súlyos. Mása úgy dönt, hogy ezt a reménytelen szerelmet kitépi a szívéből és férjhez megy Medvegyevhez. Trigorintól csak annyit kér, küldje el neki a könyvét egy neki szóló ajánlással: "Másának, aki nem tudja, hogyan jött a világra, és nem érzi, miért él a világon."
Nyina egy medaliont ajándékoz Trigorinnak, amelyre rávésette egyik könyvének a címét és egy mondathelyet, százhuszonegyedik oldal, tizenegyedik-tizenkettedik sor. Trigorint érdekli, hogy mi lehet ez a mondat, izgatottan keresi a könyvet, hogy megtalálja a lány által megadott mondatot. Arkagyina érzi, hogy vetélytársa akadt, most már azt akarja, hogy azonnal utazzanak el Trigorinnal. Arkagyina már csak az utazásra tud gondolni, úgy érzi, sohasem fogja megtudni, miért fordította a fia maga ellen a fegyverét. Szorin szerint, Trepljov felesleges embernek érzi magát, tehetséges, de itt vidéken semmilyen jövő nem vár rá. Szerinte az lenne a legjobb, ha egy kis időre külföldre utazna, de erre Arkagyinának nincsen pénze. Arkagyina összeszólalkozik a fiával, Trepljov gyávának tarja az írót, amiért még a párbajkihívását sem fogadta el. Arkagyina szerint a fia egyszerűen csak irigy, mert Trigorin tehetséges. A tehetségtelen embereknek nem marad más, mint a tehetségek ócsárlása. Anyja véleménye mérhetetlenül feldühíti a fiút, még a kötést is letépi a fejéről.
"Trepljov (gúnyosan): Valódi tehetségek! Ha tudni akarod, hát énbennem több a tehetség, mint valamennyitekben együttvéve. (Letépi a fejéről a kötést.) Ti, ti rutinos mesteremberek, kisajátítottátok az elsőbbséget a művészetben, és csak azt tartjátok törvénynek és valódinak, amit magatok csináltok. Mindent elnyomtok, megfojtotok! Én nem ismerlek el benneteket! Se téged, se őt!"
Arkagyina elszégyelli magát, majd fiával együtt kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól. Trigorin jön be az ebédlőbe, megtalálta a lány által megjelölt mondatot: "És ha valaha az életem kell neked, hát jöjj és vedd".
Trigorin arra kéri a színésznőt, maradjanak még egy napot, majd miután a nő ebbe nem egyezik bele, szakítani akar vele. Arra kéri, engedje őt el, ilyen szerelemmel még soha nem találkozott, nem akar kitérni előle. Arkagyina őrjöngve reagál a férfi szavaira, majd teátrálisan letérdel előtte, és úgy kéri, soha ne hagyva el. Trigorin végül is beleegyezik, hogy elutazzon az asszonnyal, szerinte neki nincs és soha nem is volt saját akarata. Eztán Arkagyina viselkedése teljesen megváltozik, úgy tesz, mintha mi sem történt volna, régi magabiztosságával ajánlja fel, hogyha akar, maradjon még egy hetet. Trigorin azonban már döntött, elutazik. Még találkozik Nyinával, aki elárulja neki, elhatározta magát, elhagyja a szülői házat, Moszkvába utazik és színésznő lesz. Még megbeszélnek egy találkozót Moszkvában.

Negyedik felvonás

Két éve telt el, borzongató, nyomasztó ősz van. Szorin egészségi állapota megromlott, nővére is a birtokra jön Trigorinnal együtt. Trepljovnak teljesült az álma, író lett, írásai még pénzt is hoznak a házhoz, Mása már belenyugodott boldogtalan házasságába. Dorn doktor kérésére Trepljov elmondja, mi történt Nyinával. Most itt van a faluban, a fogadóban szállt meg, a szülői házba lábát sem teheti be. Trigorinnal élt az elmúlt két évben, eleinte minden rendben volt, aztán jöttek a veszekedések, a féltékenykedések. Nyina megszülte Trigorin gyermekét, aki meghalt. Trigorin pedig, ahogy számítani is lehetett rá, visszatért Arkagyinához. A lánynak színésznői ambíciói sem váltak valóra, bár nem tehetségtelen, de mindig nagy szerepekre vállalkozott, ízlés nélkül, túlzott gesztusokkal játszott. Ő egy darabig követte mindenhova, ahol fellépett, de sohasem tudott vele beszélni, aztán nem kereste. Mióta újra a birtokon van, kapott pár levelet Nyinától, amelyeket úgy írt alá: "a sirály". Bár nem írja, de ő érzi, hogy nagyon boldogtalan. Az állomásról megérkezett Arkagyina Trigorinnal. Egy újabb írása jelent meg Trepljovnak, az újságot is elhozták, hogy megnézhesse.
Trepljovon kívül mindenki elmegy vacsorázni, a fiatalember egyedül marad a dolgozószobában, egyszer csak betoppan Nyina. Trepljov meghatódva üdvözli a lányt. A férfi még mindig szerelmes a lányba, könyörög neki, hogy maradjon vele, vagy legalább engedje, hogy vele mehessen. Nyina azonban ezt nem akarja. Meghallja a szomszéd szobából Arkagyina és Trigorin nevetését. Zaklatottan beszél múltjának sorscsapásairól, a lelőtt sirályra célozva, sirálynak nevezi magát. Fájdalmas, amikor egy színész érzi, hogy hamis a színpadon. Nem tudja, hogyan álljon a rivaldafényben, hogyan bánjon a hangjával. "Maga nem tudja, milyen állapot az, amikor a színész érzi, hogy rosszul játszik. Én a sirály vagyok. Nem, nem erről van szó... Emlékszik, maga megölte a sirályt? Arra jött egy ember, meglátta és mert nem volt más dolga, hát elpusztította... Téma egy közepes méretű novellához... Miről is beszéltem? A színpadról. Most már nem vagyok olyan. Most már igazi színész vagyok, gyönyörűséget okoz a játék, lelkesít, megrészegít, csodaszépnek érzem magam. Én most, mióta itt vagyok, folyton csak az utakat rovom, gyalog, gondolkodom és érzem, hogyan nő napról napra a lelkierőm... Most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi dolgunkban - akár színpadon játszunk, akár novellát írunk - nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás, nem az, amiről álmodoztam; fő az, hogy tűrni tudunk. Tudd hordani a keresztedet és higgy! Én hiszek és nekem nem is fáj annyira. Amikor az elhivatottságomra gondolok, nem is félek az élettől."
Trepljov úgy érzi, Nyina már megtalálta a maga útját, ő azonban még mindig nem tudja, mi a hivatása, állandóan csak kusza látomások, és nyugtalan gondolatok gyötrik. Nyina búcsúzóul csak barátságot ígérhet Trepljovnak, hiszen még mindig szenvedélyesen szerelmes Trigorinba, de már nem akarja látni. Szenvedélyes öleléssel vesz búcsút a fiatalembertől. Nyina távozása után Trepljov széttépi a kéziratait.
A vacsora után Arkagyina, Polina Andrejevna, Mása, Samjonov és Trigorin beszélgetnek, és egy lövést hallanak. Trepljov most már nem hibázta el, főbe lőtte magát.

Szereplők:
Andrej Jefimics Ragin - orvos
Jevgenyij Fjodorovics Hobotov - orvos
Szergej Szergejevics - felcser
Darjuska - Ragin doktor háziasszonya
Mihail Averjanics - postamester, Ragin doktor barátja
Mojszejka, Ivan Dmitrics Gromov - a 6-os számú korterem két lakója

1892-ben írta Csehov ezt a novelláját. Az 1890-es évektől a novellái terjedelmükben megnőnek, az átlagos pár oldal terjedelmű novelláknál jóval hosszabbak. Ez a mű is inkább kisregény hosszúságú. Rendkívül tömör, cselekménye nagyon egyszerű, a szereplők száma is viszonylag kevés.
A mű Oroszországban egy kisvárosban játszódik, egy kórházban, annak 6-os számú kórtermében. Az olvasó egy jellegzetesen orosz vidéki környezetet ismer meg a leírásokból. Egy unalmas, szürke, elszigetelt, szigorúan konvencionális, kispolgári szellemben működő várost mutat be Csehov. A címadó hely a 6-os számú kórterem, tulajdonképpen a bolondokháza. A leírás elborzasztja az olvasót, embertelen körülmények között élnek itt a betegek, kiszolgáltatva egy szadista ápolónak.
"A rongyhalmazon, örökké pipával a foga közt, hever Nyikita, az őr, egy kivénült obsitos katona, kivörösödött paszományos, ócska egyenruhájában. Szigorú, kiaszott arca bozontos, lecsüngő szemöldökével leginkább sztyeppei juhászkutyához hasonlít; orra vörös, termete alacsony, és látszatra cingár, roskatag, a valóságban azonban tekintélyes erő lakozik benne, és ökle félelmetes. Nyikita egyike azoknak az együgyű, határozott, tevékeny és korlátolt embereknek, akik a világon mindennél többre tartják a rendet, és ezért meg vannak győződve róla, hogy az alájuk rendelt embereket verni kell. Nyikita pofozza a betegeket, mellbe, hasba, hátba vágja őket, üti, ahol éri, és szilárdan meg van róla győződve, hogy e nélkül nem volna itt rend.
A második ajtón át nagy, tágas szobába jutunk, amely az egész épületet - az előszobát leszámítva - elfoglalja. A fal itt mocskos-világoskék színű, a mennyezet olyan füstös, mint a szénégető viskóé; látszik, hogy télen füstöl a kályha, és széngázszagot áraszt. Az ablakokat belülről vasrács csúfítja el. A padló szürke, szemetes. A levegőben savanyú káposzta, kormos lámpakanóc, poloska és ammóniák bűze elegyedik, és ez a bűz az első pillanatban azt az érzést kelti a belépőben, hogy a vadállatok ketrecébe jutott."
Ez a 6-os számú kórterem, a bolondokháza. Itt öt beteg tengeti nyomorúságos életét. Az első beteg egy magas, sovány, rőtesen fénylő bajszú férfi, aki egész nap csak sóhajtozik, a beszélgetésekben nemigen vesz részt. Mojszejka, az öreg zsidó, ártalmatlan bolond, húsz éve a kórház lakója. A betegek közül egyedül ő jár ki az udvarra, sőt még az utcára is. A város lakói már megszokták alakját, mindenhol vetnek neki egypár kopejkát, vagy némi élelmet. Amit, ahogy hazaér, Nyikita azonnal erőszakosan elszed tőle. A harmadik beteg Ivan Dmitrics Gromov, harminchárom éves, nemesi származású fiatalember. Volt tanár és bírósági végrehajtó; régóta az intézet lakója. Egész élete szenvedés volt, gyerekkorában vesztette el bátyját, majd egy héttel testvére temetése után apját sikkasztás és csalás vádjával letartóztatták. Apja a rabkórházban tífuszt kapott, és hamarosan meghalt, a család vagyonát elárverezték, és ő ott maradt anyjával egyetlen fillér nélkül. Élete ettől kezdve teljesen megváltozott, vége szakadt annak a nyugodt jólétnek, ami eddigi életét jellemezte. Ahhoz, hogy folytatni tudja tanulmányait, most magánórákat kellett adnia, és még így is éhezett, hiszen anyját is el kellett tartania. Gromov más, mint a többi ember, legalább lélekben ellenállt, s nem tudott megbarátkozni az isten háta mögötti kisváros unalmas, értelmetlen életével. A városban azonban mindezek ellenére, éles ítéletei és idegessége dacára is szerették, háta mögött kedveskedve Ványának nevezték.
"Akármiről kezdett vele beszélgetni az ember, mindig ugyanarra lyukadt ki: városkánkban unalmas és fojtogató az élet, a társaságból hiányzik minden magasabb rendű érdeklődés, tompa, értelmetlen módon él, s létét erőszakoskodással, durva zülléssel és kétszínűséggel teszi változatosabbá; a gonoszok jóllakottan rendes ruhába járnak, a becsületesek pedig hulladékkal táplálkoznak; iskolára lenne szükség, tisztességes irányzatú helybéli újságra, színházra, nyilvános felolvasásokra, az intelligencia erejének összefogására; a társadalomnak öntudatra kellene ébrednie, és el kellene borzadnia önmagától."
Gromov egy nap két megbilincselt fogollyal találkozik, és bár máskor is találkozott már rabokkal, most ez a találkozás különös és ijesztő hatással volt rá. Ettől a találkozástól kezdve megváltozik az élete, üldözési mániája lesz, mindentől és mindenkitől tart. Attól fél, hogy nem létező bűnei ellenére is börtönbe kerülhet bármikor. Szerinte a korabeli orosz társadalomban minden előfordulhat, bárkit bűnösnek nevezhetnek.
"Éjszakákon át nem aludt, letartóztatását várva, de hangosan horkolt és szuszogott, hogy háziasszonya azt higgye, alszik; mert hiszen ha nem alszik, annyit jelent, hogy lelkiismeret-furdalás bántja - minő gyanús körülmény!"
Egy gyilkosság, amely a városban történik, váltja ki belőle a betegség súlyos kitörését, kórházba viszik, először a vérbajosok kórtermébe kerül, majd miután viselkedésével zavarja a betegeket, átteszik a 6-os számú kórterembe. A városban elfelejtik, nem beszélnek róla többet, a kitett könyveit a gyerekek széjjelhordták. A kórteremben Nyikitát kivéve mindenkivel kedves, betegtársainak ha tud, segít. Beszéde zavaros, nehezen érthető és követhető, mégis van benne valami megnyerő.
Egy olyan társadalomban él, amely nem tudja, hogy mi a bűn és mi a bűntelenség. Gromov az orosz értelmiség jellegzetes figurája, aki állandóan konfliktusba kerül környezetével.
Bal oldali szomszédja egy kövér paraszt, aki "nem egyéb mozdulatlan, falánk és tisztátalan állatnál", gondolkodó és érzőképességét már régen elvesztette. Nyikita nap mint nap durván bántalmazza, de a szerencsétlen már erre sem reagál. Az ötödik beteg egy sovány, polgári származású férfi, aki különböző érdemrendekről álmodozik.
A bolondokkal a borbélyon és Nyikitán kívül senki sem találkozott. Egyszer csak az a megdöbbentő hír terjedt el a kórházban, hogy Andrej Jefimics Ragin gyakori látogatója a kórteremnek.
Ragin doktor meglehetősen érdekes személyiség. Fiatalabb korában papnak készült, apja azonban ebbe nem egyezett volna bele, így az orvosi pálya mellett döntött. Amikor kinevezték a kórház élére, megdöbbenve tapasztalta az ott uralkodó katasztrofális állapotokat, ám azonkívül hogy eszközöket rendel, cselekvésképtelen.
"Amikor a kórházat megtekintette, Andrej Jefimics arra a meggyőződésre jutott, hogy az intézmény ebben a formájában erkölcstelen, és a legnagyobb mértékben káros a lakosság egészségére nézve. A legokosabb, amit - véleménye szerint - tehettek volna: azonnal elbocsátani valamennyi beteget, és becsukni a kórházat. De azután meggondolta, hogy ehhez nem elég az ő akarata egymagában, és ez ilyen formában nem is használna: ha a fizikai és erkölcsi tisztátlanságot kiirtaná az egyik helyen, máshová fészkelné be magát; tehát várni kell, amíg magától kiszellőződik. Azonfelül pedig, ha a lakosság kórházat nyitott és megtűri, ez annyit jelent, hogy szüksége van rá; tudatlanságra, előítéletekre, minderre a sok fertelemre és ocsmányságra szükség van, mert az idők folyamán ebből valami hasznos és rendes fejlődhet, mint a humusz a trágyából. Nincsen a földön semmi jó, amelynek a forrásánál ne találnánk valami ocsmányságot."
A filozófiája az, hogy teljesen mindegy, hogy korszerűsíti-e az intézetet, és elviselhetőbbé teszi a betegek helyzetét, és emberibbé a körülményeiket, mert a helyzet úgyis változatlan marad. Eleinte lelkesen végezte a munkáját, sokat operált, reggeltől estig fogadta a betegeket: Mindenkivel nagyon udvariasan bánt. Aztán megunta munkáját, mert egyhangúnak, és ami fő, haszontalannak érezte.
"Meg azután minek akadályozni az embereket a meghalásban, ha egyszer a halál az élet normális és törvényes befejezése? Mi haszna volna, ha minden kupec vagy tisztviselő öt vagy esetleg tíz évvel tovább élne? Ha pedig az orvostudomány célját abban látjuk, hogy a szenvedést enyhítse, akkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: minek enyhíteni a szenvedést? Elsősorban is azt mondják, hogy a szenvedés a tökéletesség felé viszi az embert, másodszor pedig: ha az emberiség csakugyan megtanulja szenvedéseit pirulákkal meg cseppekkel enyhíteni, akkor végképp megfeledkezik a vallásról meg a filozófiáról, amelyben eddig nemcsak védelmet, hanem boldogságot is talált. Puskin borzalmas szenvedéseket élt át halála előtt; a szerencsétlen Heine évekig feküdt tehetetlenül az ágyában - miért ne szenvedhetne tehát holmi Andrej Jefimics vagy Matrjona Szavisna, akinek élete tartalmatlan és merőben üres volta ázalagállatéhoz hasonlatos, ha nem volna benne szenvedés?
Efféle gondolatmenetektől lesújtva, Andrej Jefimics elengedte a gyeplőt, és attól fogva már nem járt be mindennap a kórházba."
Látja a hibákat, tapasztalja az elviselhetetlen körülményeket, ahhoz azonban gyenge, hogy bármit is tegyen. Gromovhoz hasonlóan ő is nagyon szeretett olvasni, minden pénzét könyvekre és újságokra költötte. Legjobban a történelmi és filozófiai olvasmányokat kedvelte. Napjai hosszú évek óta változatlan egyhangúságban telnek. Rendelés után hazament, és idejét kedvenc elfoglaltságának, az olvasásnak szentelte. Könyve mellett mindig volt egy üveg vodka és egy pár szem uborka, amelyből anélkül vett, hogy olvasmányából felnézett volna. Pontosan három órakor ebédel, majd a délutánt újra olvasással töltötte. Esténként egyetlen barátja, Mihail Averjanics látogatta meg. Ő volt az egyetlen, akit a városban elviselt, akivel valamelyest megértette magát. Mihail Averjanics valaha dúsgazdag földbirtokos volt, és a lovasságnál szolgált. Azonban tönkrement, vagyona elveszett, így kénytelen volt munkát vállalni, és postamester lett. Jólelkű és érzékeny, bár hirtelen haragú és nagyon lobbanékony, ha felmérgesítik, gyakran kiabál az ügyfelekkel. A doktort műveltségéért és nemes lelkéért tiszteli és szereti.
Andrej Jefimics gyakran elmélkedett arról, hogy az utóbbi években milyen csodálatos fejlődésen ment át az orvostudomány. Olyan betegségeket, amelyekbe még pár éve belehaltak, ma könnyedén tudnak gyógyítani. Olyan műtéteket csinálnak, amelyeket nemrég még hozzáértő emberek is lehetetlennek tartottak. És akkor a hipnózist, Pasteur és Koch nevét még nem is említették. Ma már a pszichiátriai betegeket is megfelelően és emberségesen kezelik fejlett korházakban. És ezekhez a változásokhoz képest, az itteni kórház évszázadok óta szinte semmit nem változott, nem fejlődött.
"Andrej Jefimics tudja, hogy a tudomány és a humanitárius eszmék mai fejlettsége mellett olyan gyalázat, mint a 6-os számú kórterem, igazán már csak a vasúttól kétszáz versztányira lehetséges, egy olyan isten háta mögötti városban, ahol a polgármester és valamennyi városatya írni-olvasni alig tudó iparos és kispolgár, ahol az orvosban holmi szent mágust látnak, akinek kritika nélkül hinni kell, még akkor is, ha forró ólmot önt a beteg szájába. Mindenütt másutt a közönség és az újságok már réges-rég porrá zúzták volna az ez elmaradottságnak ezt a kicsiny erődítményét."
A város egy bőkezű pillanatában pénzt ajánlott fel a kórháznak, ebből Ragin doktor egy új orvost vett fel. Hobotov barátságot kötött Szergejjel, a felcserrel, a betegek nem igazán érdeklik, olvasni nem szokott, mindössze egyetlen könyve van. Őt is felháborítja a kórház elmaradottsága, de új rendszabályokat nem akar bevezetni, attól tart, hogy ezzel idősebb kollégáját megbántaná. Bár úgy gondolja róla, hogy ittléte alatt hatalmas vagyont halmozott fel, irigyli őt, és szívesen elfoglalná az ő helyét a kórházban.
Ragin doktor jellegzetesen orosz realista figura, ő a felesleges ember. A változtatási szándéka megvan, a cselekvéshez azonban gyenge. Elsüllyed abban a közönyös légkörben, amely körülveszi.
A doktor egyszer az esti sétáján találkozott Nyikitával, és elborzasztotta a szegény bolond szánalmas állapota, visszakísérte a kórházba, és ekkor ismerkedett meg Gromovval. A fiatalember barátságtalanul fogadta, Andrej Jefimics azonban végtelen türelmével próbál vele kommunikálni. Ahogy beszélget a fiatalemberrel, rá kell döbbennie, hogy a fiatalember remek beszélgetőpartner a számára.
"Milyen rokonszenves fiatalember! - gondolta magában Andrej Jefimics, miközben átment az udvaron, s lakása felé haladt. - Egész idő óta, amióta itt lakom, az első ember, akivel lehet beszélni. Józan ítélőképessége van, és tudja, mi az, ami iránt érdemes érdeklődni."
"Mialatt olvasott, lefeküdt, mindegyre Iván Dimitrics járt az eszébe, és amikor másnap reggel fölébredt, eszébe jutott, milyen okos és érdekes emberrel ismerkedett meg előző nap. El is határozta, hogy az első adandó alkalommal újra benéz hozzá." Meglepő, hogy a doktor először akkor érzi úgy, hogy egy délutánja nem értelmetlenül tel el, amikor ezzel a bolond fiatalemberrel beszélgetett.
A doktor filozófiáról, betegségről, szenvedésről diskurál a fiatalemberrel. Gromov megdöbbentő dolgokat mond az orvosnak, szerinte könnyű neki megvetni a szenvedést, hiszen sohasem szenvedett, fogalma sincs, mi az a testi fenyítés. Húsz éven át meg volt mindene, kapott ingyen lakást, ellátást, semmire nem volt gondja.
"Természettől fogva lusta, puha ember, és azért igyekezett elrendezni az életét, hogy semmi se nyugtalanítsa, és semmi se lendítse ki mozdulatlanságából. A kórház vezetését átengedte a felcsernek és a többi alja népségnek, maga pedig ült a melegben, a nyugalomban, és gyűjtögette a pénz, érdekes könyveket olvasott, és szabad idejét mindenféle magasröptű marhaságokról való elmélkedéssel és (Ivan Dmitrics itt az orvos rezes orrára sandított) némi itókával édesítette meg. Egyszóval az életből semmit se látott, fogalma sincs róla, és a valóságot pusztán csak elméletből ismeri. S hogy miért veti meg a szenvedést, és miért nem csodálkozik semmin, annak igen egyszerű a magyarázata: a hiúságok hiúsága, külső és belső, az élet, a szenvedés és a halál megvetése, az elmélkedés a legfőbb jó és a többi - ez a filozófia, amely a legjobban megfelel az orosz naplopó természetének." Nem avatkozik bele soha semmibe, mert úgy érzi, nem rá tartozik, és változtatni úgysem tudna rajta. "Roppantul kényelmes filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta, és amellett még bölcsnek is tarthatja magát... Nem, uram, ez nem filozófia, nem gondoskodás, hanem lustaság, fakírság, álmos, tompa elbutultság..." Ez a beszélgetés orvos és betege között majd egy óráig tartott, és az orvos kifejezetten élvezte.
Ettől a naptól kezdve a doktor gyakran betért a 6-os számú kóterembe, és beszélgetett Gromovval. Ezt a változást a környezete megdöbbenéssel figyeli, a doktor pedig azt érzékeli, hogy megváltoztak körülötte az emberek, árgus szemekkel figyelik minden cselekedetét.
Augusztusban az orvost a polgármester hívatta egy, a kórházzal kapcsolatos kérdés ürügyén. A polgármesteren és Hobotovon kívül jelen volt még a tanfelügyelő, a katonai parancsnok, egy városi tanácstag, és még egy orvos. Bár látszólag szakmai ügyben hívatták, gyakorlatilag az elmeállapotára voltak kíváncsiak. Este meglátogatta barátja, Mihail Averjanics, és egy utazásra hívta. Ragin doktor végül elutazott vele, és az út alatt beszédes és túlbuzgó barátja halálosan fárasztotta és idegesítette, egy perc nyugalmat sem hagyott neki. Az utazás alatt, mivel Averjanics minden pénzét elkártyázta, ötszáz rubelt adott neki kölcsön.
Miután hazatértek, a kórház nyugdíj nélkül elbocsátotta, és barátja félénk kérdésére megmondja, hogy az összes vagyona nyolcvanhat rubel. Az orvosnak tehát semmi vagyona nincsen, a lakását is el kell hagynia, koldus, lassan a legmélyebb nyomorba süllyedt. Egy Belova nevű szegény öregasszony ócska viskójába költözött Darjuskával. Egy nap, amikor már nem bírja elviselni "barátai" álszent viselkedését, rájuk ordított, amit a betegség elhatalmasodásával magyaráztak. Másnap egy konzílium ürügyével a kórházba csalták, és mint elmebeteget, a 6-os számú kórterembe zárták.
Először fel sem fogja, mi történt vele, majd borzalmasan megalázónak érzi ezt a méltánytalan helyzetet. Bár úgy gondolta, hogy Belova asszony háza és a 6-os számú kórterem között nincs semmi különbség, mégis elborzadt arra a gondolatra, hogyha az alvó Ivan Dmitrics felébred, és meglátja őt a kórházi ruhában. Igyekezett meggyőzni magát, hogy a helyzetében nincs semmi különös, ez is csak egy természetes állapot, de képtelen megnyugodni. Mindenképp ki akar menni, legalább az udvarra sétálni. Nyikita azonban nem engedi ki őt, majd miután nem bír vele, szinte agyonverte az orvost. Ahogy reszketett a félelemtől, hogy újra megütik, feküdt az ágyában, szörnyű gondolatra döbbent rá.
"...Az agyában kavargó káosz közepette hirtelen szörnyű, elviselhetetlen gondolat villant fel tűrhetetlen világossággal: ugyanígy szenvedtek éveken át, nap nap után ezek az emberek, akik most fekete árnyékként feküdtek a holdvilágban. Hogyan történhetett meg, hogy több mint húsz éven át ő, Andrej Jefimics nem tudott és nem akart tudni erről? Nem ismerte a szenvedést, fogalma sem volt a fájdalomról, ennyiben tehát nem volt hibás - mondta magának, de lelkiismerete ugyanolyan kérlelhetetlenül és durván válaszolt, mint Nyikita; és Andrej Jefimics tarkójától a sarkáig jéggé dermedt iszonyatában."
Itt, a bolondokházában kellett rájönnie, hogy a belső filozofálás nem megoldás. Másnap meglátogatta őt barátja, majd Hobotov doktor, és Darjuska is megnézte régi gazdáját. Este az orvos meghalt agyvérzésben, a temetésén csak Mihail Averjanics és Darjuska vett részt.

Anton Pavlovics Csehov /1860-1904/

Egy évvel a jobbágyfelszabadítás előtt született egy vidéki kisvárosban. Nagyapja még jobbágy volt, apja már kereskedő. 1869-ben kezdi meg tanulmányait a taganyagi gimnáziumban. 1876-ban a család Moszkvába költözött, de Anton még a városban maradt, hogy befejezze gimnáziumi tanulmányait. Három évvel később ő is követi családját, és Moszkvában beiratkozik az orvosi egyetemre. Már egyetemi évei alatt írni kezdett, és Antosa Csehonte álnéven jelentek meg írásai vicclapokban, például a Sztrekoza /Szitakötő/ című humoros újságban. Csakhamar hivatásos író lett, bár időről időre folytatott orvosi tevékenységet is. 1882-ben ismerkedett meg Nyikolaj Lejkinnel, és állandó munkatársa lett a Pétervárott megjelenő Oszkolki /Szilánkok/ című újságnak. 1884-ben jelent meg az első kötete, a Melpomené meséi. 1887-ben utazást tesz Taganrogban és környékén, és ebben az évben még két újabb elbeszélés-gyűjteménye jelenik meg. November 19-én Fjodor Kors moszkvai színházában bemutatják az Ivanovot. 1888-ban jelennek meg A sztyepp, a Fények és a Névnap című munkái. Utazásokat tesz a Krímben, a Kaukázusban és Ukrajnában. Októberben az Alkonyatkor /más fordítás szerint Szürkületben/ című munkájáért Puskin-díjat kap a Tudományos Akadémiától.
Az egyik gratuláló levélre így válaszolt: "Patyomkin vagyok az irodalomban, a RazvIezsenyije és a Volna mélyéről bukkantam fel, polgár vagyok az urak között, s az ilyen emberek nem bírják ki sokáig, mint ahogy nem bírja ki a húr, amelyet sietve feszítenek. Másodszor leginkább az a vonat van kitéve a kisiklás kockázatának, amelyik mindennap, megállás nélkül, az időjárástól és a felhasznált fűtőanyagtól egyre csak megy... Természetesen a díj nagy dolog, de nem csak egyedül az én számomra. Boldog vagyok, hogy ezzel utat mutattam sok más embernek a tekintélyes irodalmi folyóiratok felé, és
hála nekem, most már sokan mások is számíthatnak az akadémiai babérokra. Tíz-tizenöt év múlva feledésbe megy mindaz, amit írtam; de az általam lefektetett út megmarad teljes épségben."
A Puskin-díj elnyerése utáni fél év alatt több irodalmi és színházi társaság választja tagjául.
1889-ben bátyja, Nyikolaj meghal tüdőbajban. Moszkvában bemutatják A manó című darabját. 1890-ben elutazik Szahalin szigetére, a börtönszigetre, ahol körülbelül huszonötezer bűnöző élt, börtönőrök, katonák és tisztviselők felügyelete alatt.
Adódik a kérdés, hogy miért vágott ennek a veszélyes útnak az író, akkor, amikor napról napra növekedett művészi rangja, erkölcsi tekintélye, és természetesen ezzel együtt anyagi helyzete is stabilizálódott? Az első lökést testvére halála jelentette, másrészt úgy érezte, hogy javuló helyzete miatt egyre jobban elszakad a nélkülözhetetlen gyökereket jelentő orosz valóságtól, közvetlen tapasztalatra van szüksége. Terve élénk tiltakozást váltott ki, hiszen az utazás egyáltalán nem volt veszélytelen. Egy barátjának, aki megpróbálta tervétől eltántorítani, válaszlevelében így írt: "Azt írja, hogy Szahalinra senkinek sincs szüksége, és senkit sem érdekel. Vajon igaz ez? Szahalin csak annak a társadalomnak nem kell és nem érdekes, amely száműzi oda az emberek ezreit, és nem költ rá milliókat. Szahalin az elviselhetetlen szenvedések helye... Sajnálom, hogy nem vagyok szentimentális, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene elzarándokolnunk, mint ahogy a törökök Mekkába szoktak. Azokból a könyvekből, amelyeket olvastam, és most olvasok, kiderül, hogy az emberek millióit rohasztottuk el a börtönökben, megfertőztük szifilisszel őket, és mindezt a rezes orrú börtönőrökre és felügyelőkre hárítottuk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönfelügyelők a hibásak, hanem mi valamennyien, de mi úgy teszünk, mint akinek ehhez semmi köze, mintha ez számunkra érdektelen lenne. Szahalin szükséges és érdekes, és csak sajnálni lehet, hogy én utazom oda, és nem valaki más, aki jobban ért a dolgokhoz, s alkalmasabb arra, hogy felkeltse iránta a társadalom érdeklődését..."
Az utazásra nagyon alaposan készült fel, mindent elolvasott, amit lehetett, joghallgató öccse, Mihail egyetemi büntetőjogi jegyzeteit is tanulmányozta, könyvtárakban is utánanézett a börtönbüntetés és a száműzetés történetének, és az 1850-es években a cári Oroszországhoz került Szahalin gyarmatosításának.
Három hónapot töltött Csehov a börtönszigeten, ahol a saját ötlete alapján végzett népszámláláson kívül rengeteg adatot gyűjtött, szinte az összes fegyenccel vagy száműzöttel beszélt. Benyomásit az 1894-ben megjelent Szahalin című útijegyzeteiben örökítette meg.
1895-ben találkozik először Tolsztojjal Jasznaja Poljanában. Egy év múlva iskolát épít Talezsban. 1896. október 17-én este mutatták be Pétervárott a Sirály című darabját, és ez a bemutató az orosz színháztörténet legnagyobb bukása. Már az első felvonást nevetés szakította meg, majd ezt füttyszó, nevetés, pisszegés és lábdobogás követte. A második felvonás valamivel nyugodtabban zajlott, de aztán elölről kezdődött minden. Az előadás botrányba fulladt, a szerző eltűnt a színházból. Naplójába csak ennyit jegyzett be: "A Sándor Színházban ment a Sirály című darabom. Nem volt sikeres."
1897-ben kórházba kerül, Lev Tolsztoj is meglátogatja. Szeptemberben egészségi állapota miatt elutazik a Riviérára. 1898 igen mozgalmas év a számára. Melihovóban iskolát alapít. Szeptemberben részt vesz a moszkvai Művész Színház próbáin, ahol megismerkedik Olga Knipper színésznővel, későbbi feleségével. Majd elutazik Jaltába, ahol apja halála után telket vesz, és házat épít. Itt telepszik le. 1898. december 17-én a Művész Színházban óriási sikerrel mutatták be a Sirályt.
"Óráknak tűnő, hosszú percek teltek el néma csendben, aztán felzúgott a taps, az éljenzés, és függöny mögött a már reményvesztettel álló művészek lassan felocsúdtak. A színpadon és a nézőtéren, együttesen valami fergeteges, együttes örömünnep tört ki: a színészek zokogtak a boldogságtól, egyikük rosszul lett. A közönség tombolva követelte a szerzőt..." Amikor a közönség megtudta, hogy Csehov nincs a színházban a művészekkel együtt, küldtek táviratot a művésznek. A közös diadalünneppé váló ünneplés, ugyanúgy külön lapként került be a színháztörténetbe, mint a két évvel korábbi bukás. A szerző eleinte nem is akarta elhinni darabja sikerét, de a Sirály diadalútja a nehéz kezdet után folytatódott. Csehov és a Művész Színház neve ettől kezdve összefonódott egymással.
1899-ben egy pétervári kiadónak eladja írásai tulajdonjogát, összegyűjtött műveit készítik az első kiadásra. Október 26-án mutatják be a Művész Színházban a Ványa bácsit. Felhívást tesz közzé egy jaltai szanatórium építésére tüdőbetegek számára. 1900-ban tiszteletbeli tagjává választja a Tudományos Akadémia. Utazásokat tesz Gorkijjal és más írókkal a Kaukázusban, Decemberben pedig Nizzába utazik, ahol az utolsó simításokat végzi a Három nővér kéziratán. A darabot 1901. január 31-én mutatják be a Művész Színházban. Májusban feleségül veszi Olga Knippert, és visszatér Jaltába. 1902-ben lemond tiszteletbeli akadémikusi címéről. Sokat dolgozik, befejezi A menyasszony című elbeszélését és a Cseresznyéskertet. Részt vesz a darab próbáin is. A drámát 1904. január 17-én, születésnapján mutatják be a Művész Színházban, ekkor már nagyon beteg. A premieren ünneplik huszonöt éves írói jubileumát. Egészségi állapota egyre romlik, június 3-án Olgával Németországba utaznak, ahol július 2-án Badenweilerben éri a halál. Július gén temetik Moszkvában, a novogyevicsi temetőben.

Művei:
1884 - Melpoméné meséi
1888 - A sztyepp; Fények; Névnap című munkái. Medve c. darabjának bemutatója.
1889 - Unalmas történet; Moszkvában bemutatják Manó című darabját.
1890 - Guszev; Tolvajok
1891 - A párbaj; Asszonyok című elbeszélései.
1892 - A feleség; A léha asszony; A 6-os számú kórterem
1893 - Az egy ismeretlen elbeszélése című munkájának a megjelenése.
1894 - Nőuralom; Rothschild hegedűje; A diák; Az irodalomtanár; A főkertész elbeszélése című alkotása jelen nek meg ebben az évben: Ekkor adja ki Szahalin címmel úti élményeit.
1896 - A mezzaninos ház; Életem
1896. október 17. - A sirály első bemutatója Pétervárott.
1897 - Parasztok; A honi fészekben; A besenyő; Szekéren c. elbeszélései.
1898 - A tokba bújt ember; A pöszmétebokor; A szerelemről; Jonics; Egy orvosi eset
1899. október 26. - A Ványa bácsi bemutatója 1900 - Szakadékban c. művének megjelenése.
1901. január 31. - A Három nővér bemutatója.
1902 - Püspök c. elbeszélése.
1903 - A menyasszony c. elbeszélése.
1904. január 17. - A Cseresznyéskert bemutatója.

Szereplők:
Rogyion Romanovics Raszkolnyikov - egyetemista
Pulherija Alekszandrovna - Raszkolnyikov édesanyja
Avdotya Romanovna /Dunya/ - Raszkolnyikov húga
Pjotr Petrovics Luzsín - Dunya vőlegénye
Dmitrij Prokfjics Razumihin - Raszkolriyikov barátja
 Aljona Ivanovna - uzsorás
Lizaveta Ivanovna - Aljona húga
Szemjon Zahanics Marmeladov - volt címzetes tanácsos
Katyerina Ivanovna - Marmeladov felesége
Szofja Sáemnovna /Szonya/ - Marmeladov legnagyobb lánya
Zoszimov - doktor
Ilja Petrovics Zamjatov - főhadnagy
Nyikogyim Fomics - rendőrségi fogalmazó
Porfirij Petrovics - rendőrségi nyomozó
Arkagyij Ivanovics Szvidrigaljov - Dunya volt munkaadója
Marfa Petrovna - Szvidrigaljov felesége
Lebezjatnyikov - Luszin lakótársa

Raszkolnyikov, a szegény diák arra az elhatározásra jutott, hogy megvalósítja tervét, amit már régóta tervezett magában, megöli Aljona Ivanovnát, az uzsorást, akit gyakran keresett fel, hogy egy-egy tárgyát zálogba adja.
Ezzel a tettével magának akarta bizonyítani, hogy értékesebb a többi embernél. Tervét azonban nem tudta végrehajtani, az utolsó pillanatban visszarettent tettétől. Mikor eljött az asszonytól, átkozta magát, ügyetlenségéért. Útközben betért egy kocsmába. Itt ismerkedik meg Marmeladovval, aki gyakori látogatója ennek a vendéglátóhelynek, akit itt állandóan gúnyolnak részegsége, nagyhangúsága, pózoló viselkedése miatt, s finoman "mókamesternek" titulálnak. Marmaladov szinte az
egész életét elmondja alkoholos mámorban, a lehető legőszintébb részletességgel. Tizennégy éves volt drága leánya, Szonyácska, amikor özvegyen "megmentett", kiemelt egy özvegyasszonyt a legsötétebb nyomorból, kétségbeesésből. Egy gyalogostiszt özvegye volt. Három pici gyermekének jóformán a betevő falatot sem tudta biztosítani, a családja kitagadta.
"Abból ítélheti meg, milyen mértékű volt a nyomorúsága, hogy művelt, jó nevelésű, előkelő származású hölgy létére hajlandó volt hozzájönni."
Dőlt belőle a szó, magát disznónak, baromnak bélyegezte, mert hiába állt helyt egy álló esztendőn keresztül, miután létszámcsökkentés következtében elvesztette állását, "kénytelen" volt a pohárhoz nyúlni. Másfél éve élnek Péterváron, megint álláshoz jutott, de csak rövid ideig dolgozott, mert újból az italt választotta, az alkoholnak nem tudott ellenállni. A felesége állandóan köhög, vért hány, a lakásnak nem nevezhető odújukban a három apróság mellett példás tisztaságot tart, éjszaka mossa, szárítja az egy-egy szál ingecskét, harisnyákat. De a legelkeserítőbb, hogy a mostoha elindította a most már tizennyolc éves drága, törékeny Szonya lányát a kétségbeesés útján:
"Itt élősködöl azt mondja neki, velünk eszel, iszol, melegszel, pedig hát mit egyék, mikor a kicsik se láttak egy falat kenyeret se három napja. Én meg ott fekszem... mit tagadjam, kérem, részegen feküdtem akkor ott. Egyszer csak hallom, hogy Szonya azt kérdi (sose felesel, és olyan szelíd hangocskája van... a haja is halványszőke, arca sovány és mindig sápadt), azt kérdi tőle: Hát akkor? Talán mégis elszánjam magam arra, Katyeriria Ivanovna? Hát aztán? feleli gúnyosan Katyerina. Mit őrzöd annyira? De nagy kincs! ... Úgy hat óra lehetett. Szonyecska veszi a sálját meg a csuklyás köpenykéjét, és elmegy hazulról. Kilenc órakor már otthon volt megint. Ahogy bejön, egyenesen Katyerina Ivanovnához megy, letesz elébe harminc ezüst rubelt. Egy árva szót se szólt, csak nézett rá, aztán fogta a nagy zöld kasmírkendőnket (van egy kasmírkendőnk, azt közösen használják), betakarta a fejét, arcát, és végigdőlt az ágyon; a falnak fordulva, csak a kis válla, teste rángatózott. Én csak feküdtem ott részegen, úgy, mint addig."
"És most Szonyácska inkább csak alkonyat után jön fel hozzánk, támogatja Katyerina Ivanovnát, amennyire erszényétől telik..."
A lány új életét hamarosan szájára vette a ház, kénytelen elköltözni. Egy olcsó kis szobát talált magának. Marmeladov alig áll a lábán. Megkéri Raszkolnyikovot, hogy kísérje haza.
Raszkolnyikovnak nem volt szokatlan a nyomor, a szegénység látványa, de a ránehezedő tömény szerencsétlenség észlelése megdöbbentette. Az asszonyból, aki valamikor szép lehetett, sugárzott a betegség. Két piros folt volt az arcán, szeme tűzben égett, alakjia végtelenül sovány, egész lénye a nélkülözésről árulkodik.
"A legkisebb lányka, olyan hatéves forma, a földön aludt, félig ülve összekuporodva, fejét a díványba fúrva. A fiúcska egy évvel öregebb nála, a sarokban zokogott és reszketett, éppen akkor verhették meg valamiért. A nagyobb, kilencéves lányka vékony és hosszú, mint a gyufaszál, hitvány kis ingben, meztelen vállán valami szakadozott köpenykével, amelyet legalább két évvel azelőtt varrhattak neki, mert térdéig sem ért már, kisöccse mellett állt a sarokban, sovány, hosszú karjával átölelte a nyakát, és csitítgatta, fülébe suttogott, mindent elkövetett, hogy a gyerek fel-feltörő zokogását elhallgattassa, és közben rettegve figyelte az anyját nagy, sötét szemével, amely sovány arcocskájában még nagyobbnak tetszett."
Az asszony őrjöngve fogadta a több nap után hazatért férjét, követelte rajta a ládából eltűnt utolsó rubeleket: "Elitta! Mind... mind elitta! - sikoltozott kétségbeesetten a szegény asszony. A ruha se az rajta! Ezek meg éhesek! Éhesek!... (Kezét tördelve nézett a gyerekekre.) Ó, átkozott élet! Hát maga? Nem szégyelli magát?! - támadt Raszkolnyikovra. A kocsmából jössz? Te is ittál! Együtt ittatok! Ki innen!... Raszkolnyikov, mielőtt kiment, a zsebébe nyúlt, előkotort valami aprópénzt, amit a rubeljéből visszaadtak a kocsmában, és észrevétlenül letette az ablakdeszkára."
Másnap ócska kis albérleti szobájában ébred. Levelet kap édesanyjától, aki beszámol az otthoni eseményekről. Testvére egy gazdag családnál vállalt állást, ahol a férj, Szvidrigaljov szerelmével ostromolta a tartózkodó, tisztességes leányt. Egy ilyen tartalmú kerti jelenetet leplezett le az asszony, aki férje "segítségével" úgy értelmezte a látottakat, hogy Dunya csábító, feslett leány. Az egész környéket telekürtölte a rágalommal, de Szvidrigaljov lelkiismerete nem maradt sokáig nyugodt, s bevallotta feleségének, hogy Dunya ártatlan, és az asszony bocsánatot kért tőle. Pulherija Alekszandrovna már három éve nem látta fiát, de most aktuálissá vált a levélírás, mert reményei szerint megváltozik az életük; a szegénység, szűkölködés után anyagilag rendezett jövő elé nézhetnek. Egy jómódú jogász ugyanis megkérte szeretett testvérének, Dunyának a kezét, a lány most már menyasszony. A vőlegényről igyekszik az anya lehetőleg csak jót írni, de bizonyos el nem hallgatható, negatív tulajdonságairól, megnyilvánulásairól is kénytelen körülírtan említést tenni.
"Pjotr Petrovics Luzsin már udvari tanácsos, és távoli rokona Marfa Petrovnának... Megbízható, jó jövedelmű ember, két hivatala van, és máris vagyonos. Igaz, hogy negyvenöt éves, de elég megnyerő külsejű... Valami nagy szerelemről, persze, egyiküknél sincsen szó... Nem mondom, eleinte nekem is úgy rémlett olykor, hogy Pjotr Petrovics egy kicsit tapintatlan, de lehet, hogy éppen azért, mert egyenes ember, és mindig kimondja, amit gondol. Teszem azt, amikor másodszor volt nálunk, és Dunya már beleegyezését adta, beszélgetés közben olyasmit mondott, hogy ő, még mielőtt Dunyát megismerte, elhatározta, hogy olyan lányt fog elvenni, aki tisztességes, de semmije sincs, és kitapasztalta a nyomorúságot, mert a férj ne legyen semmiben lekötelezve a feleségének, sokkal jobb, ha az asszony jótevőjét látja a férjében."
Már a levél olvasása közben is nyilvánvalóvá vált Raszkolnyikov előtt, hogy Dunya az édesanyjáért és bátyjáért vállalja az áldozatot, akkor pedig ezt a házasságot meg kell akadályozni.
Mindenképpen szeretné ezt a házasságot megakadályozni, de nem tudja, hogy hogyan. Töprengett a tervén, de nem jutott előbbre. Olyan kimerült volt, hogy menni alig bírt, mire a Petrovszkij-Osztrovra ért, úgy érzete, nem tudja tovább folytatni az útját, a bokrok között leült a fűre, szinte azonnal elaludt. Almában egy gyerekkori emlékét élte át újra. Hétéves lehetett, és édesapjával a városon kívül sétált, a kocsma előtt nagy tömeg volt, és egy öreg lovon gúnyolódtak, hogy tud-e még a vén gebe vágtatni. Hét embert kellene a szegény állatnak elhúznia a kocsiban, miközben hátán csak úgy hullanak az ostorcsapások, és mivel a ló nem bírja azt a terhet, dühükben agyonverik. A ló haláltusája iszonyatos, a rémálomból, izzadtan ébredt fel. Most elképzelhetetlennek tartja, hogy baltát vegyen a kezébe és embert öljön.
Raszkolnyikov közben megtudja, hogy az uzsorásnő húga, Lizavéta, másnap nem lesz otthon. Lizavéta rengeteget dolgozott nővérére, nénje igazi rabszolgája. Raszkolnyikov betért egy kocsmába, asztalától nem messze diákok ültek, akik épp az uzsorásnőről beszéltek. Szavaikból kiderült, hogy milyen kegyetlenül bánik húgával. Ez a beszélgetés megerősíti elhatározásában. Aljona Ivanovnáról teljes kép tárult eléje, mások véleménye azonos volt az övével, kiegészült, bővült az "információ":
"Gazdag... Sokan járnak hozzá közülünk. Csak ne volna olyan ronda féreg... szeszélyes vénasszony... Csak egy nappal késsen az ember, és fuccs a zálognak. Negyedannyit se ad rá, mint amennyit ér, és öt, sőt hét százalékot is szed havonta...
...A féltestvére, Lizaveta éjjel-nappal dolgozik a nénjére, ő a szakácsnő is, mosónő is, emellett még eladásra is varr, padlókat súrol, és minden keresetét odaadja az öregnek. Se megrendelést, se semmiféle munkát nem mer elvállalni az engedelme nélkül. A vénasszony már elkészítette a végrendeletét, és Lizaveta is tudja, hogy neki egy kopejkát se hagy, csak az ingóságokat, pár széket, miegymást, de minden pénze egy N... kormányzósági kolostorra száll, hogy ennek fejében az idők végéig misézzenek Aljona Ivanovna lelkiüdvéért... Egyszer dühében megharapta Lizaveta ujját, kicsiben múlott, hogy nem kellett amputálni.
...Hitvány, ostoba, jelentéktelen, komisz és nyavalyás vénasszony, senkinek semmi haszna belőle, sőt mindenkinek csak árt, maga se tudja, minek él...
...Sok száz, sok ezer jó ügy, hasznos kezdeményezés, amit előrevihetnénk, megvalósíthatnánk a vénasszony pénzén. Így meg a kolostornak jut mind. Száz meg száz, ezer meg ezer egzisztenciát elindíthatnánk, sok tucatnyi
családot megmenthetnénk a nyomorból, züllésből, pusztulásból, a fertőből... igen, ezt mind lehetne az ő pénzéből..."
Ez a következtetés pontosan Raszkolnyikov eszméje. Már másnap hozzálát, hogy a tervét végrehajtsa. Hurkot készít a baltának, elrejti felöltőjében, elkészíti a zálogtárgyat is. Sokat töpreng azon, hogy miért tudják a bűntényeket olyan hamar kinyomozni, szerinte akiket lelepleznek, azok nem kellő körültekintéssel jártak el, hanem gyerekes könnyelműséggel hajtották végre tettüket. De vele ilyen nem történhet, mert amit ő akar elkövetni, az nem bűn. Mindenre figyel, hogy minden feltűnést kerüljön, amivel esetleg bárkinek a gyanúját felkelthetné. Az uzsorásnő komótosan nyit ajtót, majd beengedi. Raszkolnyikov ideges, de amíg az asszony a zálogtárgy kibontásával van elfoglalva, hátulról végez vele. Elveszi az asszony nyakán lógó erszényt, majd kinyitja a ládát, és a zálogtárgyakat is elteszi. De tervébe hiba csúszik, Lizaveta hazatér, így vele is végeznie kell. Közben idegenek érkeznek Lizavetáékhoz, és mivel senki nem nyit ajtót, úgy döntenek, a házmestertől kérnek felvilágosítást, hogy merre járnak az asszonyok. Raszkolnyikov gyorsan elhagyja a lakást, majdnem összetalálkozik a visszatérőkkel, de sikerül egy üres lakásba beugrania, amit csak pár pillanatra hagytak el az ott dolgozó festők. A tett elkövetésének pillanatától megkezdődik Raszkolnyikov kálváriája, bűnhődése. Hallucinációk gyötrik, ideglázat kap. Minden porcikájával fizikailag is érzi, hogy az igazságszolgáltatás hálójába került. Feltűnően zavarosan viselkedik. Hogy ne legyenek bűnjelek, úgy dönt, hogy elrejti az elrabolt tárgyakat.
Beteg lesz, négy napig lázálomban van, Razumihin többször meglátogatja. Mikor magához tér, megijed, hogy betegsége alatt nem árulta-e el magát. A gyilkosság ténye mindenkit élénken foglalkoztat. Razumihin szerint a festők a tettesek, Zoszimov doktor elmondja a saját elképzelését, ami megegyezik az igazsággal.
Luzsin ügyeket intézendő Pétervárra jön, előkészíti a menyasszony és a leendő anyós pétervári útját is. Már ezzel kapcsolatban is kimutatja a foga fehérjét; végtelenül kapzsi, jellemtelen ember. Mielőtt a hölgyek megjelennek, Raszkolnyikovhoz megy, aki szó szerint elzavarja.
Razskolnyikov otthonról elmegy egy vendéglőbe, és az újságokban a gyilkosságról szóló cikkeket olvasgatja. Az asztalához leül Zamjatov rendőrfőnök, és természetesen vele sem tud másról beszélni. Útközben a lába szinte magától viszi a tett színhelyére, felmegy a lakásba, ahol éppen tataroznak. A munkásoknak azt a magyarázatot adja, hogy lakásnézőben van, de szavaival felkelti a gyanújukat.
Ahogy a házból kilép, éppen látja, ahogy egy hintó halálra gázolja Marmeladov volt címzetes tanácsost. Raszkolnyikon intéz mindent. Orvost, papot hívat. Az anyjától már megérkezett az a pénz, amit "gyorssegélyként", kölcsönből küldött neki. Ami maradt belőle, az újból megözvegyült, kétségbeesett asszonynak adta temetésre. Itt látta meg először Szonyát:
Miután hazatér, otthon már édesanyja és nővére várja, akik épp most érkeztek meg. Rogya azt követeli húgától, hogy azonnal szakítson vőlegényével, megérkezik Razumihin is, és ő is csatlakozik barátja véleményéhez. Édesanyjáék Razumihinnel elmennek, és másnap reggelire jönnek vissza. Elmondják Razumihinnek, hogy Luzsin írt nekik, haragszik Rogyára, és tudatja velük, hogy a fiút látták egy rossz hírű nő lakásán, akinek pénzt adott.
Rogya bár megbánta viselkedését, de azon a meggyőződésén, hogy Luzsin mellett a húga ne lenne boldog, nem hajlandó változtatni. Miután Rogya beszámol a volt címzetes tanácsossal történt tragédiáról, megtudja, hogy Luzsin este szeretne a húgával találkozni, és minden tiltakozása ellenére Dunya az ő jelenlétéhez is ragaszkodik. Marmeladov felesége meghívja Rogyát a temetésre, édesanyja és a húga el is megy. Édesanyját mélyen megbotránkoztatja Szonya viselkedése, szerinte ő az oka fia betegségének.
Raszkolnyikon beszél Razumihinnel, akinek az egyik rokona vezeti az gyilkosság ügyében a nyomozást. Raszkolnyikon szeretne találkozni Porfirijjel, hiszen neki is volt zálogtárgya az uzsorásnőnél. Szerinte ez a legmegfelelőbb, hogy elterelje magáról a gyanút, hiszen ha bűnös lenne, nem maga keresné a rendőrséget. Porfirij már várta, hogy Raszkolnyikon felkeresi, a diák azonban úgy érzi, lelepleződött, Porfirij mindent tud. Az utcán egy idegen azt mondja rá, hogy gyilkos, ez újabb lelki gyötrelmeket okoz számára. Otthon azonnal lefekszik, és úgy gondolja, korábbi véleményét felül kell bírálnia, mégsem magasabb rendű, most már bűnnek tartja tettét. Megint rémálmok gyötrik. Mikor felébred, szobájában Szvidrigaljovot találja. A férfi azért jött, hogy lebeszélje Dunyát a tervezett házasságáról, még tízezer rubelt is hozott, hogy a lány ne csak a pénzért hozzon egy olyan döntést, amely egész életére boldogtalanná teheti. Szvidrigaljov elmegy, Rogya pedig húgáékhoz indul. Nem tetszik neki, hogy Rogya is jelen van, durván összevesznek, végül Luzsint elküldik.
Raszkolnyikon meglátogatja Szonyát, a lányt a legteljesebb kétségbeesésben találja. Nem elég neki saját nyomorúságos élete, még legjobb barátnője, Lizaveta is meghalt. Az öngyilkosságtól eddig is csak az tartotta vissza, hogy ő volt a családfenntartó. Életében az egyetlen biztos támasza a vallás. Raszkolnyikon ígéretet tesz a lánynak, hogy másnap megmondja neki, hogy ki ölte meg a barátnőjét. Egyikük sem sejti, hogy Szvidrigaljov a szomszéd szobából beszélgetésük minden szavát hallotta.
Másnap Raszkolnyikon beviszi a zálogpapírokat a rendőrségre, Porfirijjal a nyomozói munkáról beszélgetnek, a diák szerint a nyomozó csak játszik vele. Kiborul, és kiabálni kezd, ha őt gyanúsítják, akkor tartóztassák le. A szobába azonban bevezetik az egyik festőinast, aki a bűncselekmény helyszínén dolgozott, és bevallja, hogy ő követte el a gyilkosságot. Raszkolnyikon zaklatott állapotban tér haza.
Luzsin mérgesen ébred, és aljas tervet eszel ki Dunya visszaszerzésére. Szobatársát, Lebezjatnyikovot megkéri, hogy hívja el Szonyát magukhoz, hogy beszéljen vele. A lánynak tíz rubelt ad, majd kis idő múlva beállít a Marmeladov család lakására, és azzal vádolja a lányt, hogy ellopta száz rubeljét. A Marmeladov család éppen a halotti tort tarja, Katyerina hevesen védi Szonyát. Kifordítják a lány zsebeit, és megtalálják benne a keresett pénzt, de Lebezjatnyikov leleplezi Luzsin aljas tervét, a pénzt ő tette a lány zsebébe. A férfi így akarta Dunyát visszaszerezni. Szonya kétségbeesett állapotban rohan el, Raszkolnyikon vigasztalni próbálja. Bevallja a lánynak a tettét, Szonya szerint vállalnia kell e tettet, szerinte a bűntől csak a bűnhődés árán tud megszabadulni, csak így kaphatja vissza lelki békéjét. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy összetartoznak. Rogya ígéretet tesz, hogy másnap jelentkezik a rendőrségen. Lebezjatnyikov zavarja meg beszélgetésüket, kéri őket, hogy azonnal menjenek vissza. Katyerina Ivanovna megőrült, árváival az utcán táncol. Az asszony hirtelen összeesik. Az utcán megjelenik Szvidrigaljov is, és döbbenten látja, hogy a férfi Szonya szomszédja. Szvidrigaljov elmondja, hogy a tegnapi beszélgetésük minden szavát hallotta, amelyben Rogya azt mondta, tudja, ki ölte meg Lizavetát. Raszkolnyikov egyre nyugtalanabb Szvidrigaljov miatt, az sem világos előtte, hogy a gazdag úr miért intézi oly nagy figyelemmel az özvegy temetését. Raszkolnyikov albérletében arra kéri Razumihint, hogy ha vele bármi történne, legyen gondja anyjára és a húgára. Razumihintől tudja meg, hogy a gyilkossági ügyet lezárták, a festő vallomást tett. Rogya azonban ettől még nem nyerte vissza a nyugalmát. Porfirij is meglátogatja a diákot, és elmondja, hogy szerinte nem Mikolka, a festő követte el a gyilkosságot.
Szerinte a diák a tettes, elméletét érvekkel is alá tudja támasztani, amelyek ellen Rogya már nem tud védekezni. "- Mikor szándékozik letartóztatni?
- Másfél vagy két napocskát még adhatok. - No és ha megszököm?
- Nem szökik meg, dehogyis... Ön már nem hisz az elméletében... s nélkülük már nem tud meglenni... Szilárd meggyőződésem, hogy vállalni akarja majd a szenvedést... ne nevessen ki: a szenvedésben nagy eszme van. Nem is bolond az a Mikolka.
- Ne higgye, hogy bármit is leismertem ma... Kíváncsiságból hallgattam végig."
Porfirij azonban már biztos magában, sőt búcsúzóul annyit mond, Rogyát az érdekli, hogy Szvidrigaljov mit tud, beszélt-e a nyomozóval, és leginkább, hogy nős ember létére mi dolga még a húgával. Szvidrigaljov Szonyával akar beszélni, de a lányt nem találja otthon. Az utcán találkozik Dunyával, és elmondja neki, amit megtudott a bátyjáról. Dunya nem akarja elhinni, Raszkolnyikov megmutatja, hogy a szomszédban lakik, és onnan minden szót hallott. Dunya Szonyával szeretne beszélni, hogy biztos legyen a dolgában, de ő se találja a lányt. Szvidrigaljov felajánlja a lánynak, ha hozzámegy feleségül, segít Rogyának. Dunya zaklatott állapotában rálő, és így megsebesíti a férfit. Szvidrigaljov sérülése nem súlyos, az este folyamán búcsúzni megy Szonyáékhoz, közli velük, hogy Amerikába utazik, és pénzt ad nekik. De nem utazik el, reggel öngyilkos lesz.
Raszkolnyikov beszél az édesanyjával, mindent be szeretne vallani, de képtelen rá. Húgával is találkozik, akinek gondjaira bízza az édesanyját.
Elmegy Szonyához, és tőle a rendőrségre. Ott azonban megint inába szál a bátorsága, és nem tesz vallomást. Ahogy kijön a kapun, Szonyát látja meg, aki így már tudja, hogy a férfi újra megfutamodott. Kétségbeesetten és elkínzottan néznek egymásra, majd Raszkolnyikov dönt, visszamegy és vallomást tesz. Rosszul lesz, hogy megnyugodjon, vízzel itatják, majd érthetően beszámol a gyilkosságról. Többen odaszaladnak, ő még egyszer elmondja a vallomását.
A vallomástétellel megkönnyebbült. Visszanyerte lelki egyensúlyát, vége a kínzó magánynak, a tépelődés őrjítő korszakának. A vallomása nemcsak a büntetést jelenti neki, hanem a megváltást is. Bűnétől a bűnhődés útján szabadulhat meg.
Raszkolnyikon büntetése nyolc év szibériai kényszermunka. Szonya, Szvidrigaljov "jóvoltából" teheti meg, hogy ott lehet Rogya büntetésének színhelyén, hogy önfeláldozó segítségével próbálja megmenteni őt egy új élet számára. Az emberfeletti megpróbáltatásoktól megtépázott két ember ott találja meg egymást, a békét az őszinte, megtisztító szerelemben.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij /1821-1881/

Moszkvában, a szegények kórházában született, ahol apja orvos volt. 1831-ben édesapja egy kisebb földbirtokot vásárolt, de a kegyetlen bánásmód miatt jobbágyai 1839-ben megölték. Apja nehéz természete miatt nem volt könnyű a család élete, édesanyja 1837-ben, tüdőbajban meghalt. Az apa a két legidősebb fiát, Mihailt és Fjodort akaratuk ellenére hadmérnöki pályára kényszerítette. 1843-ban befejezte tanulmányait, dolgozni kezdett, de egy év múlva otthagyta az állását, és csak az irodalommal akart foglalkozni. Az apai örökségét hamar elveri, fordításokból tengeti az életét. Első kisregényét, a Szegény embereket 1845-ben nyomorogva írta. Műve rögtön meghozta számára az általános elismerést, 1847-től kezdve rendszeresen látogatta Petrasevszkij körét, részt vett egy illegális nyomda létrehozásában. 1849. április 23-án letartóztatták, és a Péter-Pál erődben tartották fogva. Halálra ítélték, és csak az ítélet-végrehajtás előtt olvasták fel a cár kegyelmi rendelkezését. A végleges ítélet négy év szibériai kényszermunka, majd életfogytiglani közkatonaság volt. 1850 és 1854 között az omszki erődben raboskodott. Ez idő alatt korábbi idegbetegsége súlyos epilepsziává fokozódott. 1856-ban nősült meg. 1860-ban visszatért Pétervárra, bátyjával, Mihaillal együtt először a Vremja /1861-1863/, majd az Epoha /18641865/ című folyóiratokat szerkesztették és adták ki. A Vremja c. lap eleinte biztos és jó jövedelmet biztosított, de egy cikk miatt a cári kormány betiltotta, az Epoha pedig rövid idő alatt csődbe jutott. Dosztojevszkij súlyos adósságokba keveredett, bátyja 1863-ban meghalt, az ő tartózásait is magára vállalta. Anyagi nehézségeit súlyos rulettveszteségei is növelték, financiális problémáit csak élete vége felé tudta megoldani. Magánélete sem volt problémamentes; első felesége gyűlölte és gúnyolta, élete nagy szerelme, Polina Szuszlova pedig rövid együttlét után elhagyta.
1866-ban, a rövidre szabott határidő miatt gyorsan kellett megírnia A játékos című regényét. Ebben a munkájában segítségére volt egy 20 éves gyorsírónő, Anna Grigorjevna Sznyitkina, akit 1867-ben feleségül vett. Hitelezői elől külföldre menekültek, éltek Párizsban, Lyonban, és csak 1871-ben tértek vissza. Ekkor kifizette adósságait, és időről időre megjelentette Levelek, vallomások című kiadványát, amelyben publicisztikus formában fejtette ki véleményét korának politikai, közéleti kérdéseiről, emellett elbeszélések, visszaemlékezések és kritikák is helyet kaptak a különböző kötetekben.
1880-ban nagy társadalmi visszhangot keltő beszédet mondott a moszkvai Puskin-ünnepségeken. Nem sokkal ezután meghalt.

Művei:
1845 - Szegény emberek
1846 - A hasonmás
1847 - A háziasszony
1848 - Fehér éjszakák
1849 - Nyetocska Nyezvanova
1859 - A nagybácsi álma
1859 - Sztyepancsikovo falui és lakói
1861 - Megalázottak és megszomorítottak
1861-1862 - Feljegyzések a holtak házából
1864 - Feljegyzések az egérlyukból
1866 - Bűn és bűnhődés
1866 - A játékos
1868 - A félkegyelmű
1871-1872 - Ördögök
1873, 1876-1877; 1880, 1881 - Az író naplója - Levelek, vallomások
1875 - A kamasz
1876 - A szelíd teremtés
1877 - Egy nevetséges ember álma
1879-1880 - A Karamazov testvérek
1882 - Az örök férj

1.

 Ivan Iljics munkahelyén, a bíróságon a tisztviselők
kollégájuk haláláról beszélnek. Megrázta őket a halálhíre, mert szerették őt, de most leginkább az foglalkoztatja őket, hogy az rangjukra, előléptetésükre, vagy rokonukra milyen hatással lesz. Pjotr Ivanovics arra gondol, hogy így majd kérheti, hogy sógorát helyezzék át Kalugából, ennek a felesége is örülni fog, és legalább nem mondhatja, hogy nem törődik a rokonaival.
"Eltekintve attól, hogy a haláleset mindegyikükben bizonyos elképzeléseket és reményeket keltett a várható előléptetésekkel és változásokkal kapcsolatban, maga a tény, a közeli jó ismerős halálának ténye, mindazokban, akik, értesültek róla, örömöt ébresztett: ahogy ez már lenni szokott, örültek, hogy a másik halt meg, nem ők."
Tolsztoj iróniája talán a bevezető fejezetben érvényesül leginkább. Pjotr Ivanovics Ivan Iljicshez hasonlóan középszerű ember, aki a gyászhír hallatán, engedve a terhes társadalmi konvenciónak, tiszteletét teszi a gyászoló családnál. Pontosan olyan üres és felszínes, mint a címszereplő volt egykor, s csupán arra ügyel - sikerrel -, nehogy a kínos szertartás megzavarja hangulatát, esti kártyapartiját.
Ahogy belépett a házba, tanácstalan volt, hogy mi lenne a helyes viselkedés, egyben biztos volt, keresztet vetni sosem árt.
Így szüntelenül hányta a kereszteket, amikor már úgy érezte, túl sokáig folytatja ugyanazokat a mozdulatokat, megállt, és a halottat kezdte szemlélni.
"Nagyon megváltozott, erősen lefogyott, amióta Pjotr Ivanovics utoljára látta, de arca - mint a halottaké rendesen - szebb volt, s főleg jelentősebb, mint eleven korában. Arca azt fejezte ki, hogy amit meg kellett tenni, meg van téve, és helyesen történt. Arckifejezésében ezenfelül szemrehányás vagy figyelmeztetés is volt az élők számára. Pjotr Ivanovics úgy érezte, hogy ez a figyelmeztetés nem helyénvaló, vagy legalábbis őrá nem tartozik."
A gyászszertartás után az özveggyel beszélget Pjotr Ivanovics, azt szeretné megtudni a férfitól, hogy most milyen nyugdíjra számíthat. A férfi azonban hamar észrevette, hogy az özvegy sokkal tájékozottabb nála, olyasmit is tud, amiről neki fogalma sincs, voltaképpen csak az érdekli, hogy hogyan csikarhatna ki még többet az államkincstártól. Amikor Pjotr Ivanovics kijelentette, hogy szerinte ennél többre nem számíthat, utána már nem volt miről beszélniük, a helyzet mindkettőjüknek kínossá vált. Pjotr Ivanovics amilyen gyorsan csak tudott, elköszönt az özvegytől, és még pont idejében, az "első robber" végére odaért a kártyapartira.

2.

"Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt. Negyvenöt éves korában halt meg törvényszéki bírói rangban."
Ez a fejezet ad választ arra a kérdésre, hogy milyen volt Ivan Iljics közönyt kiváltó élete. Középszerű és jellegtelen, vagyis "egyszerű, mindennapi és iszonyú". Már családi pozíciója is jelképes, hiszen középső fiúként nem hideg, mint bátyja; se nem garázda, mint öccse. Szemlélete a társadalmi konvenciók szerint alakul, önálló értékrendet nem hoz létre, sodródik. Érzelmek és egyéniség híján környezetének elvárásai és ösztönei irányítják. Egyetlen dolgot tud tökéletesen: illően viselkedni, amolyan "bon enfant", jó fiú módjára. Ennek megfelelően senkinek sem kellemetlen, bár senkinek sem különösen kellemes, így fokozatosan - és különösebb erőfeszítés nélkül - felível pályája, majd a szokásoknak megfelelően meg is nősül. Amíg az asszony terhes nem lett, a házasságuk igen jól alakult, később egyre többször lett féltékeny férjére, kellemetlen, csúnya jeleneteket rendezett. A házasságuk teljesen máskép alakult, ahogy azt ő elképzelte.
"Felderengett benne, hogy a házasélet, legalábbis az ő hitvesével, nem minden esetben kedvez az élet kellemes és illedelmes oldalainak, sőt sokszor ellentétben áll vele, s ezért mindenképpen védekeznie kell e túlkapások ellen. Körülnézett, milyen eszközökkel védekezhetne. A hivatal volt az egyetlen, ami imponált Paszkovja Fjodorowának, s Ivan Iljics így a szolgálattal, meg a szolgálatból folyó kötelezettségekkel harcolt felesége ellen, ilyen módon próbált magának független világot elkerekíteni."
A gyerek megszületése után I. I. egyre inkább vágyott a magányra, amit a hivatali elfoglaltságban talált meg. "Alig egy esztendővel az esküvő után Ivan Iljics felismerte, hogy a házasélet bár bizonyos kényelemmel jár, voltaképpen nagyon nehéz és bonyolult feladat, s ahhoz, hogy az ember teljesítse, azaz; illendő és a társadalom helyeslésével találkozó életet éljen, éppen úgy bizonyos módszert kell kidolgozni, mint a hivatalviseléshez."
Házassága (ágy-asztal kapcsolat) éppoly jellegtelen és üres, mint a megelőző évek. Felesége egyre zsémbesebb lett, de Ivan Iljics házaséletre kidolgozott módszere remekül működik.

3.

Ivan Iljics házaséletének tizenhét esztendeje minden
jelentősebb esemény nélkül múlt el. Hivatali előrejutása azonban ekkor úgy tűnt, mintha megakadna, a várt előléptetést nem kapta meg, fizetéséből nem tudott megélni. Egy véletlen találkozás révén azonban remek álláshoz jutott, magas fizetéssel. Új lakásba költözhettek, és életének központi kérdésévé vált a lakás berendezése. A lakása nem sokban különbözött azoktól a hozzá hasonlóan nem túl gazdag emberekétől, akik mindenáron a gazdagokhoz akartak hasonlítani. Ő azonban otthonát egészen különlegesnek, egyéninek látta. Az új lakásban úgy tűnt, feleségével való kapcsolata is rendeződött, a nyugalom azonban csak átmeneti volt. Ahogy teltek az évek, sok változás nem történt. Családi élete kiüresedett, munkáját legfeljebb a hatalom gyakorlása teszi némiképp élvezetessé, társasági élete felszínes, egyedül a rendszeres és mértéktartó kártyacsaták jelentenek igazán kellemes perceket számára.

4.

Élete alapjában változik meg, amikor beteg lesz. A
tünetek eleinte egyáltalán nem tűntek súlyosnak. Néha azon panaszkodott Ivan Iljics, hogy rossz a szája íze, és a hasa oldalában valamit érez. Fájdalmai később egyre erősödtek, egyre többet zsörtölődött, egyre rosszabb lett a kedve. Végül elment az orvoshoz, aki semmi biztosat nem mondott. Ugyanolyan fölényesen viselkedett vele, ahogy ő viselkedett a bíróságon az ügyfelekkel. Az orvos minden utasítását a lehető legpontosabban követte. Bár állapota semmit nem javult, de Ivan Iljics erővel rákényszerítette magát, hogy azt higgye, jobb állapotban van. Egymás után kereste fel a híres orvosokat, és mivel állapotában semmilyen javulást nem érzékelt, minden gyógymódban csalódott. Egyre nehezebben viselte a fájdalmakat, úgy érezte, rossz a lehelete, étvágya csak romlott, egyre ingerültebb lett. Most már biztos volt benne, hogy valami olyan jelentőségteljes dolog ment végbe benne, amihez fogható még soha nem történt vele. De felesége és lánya mindebből csak annyit vett észre, hogy még a szokottnál is idegesebb, és kiállhatatlanabb velük. Felesége úgy vélekedett, hogy Ivan Iljics betegségéről csak saját maga tehet, és ezt az egészet kizárólag az ő bosszantására találta ki. A bíróságon kollégái is kigúnyolták hipochondriája miatt. Úgy érezte, senki nem veszi komolyan, nincs egy ember, aki mellette állna, senkire sem számíthat.

5.

Egy-két hónap telt el így, mikor a sógora meglátogatta őket. Amikor találkoztak, Ivan Iljicsnek lehetetlen volt nem észrevennie a férfi döbbent tekintetét, amikor ránézett. Hallotta, amint a sógora róla beszél a feleségének, és azt mondja: "Ez az ember már halott." Felesége ezek után a szokottnál kedvesebben beszélt vele, de állapotában már ez is bosszantotta. Újabb orvost keresett fel, és részletesen elemezték állapotát. Már szinte minden gondolata a betegsége körül forgott, erőszakkal kellett magát arra kényszeríteni, hogy mással foglalkozzon. Egyre többet gondolt a halálra is.
"Ha én nem leszek, mi lesz? Nem lesz semmi. De hát hol leszek, ha nem leszek többé? Ez a halál? Nem, nem akarok meghalni!" Nyitott szemmel feküdt éjszaka az ágyában, reszketve a végtől, a családja pedig nem akarja észrevenni kínjait, nem sajnálják.

6.

"Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges." Logikai úton próbálta levezetni, de ezt is képtelenségnek érezte, hiszen ha meg kellene halnia, akkor nyilván már kezdettől fogva tudatában lett volna ennek, és egy belső hang megsúgta volna neki, de ilyenről szó sem volt. Mindent megtett, hogy a rémisztő gondolatokat elhessegesse magától, ne gondoljon rá. De erre nem volt képes. Minduntalan eszébe jutottak. Már a tárgyalásokon sem volt a régi, időnkét elkalandozott a figyelme, saját egészségi állapotáról gondolkodott, a tárgyalás vezetésében alapvető hibákat ejtett. "... azzal a lesújtó tudattal ment haza, hogy már nem úgy van, mint régen, bírói hivatása nem takarja el előle azt, amiről nem akar tudni, bírói kötelességével sem képes tőle megszabadulni."

7.

"Hogyan történt, nem lehetett megállapítani, mert lépésről lépésre, észrevétlenül következett be, de úgy történt, hogy Ivan Iljics betegségének harmadik hónapjában felesége, leánya, fia, a cselédség, az ismerősök, az orvosok, mind tudták, s ami a fő: ő maga is tudta, hogy léte már csak annyiból érdekes másoknak, hogy vajon mikor adja át a helyét, mikor szabadítja meg az élőket a tehertől, melyet léte számukra jelent, s mikor szabadul meg ő maga a szenvedésektől."
Fájdalmait már csak ópiummal és morfiuminjekciókkal bírta elviselni. Egyetlen ember volt, aki vigaszt és megnyugvást jelentett számára, Geraszim, az inas. Ez az egészségtől kicsattanó fiatal parasztfiú volt az, aki a betegség legkínosabb állapotában is a segítségére volt, mégpedig úgy, hogy saját kiszolgáltatott állapotát némileg feledtetni tudta vele. Leginkább mégis az őt körülvevő hazugság viselte meg, hogy mindenki úgy viselkedett, hogy ő csak beteg, de nem haldoklik, és ha pontosan betartja az orvos utasításait, és nyugodtan viselkedik, akkor minden rendben lesz. Kínzó volt az a tudat, hogy pontosan tisztában vannak az állapotával, mégis mindenki alakoskodik körülötte. A hazugság, amely körülvette, minden egyébnél jobban megmérgezte utolsó napjait.

8.

Reggel volt. Csak abban nyilvánult meg a reggel, hogy
Geraszim elment, s helyette bejött Pjotr, a lakáj, eloltotta a gyertyát, félrehúzta az egyik ablakfüggönyt, és halkan takarítani kezdett. Reggel van-e vagy este, péntek vagy vasárnap, mindegy volt, egyre ment - mindig ugyanaz a sajgó, kínzó, pillanatra sem szűnő fájdalom; a reménytelenül távozó, de még nem teljesen megszűnt élet tudata; a félelmes, gyűlöletes halál közeledte - a halál, amely az egyetlen valóság; és mindig ugyanaz a hazugság. Mit számítanak itt napok, hetek, napszakok? Napjait már réges-rég csak a fájdalom határozza meg. Mindenki szerepet játszik, az orvos kedélyeskedik vele, felesége szerint valamit elmulaszt, amit az egészsége érdekében meg kéne tennie, így tehát állapotáról csak saját maga tehet. Felesége látványa, egészséges fehér húsa, életigenlése, érintése néha már gyűlölettel tölti el.
Este, amikor a felesége gyermekeivel, és lánya udvarlójával színházba mentek, mielőtt elindultak volna, bementek, hogy búcsút vegyenek tőle. Zavarta a látványuk, viruló egészségük. Látta lányán, hogy milyen szerelmes, és milyen boldog, és nyilván csak nyűg neki látni a szenvedését. Beszélgetni próbáltak vele, majd hirtelen kifogytak a szóból, és csak a kínosan üres csönd telepedett rájuk.
"Valamiképp meg kellett törni a hallgatást. De senki sem szánta rá magát, mind megrémültek, hogy most mindjárt romba dől az illedelmes hazugság, és mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz az, ami van.
Liza szánta el magát elsőnek. Ő törte meg a hallgatást. El akarta titkolni azt, amit mindannyian éreztek, de elszólta magát.
- Ellenben, ha mégis megyünk, akkor legfőbb ideje mondta, s órájára nézett, apja ajándékára, alig észrevehetően rámosolygott a fiatalemberre - mosolya sokatmondó volt, de hogy mit mondott, azt csak ők ketten értették -, s azzal felállt, ruháját suhogtatva. Mind felálltak, elköszöntek, elmentek a színházba.
Amikor kimentek a szobából, Ivan Iljics egy pillanatig úgy érezte, megkönnyebbült: nincs már ott a hazugság kiment velük együtt -, csak a fájdalom maradt. Mindig ugyanaz a fájdalom, mindig ugyanaz a félelem... és így sose könnyebb, sose nehezebb. Minden egyre rosszabb."

9.

A kín volt az egyetlen társa. Már minden szenvedést
okozott neki, a fekvés, maga a puszta lét. Egyetlen vigasza Geraszim volt. Siratta magát, a tehetetlenségét, a magányát, az emberek kegyetlenségét, "Isten kegyetlenségét, Isten nemlété." Nem értette, mit követett el, hogy ezt érdemelte, szüntelenül az életén gondolkozott. Miből állt az élete? Tanult, megnősült, csalódott, élt, anyagi gondok kínozták, járt a hivatalba, így telt el egy év, kettő, tíz, húsz, és most, itt a vég. Ezért volt ez az egész? "Miért? Nem lehet. Nem lehet, hagy ilyen értelmetlen, ilyen ocsmány legyen az élet! És ha csakugyan ilyen ocsmány és ilyen értelmetlen, akkor minek meghalni, méghozzá szenvedések közepette meghalni? Valami nincs rendjén." Azon töprengett, hogy nem úgy élt, ahogy kellett volna. De bármennyit is gondokozott, erre nem tudott válaszolni. De ahogy felidézte magában a csak korrektnek nevezhető életét, amiben semmi kivetnivalót nem talált, és nem kívánt mást, mint élni, élni úgy, ahogy régen élt, szépen és kellemesen.

10.

Egyre rövidebb terjedelmű fejezetek tárják fel a fizikai leépülés stádiumait, és a vele párhuzamosan haladó szellemi letisztulás folyamatát.
Újabb két hét telt el, és Ivan Iljics már nem tudott fölkelni. Ugyanazok a gondolatok kínozták. "Ez lenne a halál? És a belső hang igennel válaszolt. És mire a szenvedés? És a belső hang azt válaszolta semmire. Azóta, hogy először elment orvoshoz, és érezte" hogy valami baj van, kétféle hangulat között ingadozott. Az egyik a rettegés volt a haláltól, a másik teste működésének érdeklődő megfigyelése. De ahogy telt az idő, és állapota romlott, mindinkább a halál gondolata vált realitássá. Az utolsó napokban falnak fordulva feküdt a kanapén, a legteljesebb magányban egy óriási város közepén, népes családja körében. Már lélekben is távol volt mindentől és mindenkitől, gondolataiban gyermekkora és fiatalsága emlékei között kalandozott.

11.

Ezalatt a két hét alatt egy örvendetes esemény is történt a Gólovin családban, amit mind Ivan Iljics, mind a felesége már régóta vártak. Lányuk, Liza kezét udvarlója, Petriscsev hivatalosan is megkérte. Felesége, mikor tudatni akarta vele az örvendetes hírt és bement hozzá, most is a pamlagon találta, mint mindig, de nem a szokott testhelyzetében. Kimeredt szemmel feküdt, és tekintetéből olyan gyűlölet áradt, hogy az asszony nem mondott semmit. Ivan Iljics mindössze annyit kér, hogy hagyják nyugodtan meghalni. Lánya bár megérti, hogy az apja szenved, de nem érti, miért kínozza őket. Az orvos szerint nemcsak a fizikai fájdalom kínozza, ami tényleg elviselhetetlen lehet, hanem az erkölcsi is. Ivan Iljics egyre többet gondolt arra, hogy talán mégsem úgy élt, ahogy kellett volna. És rájött, hogy talán az lett volna az igazi, amit már ifjúkorától kezdve erőnek erejével elfojtott magában. Megpróbálta régi életét védeni magával szemben, de rá kellett döbbennie, hogy nincs mit védeni. A felsége végül papot hívatott, és kicsit megnyugodott.

12.

Elkövetkezett az a három nap, amiről a bevezető fejezetben Praszkovja Fjodorovna Pjotr Ivanovics beszélt, a gyötrelmes kínok három napja, amit Ivan Iljics végigüvöltött. Ebben a három napban már az időt nem érzékelte, "abban a fekete zsákban kapálódzott, amelybe egy láthatatlan erő gyömöszölte.
...Érezte, hogy gyötrelme kettős: abban áll, hogy egyre mélyebben gyömöszölődik abba a fekete lyukba, de még inkább abban, hogy nem tud egészen belejutni. Abban, hogy belebújjon, az a tudat akadályozza, hogy az élete jó volt. Életének ez az igazolása tartotta fogva, nem engedte tovább, és minden másnál jobban gyötörte."
Kisfia halála előtt egy órával ment be apjához, aki kétségbeesetten üvöltött, és karjaival hadonászott. Fia egy kézcsókkal búcsúzott tőle.
"Szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt:
Vidd ki... sajnálom... téged is... - Még azt akarta hozzátenni: "Bocsáss meg", de ehelyett azt mondta: - Bocsáss el! - és nem lévén már ereje, kijavítsa, csak legyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti. És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami eddig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. "Milyen szép és milyen egyszerű - gondolta. - Hát a fájdalom? - kérdezte. - Hová lett? Hol vagy te fájdalom?
Feszülten figyelt.
Igen, itt van. Nem bánom, hadd legyen. A fájdalom. Hát a halál? Hol van ő?
Kereste a régi, megszokott halálfélelmet, és nem lelte sehol. Hová lett. Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.
A halál helyett világosság volt.
Hát ez az! - szólt váratlanul, fennhangon. - Milyen boldogság!
Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.
Vége - mondotta valaki fölötte.
Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. "Vége a halálnak - mondta magának. - Nincs többé."
Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt."

Első rész

Az Oblonszkij-házban a nyugodt, boldog hangulat egy csapásra semmivé foszlott. A herceg lelepleződött felesége előtt, kiderült, hogy a ház ura egy rövid ideig viszonyt folytatott a francia nevelőnővel. A nevelőnő leplezte le magát és a herceget, egyszerűen levélben mindent megírt a hercegnőnek. Dolly feldúltsága a ház nyugalmát felbolygatta. Ha az egyébként igen jó kedélyű Oblonszkij az otthoni helyzetre gondolt, most egyáltalán nem tűnt olyan nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, mint általában szokott. Először a bűntudat kínozta; ha a felesége szemrehányásaira gondolt, bosszús lett, amelybe felesége iránti sajnálkozása vegyült. Tisztelte asszonyát, öt gyermekének anyját, kiváló embernek tartotta de úgy érezte, hogy bár azok a hölgyek, akikkel futó viszonyai
voltak, az asszony nagyszerűségének nyomába sem érnek, de harmincnégy évesen ő még fiatal ember, nem kell lemondani az efféle hölgyek által nyújtott örömökről. Bosszúságán és rossz érzésein azonban felülkerekedett a megoldás lehetősége, most kilátástalannak tűnő helyzetén csak egyetlen ember segíthet: Anna, a nővére, aki okos asszonyi józanságával és tapintatával majd helyes irányba tudja Dollyt terelni.
Anna egy magas állású miniszteri tisztviselő, Alekszej Alekszandrovics Karenin felesége volt, és Sztyiva remélte, hogy ez a rokonság elegendő lesz ahhoz, hogy célját elérje, és az egyik moszkvai törvényszék elnöke lehessen. Annáék Pétervárott éltek.
Oblonszkij barátja, Levin, szerelmes Kitty Scserbackaja hercegnőbe, akinek a társasági élet egyik legkedveltebb személyisége, a fényes karrier előtt álló Vronszkij gróf is udvarol. Scserbackaja hercegnő, Kitty tizennyolc éves volt, a társaság ünnepelt szépsége, ez volt az első báli szezonja, és nagyobb sikert aratott, mint nővérei, Dolly és Darlja. Már az első báli szezonban két komoly udvarlója is akadt, Levin és Vronszkij gróf. Édesanyja és Kitty is, a néha félszeg Levin gróf helyett a remek karrier előtt álló Vronszkij udvarlását fogadták szívesebben. Levin megkérte a lány kezét, Kittytől azonban kosarat kapott. Levin a visszautasítástól megbántva elhagyja Moszkvát, és vidéki birtokára utazik. Kitty így mindent egy lapra tett föl, nem tehetett mást, mint abban reménykedett, hogy Vronszkij mihamarább megkéri a kezét.
Sztyiva a nővére elé ment ki a pályaudvarra, itt futott össze Vronszkij gróffal, aki édesanyja érkezését várta. A fényes katonai karrier előtt álló, tökéletes megjelenésű gróf a társasági hölgyek kedvence volt. Sztyiva sógornőének, Kitty Scserbackaja hercegnőnek udvarolt, s jól tudta, hogy anyósáék szívesen fogadnák mint kérőt.
Miután a vonat beérkezett, a gróf azonnal fölszállt a vonatra, hogy édesanyja fülkéjét megkeresse. A fülke bejáratánál udvariasan félreállt, hogy egy leszálló hölgynek utat adjon. Amint megpillantotta az elegáns dámát, rögtön tudta, hogy ez a hölgy csakis Oblonszkij húga, Anna Karenina lehet. Édesanyjától megtudta, hogy Anna volt az útitársa, és a fiaikról beszélgettek, Kareninának is
van egy gyermeke, a nyolcéves Szerjozsa, akitől most először van távol.
Sztyapan Arkagyics boldog volt, hogy végre megérkezett a húga, s ahogy a hintólukhoz igyekeztek, összefutottak Vronszkijékkal. Sztyiva bemutatta a grófot a húgának. Az állomáson azonban valami rendkívüli történt, míg a hölgyek felszálltak a hintóba; Vronszkij és Oblonszkij elment, hogy megnézze, mi történt. Egy pályaőrt a tolató vonat elgázolt, Annát megrázta az eset, rossz előjelnek tartotta, Vronszkij miután látta Karenina zaklatottságát, kétszáz rubelt adott az özvegynek. Anna bátyával hazamegy, és Sztyiva nagyon bízik az asszony segítségében.
Anna valóra váltotta testvére reményeit, bár Dolly először minden béküléstől mereven elzárkózott, Anna okos, jóságos szavai végül meggyőzték, és annak békítési akciója sikerrel járt.
Moszkvában bált rendeztek, melytől Kitty nagyon sokat várt. Óriási műgonddal készült az estére, ruhája, frizurája, egész megjelenése és viselkedése maga volt a báj és a tökéletesség, mindenkit elbűvölt. Kitty azonban, aki szinte bálványozta Annát, és mindig is elbűvölte az asszony szépsége, de megrettenve vette észre, hogy az asszony bájai Vronszkijt is elbűvölték. Karenina velencei csipkével szegélyezett, mélyen kivágott fekete bársonyruhát viselt, mely szabadon hagyta telt vállát. Gyönyörű fekete hajában mindössze egy kis árvácskafüzér volt, ugyanolyan, mint ami az övét díszítette. Kittyt szörnyen bántotta, hogy a báli szezonban most történt meg először, hogy a gróf nem vele táncolta a mazurkát, azt a táncot, amitől azt remélte, hogy Vronszkij ekkor kéri meg a kezét.
Anna a bál másnapján elutazott Moszkvából, a vonaton a Vronszkijjal történt találkozáson gondolkodik. Az egyik állomáson leszállt, és a leszállók között a lámpafénynél megismerte Vronszkijt. Anna, bár próbált úgy gondolni a grófra, mint az elébe kerülő fiatalemberek egyikére, még csak gondolnia sem kéne rá, de most találkozásuk első pillanatában mégis boldog büszkeség fogta el. Vronszkij válasza, mely Annának arra a kérdésére vonatkozott, hogy miért utazik, már mindent eldöntött.
"- Miért utazom? - ismételte ő, a szeme közé nézve. - Hisz tudja - mondta -, azért, hogy ott legyek, ahol maga. Nem tehetek másképp."
Ahogy a vonat megérkezett Pétervárra, Anna legelőször férjét pillantotta meg, de megnyugodni csak akkor tudott, amikor megtudta, hogy fia jól van és egészséges.
Az állomáson Karenin megismerkedik Vronszkijjal, és a gróf engedélyt kér a férjtől, hogy fogadónapjukon tiszteletét tegye a családnál. Anna otthonában először fiával találkozott. Úgy érezte, hogy házasságának egyetlen területe, ahol nem kell alakoskodnia, és nyíltan vállalhatja érzéseit, az a fiához, Szerjozsához fűződő kapcsolata.
Házassága soha nem volt boldog, szerelem nélkül ment férjhez a nála húsz évvel idősebb emberhez. A férje, ahogy Anna kis jóakarattal gondolta, végtére is derék ember, és a maga körében még jelentős személyiség is.

Második rész

Kitty teljesen belebetegedett a csalódásba, télen az orvosok konzíliumot tartottak a hercegi házban, végül arra a megállapodásra jutottak, hogy a legjobb lenne, ha a család gyógykezelés céljából egy rövid időre külföldre utazna, így nagyböjtben elutaztak.
Annáéknak a pétervári társaságuk három csoportból tevődött össze. Az egyik, a férje hivatalából adódóan, munkatársai, alárendeltjei. A másik csoport, amely Annához a legközelebb állt, azoknak az embereknek a csoportja, akik révén férje karriert csinált. Ennek a körnek Ligyja Ivanovna grófnő volt a központja. "Ez az öreg, csúnya, erényes és istenfélő nők köre volt s az okos, tanult, becsvágyó férfiaké."
A harmadik kör végül, ahol az összeköttetéseik voltak a tulajdonképpeni nagyvilág, a bálok, estélyek, összejövetelek világa, ezzel a körrel Betsy Tverszkaja hercegnő révéri tartották a kapcsolatot. Betsy Vronszkij unokanővére volt, és az ő révén az általa szervezett társasági eseményeken feltűnés nélkül láthatta Annát. Anna, bár küzdött az érzései ellen, látszatra megpróbálta kerülni a grófot, nem tudott saját érzései ellen küzdeni. A társaság botrányra éhesen figyelte az eseményeket, Karenin mindaddig, amíg egy estélyen túlzottan feltűnővé nem vált Anna és Vronszkij félrevonulása, nem tulajdonított jelentőséget Anna viselkedésének. Úgy érezte, a féltékenység érzése nem méltó hozzá, és neki mint férjnek, kötelessége feleségét megóvni egy esetleges veszedelemtől. Hosszas tépelődés után szánta rá magát, hogy beszéljen Annával, arra kéri az asszonyt, hogy gondoljon gyermekükre, és ha bármit is érez a gróf iránt, legyen vele őszinte. Anna azonban úgy tesz, mintha nem értené férje szavait, és finoman átsiklik felette.
"Ettől az estétől új élet kezdődött Alekszej Alekszandrovics és a felesége számára. Semmi különös nem történt. Anna szokása szerint eljárt a társaságba, gyakran fordult meg Betsy hercegnőnél, s mindenütt együtt volt Vronszkijjal. Alekszej Alekszandrovics látta ezt, de semmit sem tehetett. Kísérlete elé, hogy magyarázkodásra kényszerítse, Anna valami derült csodálkozásból vont áthatolhatatlan falat. Kifelé minden a régiben maradt, befelé azonban a viszonyuk teljesen megváltozott. Amilyen erős volt államügyekben, Alekszej Alekszandrovics itt olyan erőtlennek érezte magát. " Úgy gondolta, Annát a gonoszság és a csalás szelleme szállta meg, ez akadályozza meg, hogy beszélni tudjon feleségével. Annát azonban nyolcévi boldogtalan házasság után a számára új érzés teljesen a hatalmába kerítette. Vronszkijnak majd egy éven át minden vágya Anna volt, mégis, amikor szerelmük beteljesedett, Annának le kellett küzdenie természetes szégyenérzetét és bűntudatát, Vronszkij pedig bűnösnek érezte magát, ahogy látnia kellett szerelme gyötrődését.
"Olyan hibásnak és bűnösnek érezte magát, hogy egy maradt csak neki, megalázkodni s bocsánatot kérni. Vronszkijon kívül azonban nem volt most már az életben senkije, bocsánat-esdeklésével feléje fordult. De ahogy ránézett, fizikai megaláztatást érzett s nem tudott szólni többet. Vronszkij pedig azt érezte, amit a gyilkosnak kell éreznie, amikor látja a testet, amelyet ő fosztott meg az élettől. Ez az élettől fosztott test a szerelmük volt; szerelmük első korszaka. Volt valami rettenetes és visszataszító az emlékezésben: mit kellett ilyen rettenetes árú szégyennel megfizetniük."
Levin, ahogy Kitty kikosarazta, elhagyta Moszkvát, és visszatért birtokára. Az első időben még mindig elpirult és szégyellte magát, ha eszébe jutott számára szégyenteljes felsülése. Bár már három hónapja birtokán élt, nyugodt, békés körülmények között, boldogtalannak érezte magát, fájdalmasan érezte, hogy mennyire rossz egyedül élni.
Az idő elteltével azonban egyre kevesebbet gondolt a lányra, mindennap várta, hogy hírt kap Kitt házasságkötéséről. Idejét a gazdálkodás és az olvasás kötötte le. Februárban értesítést kapott, hogy bátyjának, Nyikolajnak az állapota romlott, és felutazott hozzá Moszkvába. Nyikolaj elzüllött évek óta, egy rossz hírű nővel élt együtt, testvére segítségét ritkán fogadta el, most azonban Levinnek sikerült elérnie, hogy elfogadja a felajánlott pénzt, és külföldi gyógykezelésre utazzon.
Barátja, Sztyiva is meglátogatta, akitől megtudta, hogy másik testvére, Szergej Ivanovics nyáron meglátogatja. Az a hír azonban, hogy Kitty nem ment férjhez, sőt beteg lett és külföldön van gyógykúrán, felzaklatta. Sztyiva, mint ahogy a társaság más tagja sem tudta, hogy Levin megkérte Kitty kezét, ők csak azt vették észre, hogy az ifjú egyszer csak eltűnt, mind a társasági életből, mind Moszkvából. Ő úgy gondolta, barátja egyszerűen megijedt a vetélytársától, Vronszkijtól, és nem merte felvenni vele a versenyt.
Vronszkij egész életét a társaságban elfoglalt helye, és katonai pályája határozta meg. Szerette az ezredét és az ezrede is szerette őt, mindenki abban bízott, hogy hamarosan magas tisztséget fog betölteni. Szerelméről, mely Annához fűzte, bajtársai közül senkivel sem beszélt, de viszonyukról mindenki tudott. Vronszkij édesanyja először még örült is fia szerelmi viszonyának, mert úgy gondolta, egy fiatalember életének egy adott korszakában egy magasabb körbeli viszony csak a hasznára lehet. Amikor azonban úgy érezte, ez a kapcsolat fia előrejutásának a gátja lehet, ő is és a család is ellenezte kapcsolatukat. "Ez a beavatkozás haragra lobbantotta, pedig ez az érzés ritka volt nála. Mi közük hozzá? Miért tartja mind kötelességének, hogy énvelem törődjék? S mit tolakodnak? Mert látják, hogy ez olyasmi, amit ők nem tudnak megérteni. Ha a szokott, közönséges és romlott
nagyvilági viszony volna, békén hagynának. De érzik, hogy másvalami, hogy ez nem játékocska, ez az asszony drágább az életemnél. Ezt nem tudják megérteni, és ezért bosszankodnak. Akármilyen, s akármilyen lesz is még a sorsunk, mi csináltuk s nem bánjuk meg - mondta magában, a "mi" szóba Annát is beleértve. - De nem, nekik tanítaniuk kell bennünket, hogyan éljünk. Fogalmuk sincs róla, mi az a boldogság; nem tudják - gondolta - hogy e nélkül a szerelem nélkül a mi számunkra nincs sem boldogság, sem boldogtalanság, nincs élet sem."
Leginkább azért zavarta a beavatkozásuk, mert lelke mélyén érezte, hogy igazuk van. A szerelem, melyet Anna iránt érzett, tudta, hogy ez nem pillanatnyi fellángolás, de tisztában volt helyzetük kínosságával is, a titkolózásokkal, a csalással és a hazugsággal. Tudta, hogy ez a helyzet nem tartható fenn örökké. Anna bevallja szerelmének, hogy gyermeket vár. Már eddig is többször megpróbálta, hogy Annát helyzete megfontolására bírja, valljon be mindent a férjének, és hagyja őt el, de ez most már elkerülhetetlenné vált. Anna szerint azonban a férje nem egyezne bele a válásba, számára csak az lenne a fontos, hogy a botrányt elkerülje.
Szolgálati és társaságbeli elfoglaltságain kívül Vronszkijnak egy kedvtelése volt, a lovak és a lovaglás. Egy tiszti akadályversenyen ő is részt vett, azonban lova felbukott, miközben lovasát levetette a hátáról. Anna is a nézők között volt férjével, és amikor látta kedvese balesetét, nem tudta türtőztetni magát, csak arra tudott gondolni, hogy kedvese megsérült-e. A verseny után férje felelősségre vonja illetlen viselkedése miatt, és annyit kér tőle, hogy ezentúl fékezze magát. Annának azonban már nincs kedve alakoskodni, bevallja, hogy a gróf szeretője, férje iránt pedig csak gyűlöletet érez. Karenin annyit kér tőle, hogy amíg elhatározásra jut, addig is tartsa be a megfelelő illendő viselkedési szabályokat.
Kitty egy német fürdőhelyen pihen édesanyjával együtt, remélték, hogy ez a klíma egészségére jó hatással lesz. Az egyik előkelő hölgy társaságában feltűnt egy hozzá hasonló korú lány, aki nagyon nagy hatással volt rá, önfeláldozó és segítőkész viselkedésével.

Harmadik rész

Szergej Ivanovics Koznisev május végén érkezett meg öccséhez, Levinhez a birtokra, azzal az elhatározással, hogy itt kipiheni magát. Levin bárhogy is szerette testvérét, a faluhoz és a falusi élethez való vonzódásuk nagyon eltért egymástól. Levin szemében a falu az élet, a munka színtere volt, bátyja szemében a pihenésé. Együttlétük ezért volt nyáron különösen kellemetlen Levin számára, mert ez az időszak a szüntelen munkáé volt, őt egész nap elfoglalta a gazdaság, szinte semmi másra nem maradt ideje. Bátyja helytelenítette, hogy Levin nem vesz részt a közügyekben, nem törődik a zemtszvo ügyeivel, ő a gazdasággal kapcsolatos munkákat nem tartotta komoly munkának. Levin egyik nap beállt parasztjai közé a rét kaszálásba, és komoly kihívásnak tekintette, hogy bírja-e velük az egész napi komoly munkát. Este boldogan tért haza, úgy érezte, ez akár egy kúrának is beválna, ez az életforma remek gyógymód minden bolondságra. Levin egyik nap meglátogatta barátja, Sztyiva feleségét, Dollyt a birtokukon, mely nem volt tőle messze. Levin, Darla húgáról, Kittyről szeretne beszélni vele. Darla nem érti, hogy a férfi miért tűnt el olyan gyorsan Moszkvából, eddig ő sem tudta, hogy Levin kosarat kapott a húgától.
Karenin legbizalmasabb emberein kívül senki sem tudta, hogy mi történt otthon. Úgy érzi, igazságtalan, hogy ő bűnhődik az asszony hibája miatt.
"Nem lehetek boldogtalan, mert egy megvetésre méltó nő félrelépett; az én kötelességem, hogy nehéz helyzetemből, amelybe ő juttatott, a legjobb kivezető utat megtalálja." Megpróbált minden lehetőséget végiggondolni. Az elválást, a külön költözést, a párbajt. De egyiket sem találta megfelelőnek. Végül úgy döntött, hogy vallási meggyőződésének is az a megfelelő eljárás, ha megbocsát a bűnös asszonynak, és nem dobja el magától. Örömmel gondolt arra, hogy senki sem mondhatja majd rá, hogy ilyen fontos dologban nem a vallás szabályaival összhangban járt el. Amint elhatározásra jutott, azonnal levelet írt Annának, aki még mindig a birtokukon volt.
"Utolsó beszélgetésünk során azt a szándékomat fejeztem ki, hogy tudtára adom, beszélgetésünk tárgyában mit döntöttem. Alaposan végiggondolva mindent, most azért írok, hogy ígéretemet teljesítsem. Határozatom a következő; akármit is vétett, úgy vélem, nincs jogom elszakítani a köteléket, amellyel felsőbb hatalmak kötöttek össze minket. A családot nem lehet a házastársak egyikének a szeszélye, önkénye vagy akar félrelépése miatt földúlni; a mi életünknek is folynia kell, ahogy idáig folyt. Erre van szükségem nekem, önnek, a fiának. Meg vagyok győződve, hogy megbánta s meg fogja bánni, ami levelem írására okot ad s együttműködik még velem, hogy viszályunk indítékát gyökerestől kitépjük s a múltat elfeledjük. Ellenkező esetben elképzelheti, mi vár önre s a fiára. Minderre élőszóval, remélem, még részletesebben is visszatérhetek. Minthogy a nyaralószezon vége felé jár, megkérem, hogy minél előbb, de legkésőbb keddig költözzék vissza Pétervárra. Költözésére a szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére különös súlyt helyezek."
A levelét megszólítás nélkül franciául írta, így kevésbé hangzott ridegen, mint anyanyelvén, és még pénzt is mellékelt hozzá. Anna megmutatta a levelet Vronszkijnak, aki szerint most már csak egyetlen lehetőségük van, ha Anna elhagyja a férjét. Anna azonban képtelen dönteni, és úgy határoz, hogy visszautazik Pétervárra, és majd akkor dönt. Otthon, miután találkozik a férjével, Karenin elmondja, hogyan döntött. A kérése annyi, hogy a házukban ne találkozzon Vronszkijjal, és a világ ne vegyen észre semmit, ennek fejében élvezheti egy becsületes nő minden jogát.

Negyedik rész

Kareninék továbbra is egy házban éltek, a világ számára mint férj és feleség, egymás szemében azonban idegenek voltak. Anna nem szakította meg kapcsolatát Vronszkijjal, és ezt a férje is tudta. A helyzet mindhármójuk számára elviselhetetlen volt, csak abban reménykedtek, hogy történik valami, ami ezt a kínos és elviselhetetlen állapotot megszünteti. Anna télen beteg lett, és levelet írt Vronszkijnak, hogy látogassa meg. A férfi később ért a palotához, és találkozott Anna férjével. Karenin úgy dönt, hogy elhagyja otthonukat, Moszkvába költözik, és megindítja a válópert. Annát majd az ügyvéd értesíti, Szerjozsát természetesen magával viszi. Anna csak annyit kér tőle, hogy a fiát ne vegye el tőle, és vele is közli, hogy gyermeket vár.
Karenin másnap felkeresett egy híres pétervári ügyvédet, de úgy döntött, hogy a válóper megindítását még egyszer átgondolja.
Sztyiva Moszkvában felkereste sógorát, és ekkor tudta meg tőle, hogy házasságuk felbomlóban, így már nem érzik, magát a családhoz tartozónak, ezért meghívásait sem fogadhatja el. Sztyiva csak annyit kér Karenintől, hogy mielőtt elhamarkodottan döntene, beszéljen a feleségével, aki nagyon szereti Annát. Karenin végül mégis elmegy felesége bátyjának a családjához, és Levinnel is megismerkedik.
Levin itt találkozott hosszú idő után újra Kittyvel, bár előre számított, hogy a lány is jelen lesz a nővére házában. Dolly hiába próbálta Karenint jobb belátásra bírni, minden érve hasztalan volt. Ő mindent megtett az asszonyért, elfogadta a bűnös viszonyát, csak a látszat fenntartását kérte, de az asszony erre is képtelen volt.
" - Megbocsátani nem tudok és nem akarok, de nem is tartanám igazságosnak. Én ezért az asszonyért mindent megtettem, s ő beletaposta a sárba, amely az eleme. Nem vagyok rossz ember, soha senkit sem gyűlöltem, de őt lelkem minden erejéből gyűlölöm s már csak azért sem tudok megbocsátani neki, mert a sok rosszért, amit ellenem elkövetett, nagyon is gyűlölöm..."
Levin és Kitty találkozása a lehető legjobban sikerült, megbeszélték, hogy másnap felkeresi a lány szüleit, és megkéri a kezét.
Valami mégis közbejött ami megváltoztatta Karenin elhatározását, sürgönyt kapott Annától. "Meghalok, kérlek, könyörgöm, jöjj. Nyugodtabban halok meg, ha megbocsátasz." Bár először úgy gondolta, ez is csak ámítás, de aztán eszébe jutott, hogy esetleg ezek már a szülési fájdalmak, és azonnal hazautazott. Felesége betegágya mellett Vronszkijt találta. Anna egészséges leánygyermeknek adott életet, de az orvos szerint az asszonynak már nincs sok hátra. Anna nem volt magánál, félrebeszélt; csak azt akarja, hogy férje bocsásson meg neki és Vronszkijnak is.
"Vronszkij odament az ágy széléhez s ahogy Annát meglátta, megint elfödte az arcát a kezével.
- Vedd le a kezedet, nézz rá. Szent - mondta. - Úgy, ne takard az arcod, csak ne takard! - szólt rá haragosan. - Alekszej Alekszandrovics, vedd le a kezét! Látni akarom!
Alekszej Alekszandrovics megfogta Uronszkij kezét, elhúzta az arcáról s elszörnyedt, annyi szenvedést és szégyent látott rajta.
- Add neki a kezed! Bocsáss meg neki!
Alekszej Alekszandrovics odanyújtotta a kezét s nem tudta visszatartani a szeméből omló könnyeket. ...Azután, hogy Alekszej Alekszandroviccsal beszélt, Vronszkij kiment a Karenin-ház elé s megállt; alig tudott ráeszmélni, hol van és hová is kell mennie vagy hajtatnia. Megszégyenültnek, megalázottnak és bűnösnek érezte magát, a lehetőségtől is megfosztva, hogy gyalázatát lemossa. Ki volt ütve, úgy érezte, a kerékvágásból, amelyben idáig olyan büszkén és könnyedén haladt. Élete oly szilárdnak látszó szokásai és szabályai egyszerre hazugnak és alkalmazhatatlannak bizonyultak. A megcsalt férjet, aki idáig szánalmas lény volt, boldogságának véletlen és kissé komikus akadálya, egyszerre csak Anna hívja vissza s emeli megalázkodást sugalló magasba; a férj pedig nem bizonyult sem gonosznak, sem hamisnak, sem nevetségesnek ebben a magasban, hanem jónak, egyszerűnek és fenségesnek. Ezt nem lehetett nem éreznie. A szerepek fölcserélődtek. Érezte a férj nagyságát és a maga megalázottságát, az ő igazát és a maga hamisságát. Azt érezte, hogy a férj bánatában is nagylelkű volt, ő pedig a csalásban aljas és kicsinyes. De aljasságának a beismerésre ezzel az emberrel szemben, akit jogtalanul megvetett, kis része volt csak a bajának. Kimondhatatlanul boldognak érezte magát, mert szenvedélye, amely az utóbbi időben, úgy rémlett, kihűlőben volt, most, amikor tudta, hogy Annát örökre elveszítette, erősebb lett, mint valaha. A betegsége alatt látta meg egészen, kiismerte a lelkét, s úgy tűnt föl, mintha idáig nem is szerette volna. S épp most, amikor megismerte, s megszerette, úgy, ahogy szeretnie kellett, meg volt alázva előtte s örökre elvesztette, szégyenletes emléket hagyva maga után. De mindennél szörnyűbb volt, az a nevetéses és szégyenteljes helyzet, amikor Alekszej Alekszandrovics megszégyenült arcáról lefejtette a kezét. Ott állt a Karenin-ház előtt, fejveszetten s nem tudta, mit kezdjen."
Hazament, de nem tudta feldolgozni a történteket, úgy érezte, ha Annát elveszti, nincs értelme semminek, zavarodott állapotában öngyilkosságot kísérelt meg, de a lövést elvétette, nem halt meg, csak megsebesült.
Anna felgyógyult, Karenin szánta őt, szánta a fiát, és szánta Vronszkijt is, amikor megtudta, mit tett, az újszülött kislány iránt azonban egész különös gyöngéséget érzett. Szinte anélkül, hogy észrevette volna, megszerette a kislányt. Betsy meglátogatta Annát, és tőle tudta meg, hogy a férfi el akar utazni, Anna azonban még elbúcsúzni sem akar tőle. De nem tudta magát sokáig becsapni.
Karenin belátta, hogy jelenléte Annát csak zavarja, így úgy döntött, felajánlja neki a válást. Vronszkij közben meggyógyult, egy taskeni megbízást kapott, ami pályáján nagy előrelépést jelentett volna. Mikor Anna másodjára is azt üzente, hogy elbúcsúzni sem akar tőle, egyenesen a Vronszkij-házba hajtott. Anna nem tudott nemet mondani Vronszkijnak, mindketten úgy gondolták, ennek így kellett történnie. Anna megtudta bátyjától, hogy közbenjárása sikerrel járt, és elérte sógoránál, hogy beleegyezzen a válásba, csak azt nem tudta, hogy döntött fiáról, Szerjozsáról. Vronszkij amit korábban lehetetlennek tartott, lemondott a taskeni megbízásról, és kilépett a szolgálatból. Anna egy hónappal később lányával és Vronszkijjal Olaszországba utazott, a válóper megindítását pedig nemcsak, hogy nem kérte, de önként lemondott róla. Alekszej Alekszandrovics Karenin egyedül maradt fiával és magányával.

Ötödik rész

A Scserbackaja család az esküvőre készült, Levin a boldogságtól szinte eszelős állapotban volt, el sem tudta képzelni, hogy egy olyan csodálatos lány, mint Kitty szeretheti őt. Még az esküvő előtti nap sem volt biztos magában, felkereste mennyasszonyát, és felajánlotta neki a visszalépést, ha esetleg Kitty megbánta volna a döntését. Csak nehezen értette meg, és tudta elhinni, hogy tényleg meghódította a leány szívét. Az esküvő óriási pompával zajlott le a hercegi házban, és Kitty döntése szerint, nem
külföldre utaztak nászútra, hanem eljövendő életük színhelyére, falura.
Vronszkij már három hónapja utazott Annával Európában, látták Velencét, Rómát, Nápolyt, most egy kisebb itáliai városban akartak megpihenni.
Anna közös életük első időszakában maradéktalanul boldognak érezte magát, nem zavarta, hogy a társaság szemében bukott nő lett, hogy fiától távol van, csak az számított, hogy Vronszkij mellette van. A gróf, bár mérhetetlenül szerette Annát, úgy érezte, boldogsága nem teljes. Eleinte élvezte a civil ruha adta szabadságot, azt, hogy a nap minden percét Annával töltheti. De ő ízig-vérig társasági ember, aki a mozgalmas társasági élethez szokott, és ez a nagy nyugalom unalmas számára. Így érdeklődése a festészet felé fordult, Anna képét is megfestette, és gyűjtötte is a festményeket. Végül megunták a városi életet, és úgy döntöttek, visszautaznak Oroszországba, falura.
Levin három hónapja élvezte a boldog házaséletet, és be kellett látnia, hogy egész más, mint ahogy ezt legénykorában elképzelte. Addig úgy gondolta, hogy ha ő nősülésre adja a fejét, az ő kapcsolatában féltékenykedés, veszekedés, és ehhez hasonló semmiségek fel sem merülhetnek. Ez ezalatt a rövid idő alatt nemcsak hogy előfordultak, de jórészt ezek határozták meg közös napjaikat. Értesítést kapott, hogy testvére, Nyikolaj a halálán van, azonnal utaznia kell. Kitty is vele akar menni, ez bántja Levint, hogy féltékenysége vagy ragaszkodása ennyire nem ismer határokat, ez olyan, mintha rab lenne. És felesége már csak azért sem jöhet, hiszen ott van bátyja felesége is, akivel rossz híre és múltja miatt Kitty nem találkozhat. Végül Kitty akarata győzött, elkísérte a férjét, és mindenben férje segítségére volt, önfeláldozóan ápolta a nagybeteg férfit. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor bátya meghalt, tudta meg, hogy felesége gyermeket vár.
Karenin nehezen ocsúdott Anna távozása után, úgy érezte, gúny és megvetés céltáblája. Csak kevés ember volt, akire barátjaként gondolt, az asszonyok közül egyedül Ligyija Ivanovna grófnőre gondolt jó érzésekkel. Az asszony az öregedő nők azon csoportjába tartozott, akik szükségét érezték, hogy valakiért mindig rajongjanak.
Korán férjhez ment, de ura alig pár hónappal házasságkötésük után elhagyta, bár sosem váltak el. Most a jótékonykodásban lelte örömét, boldogan ajánlotta fel Kareninnak, hogy elvállalja házának vezetését, és segítségére lesz Szerjozsa nevelésében. Anna, miután megtudta, hogy a grófnő férje házában van, levélben fordult hozzá, és arra kérte, hogy hadd láthassa a fiát. Karenin ebbe nem látott semmi helytelent, de a grófnő hatására belátta, hogy ez nem tenne jót Szerjozsának, hiszen ő úgy tudja, hogy az édesanyja meghalt. A grófnő kimért szavakkal válaszolt Anna levelére, amellyel elérte a célját, vérig sértette az asszonyt.
Anna úgy érezte, ezt nem bírja tovább, visszautaztak Pétervárra, ahol a legjobb szállodák egyikében béreltek két lakosztályt. A pétervári társaság hideg megvetéssel vette tudomásul Anna jelenlétét. Vronszkij még bátyja feleségét, Varját sem tudta rávenni, hogy fogadja Annát. Anna úgy döntött, hogy semmivel sem törődve meglátogatja a fiát. A játékboltban órákig válogatta a Szerjozsának szánt ajándékokat, és másnap reggel nyolckor már régi házukban volt, hiszen ilyenkor még a férje aludni szokott. A cselédség azonnal megtudta, hogy a házban van, alig pár szót tudott váltani Szerjozsával, amikor a dada már arra kérte, hogy távozzon. Ahogy a szobából kilépett, szembetalálkozott Kareninnal.
"Ahogy Annát meglátta, megállt és meghajtotta a fejét. Noha csak most mondta, hogy az ura jobb és különb nála, a gyors pillantás, amit - alakját minden részletében fölmérve - rávetett, elég volt, hogy utálat, harag s a fia miatt irigység fogja el. Egy hirtelen mozdulattal leengedte a fátylát s lépteit meggyorsítva, csaknem úgy futott ki a szobából." Még az oly sok szeretettel válogatott játékokat sem tudta fiának odaadni.
Anna felzaklatott állapotban tért vissza az üres szállodai szobájába. Fogalma sem volt, hogy Vronszkij merre jár. Attól tartott, elvesztette a férfi szerelmét. Egyik este Anna úgy döntött, hogy elmegy az operába, és erről Vronszkij minden tiltakozása ellenére sem mondott le. Vronszkij rokonai és a társasági élet minden fontosabb személye ott volt az előadáson, és Vronszkijnak látnia kellett, hogy Annát régi barátnői egy szóra sem méltatják, sőt az egyik társaságbeli hölgy, Kartaszova durván
megalázta. Anna az előadás vége előtt távozott. Vronszkij azt, hogy mi történt bátyja feleségétől, Varjától tudta meg. Anna páholya szomszédos volt Kartaszováékkal, és az asszony férje beszédbe elegyedett Annával, mire az asszony azt mondta, hogy gyalázat Anna mellett ülni. Mire Vronszkij visszaért a szállodába, Annát már ott találta könnyek között, és őt okolta megaláztatásaiért.
"Vronszkij sajnálta, de mégis neheztel rá. Bizonygatta szerelmét, mert látta, hogy csak ez az egy csillapíthatja, de ha szóval nem is, lelkében szemrehányást tett neki.
S ezeket a szerelmi fogadkozásokat, amelyek Vronszkij előtt olyan ízetlennek tűntek föl, hogy szégyellte kimondani, Anna magába itta, s lassan megnyugodott."

Hatodik rész

Dolly a gyermekeivel és az édesanyjával a húgánál töltötte a nyarat Levin birtokán. Sztyiva is meglátogatta a családját, és pár napra elmentek vadászni. Levin nem törődve azzal, hogy házigazdához méltatlanul viselkedik, hazaküldi egyik vendégét, mert úgy találta, udvarol a feleségének. Dolly elhatározta, hogy meglátogatja Annát, hiszen birtokuk nincs messze Lemnéktől. Az utazás alatt Annán gondolkodott. Érthetetlen számára, hogy az emberek miért támadják Annát. Hiszen egyetlen bűne volt, hogy boldog akart lenni, élni akart. Ő alig él, boldognak sem nevezné magát, lehet, hogy ő is megtette volna. Abban sem biztos, hogy jól tette, hogy akkor hallgatott Annára. Lehet, hogyha akkor elhagyta volna férjét, talált volna valakit, akivel kölcsönösen megszerették volna egymást. Dollyt elbűvölte az a látható jólét, amiben Annáék éltek, az a luxus, ami mindenhol jelen volt, az ételekén át, a berendezésen keresztül. Ő tudta jól, hogy egy ilyen háztartást fenntartani nem kis munka és idő, és azt is látta, hogy ez nem Anna műve. Annára csak a bájos társalkodó szerepe maradt, mindenről Vronszkij gondoskodott. Anna óriási szeretettel fogadta sógornőjét, Vronszkij pedig arra kérte kedves vendégüket, hogy beszéljen Annával. Hiszen ő tisztában van helyzetük tarthatatlanságával, amitől Anna szenved, és ettől ő sem érzi jól magát. Egyébként az ő helyzete is tarthatatlan, hiszen még lányát sem veheti a nevére, ha fia születne, az nem örökölhetne utána, ő sem viselhetné a nevét "...s akármilyen boldog a családi életünk, köztem és köztük nem lesz kapocs. Kareninok." Hiába próbált meg Anriával helyzetükről beszélni, de nem járt sikerrel. Arra kéri Dollyt, beszéljen vele, vegye rá, hogy írjon a férjének és kérje a válást. Hiszen ő csak akkor kérheti az uralkodótól az örökbefogadást, ha Anna már elvált. Akkor végre elveheti feleségül is, és Anna is rehabilitálva lesz a társaságban. Ő megérti, hogy az asszonynak ez milyen kínos, de most ez az egyetlen megoldás. Darlja Alekszandrovna meglepődik, amikor megtudja, hogy Annának már nem lehet több gyermeke. De Anna nem is akar többet, hiszen egyre attól fél, hogy elveszti Vronszkijt, és úgy gondolja, csak akkor tarthatja meg, ha külsejét meg tudja őrizni. Azonkívül a gyerekei boldogtalanok lennének, akiknek semmijük se lenne, hiszen még a nevük is egy idegené lenne. Dolly megpróbálja meggyőzni Annát, hogy írjon a férjének, tegyen meg mindent a válás érdekében, hogy Vronszkij felesége lehessen. De a férje most teljes mértékben Ligyija Ivanovna hatása alatt áll, soha nem egyezne bele, de még ha ez meg is történne, ő megalázná magát, és a fiát soha többé nem láthatja. "Két lényt szeretek, értsd meg, szinte egyformán; mind a kettőt jobban, mint magamat - Szerjozsát s Alekszejt.... Ezt a két lényt szeretem csak s az egyik a másikat kizárja. Nem kapcsolhatom össze őket, pedig ez az egy, amire szükségem van. Ha ez nem megy, akkor mindegy. Egész mindegy. És valahogy majd csak vége lesz; ezért nem tudok és nem szeretek beszélni róla. Ne korholj hát és ne ítélj meg. Te, a te tisztaságodban el sem tudod képzelni, amit én szenvedek."
Dolly eredeti tervei ellenére nem maradt sokáig, már másnap visszament Lenin birtokára. Annáék az ősz egy részét is a falun töltötték, életmódjukban semmi sem változott. Vronszkijt lefoglalta a kórház építése, Anna pedig rengeteget olvasott. Szépirodalmi könyveket, és olyan szak-és tudományos könyveket, amelyeknek a témái foglalkoztatták a férfit, így Anna okos és hozzáértő beszélgetőpartnere volt. Vronszkijt ez az életmód kielégítette, és élvezetet lelt benne. Októberben azonban kasini kormányzóságban, ahol Vronszkij mellett Levinnek, Szvijazsszkijnak, Oblonszkijnak is voltak birtokai, nemesi választások voltak, és Vronszkij odautazott.
Levinék már szeptemberben Kitty szülésére készülve felutaztak Moszkvába. Bár először vonakodott, de Kitty kérésének engedve, végül elutazott Kasinyinba. Lenin nem tudta kikerülni, hogy ne találkozzon Vronszkijjal, akit Kitty miatt gyűlölt. Vronszkij, remekül érezte magát, a tervezettnél tovább is maradt. Úgy gondolta, ha az elkövetkező három évben megnősül, jelölteti magát. Jólesett neki a vidám társaság, és boldoggá tette, hogy a társaság nagy része a hívévé vált. Ebben a kedélyes hangulatban kapta Anna ellenséges hangvételű levelét.
"Annie nagyon beteg, a doktor azt mondta, talán tüdőgyulladás. Magam elveszítem a fejemet. Varvara hercegnő nem segítség, akadály. Vártalak tegnapelőtt, tegnap s most elküldök megtudni, hol vagy és mit csinálsz. Magam akartam menni, de meggondoltam; tudtam, hogy kellemetlen lenne. Felelj valamit, hogy tudjam, mihez tartsam magam."
Azonnal hazament, Anna hidegen fogadta, a gyerek már jobban volt. Nem érti Anna ingerlékenységét, hiszen neki újra el kell utaznia. Ezúttal a ház ügyében, Moszkvába kell mennie, végül úgy döntenek, hogy Anna is vele tart. Írt az urának, melyben kérte, hogy egyezzen bele a válásba, majd Vronszkijjal Moszkvába utazott, és várta a férje válaszát.

Hetedik rész

Levinék már három hónapja éltek Moszkvában, már rég túllépték azt az időt, amikor a hozzáértők számítása szerint Kittynek szülnie kellett volna. Lenin a városban megdöbbenve tapasztalta, hogy mennyivel többet, és könnyebben költik a pénzt, mint falun. Először rosszulesett neki, amikor megtudta, hogy Kitty találkozott Vronszkijjal, de később megnyugodott, biztos volt feleségében, és arra az elhatározásra jutott, hogyha legközelebb találkozik a gróffal, nyájas lesz vele, és a viselkedése nem lesz olyan ostoba, mint a választásokon.
Lenin találkozott Annával, Sztyiva vitte le hozzá, az asszony boldog volt, hogy végre megismerheti. Anna bájossága és természetes, fesztelen beszédstílusa elbűvölte Levint, és úgy gondolt rá, mint egy csodálatos, kedves, szánalomra méltó asszonyra. Mikor Kittynek bevallotta, hogy találkozott Annával, Kitty féltékenységi jelenetet rendezett. Levin végül úgy tudta felesége bocsánatát elnyerni, hogy beismerte az asszony helyzete iránt érzett részvétét, és az elfogyasztott bor hatására Anna álnok befolyása alá került, de ezután elkerüli.
Anna egyre rosszabbul érezte magát. Bizonytalan volt magában, és Vronszkij minden lépéséről tudni akart, a férfi pedig egyre nehezebben viselte Anna kitöréseit. Még mindig szerette az asszonyt, és szerelme büszkévé tette, de Anna váratlan kitörései, amely után eddig még újra egymásra találtak, nem múltak el nyomtalanul.
Anna "érezte, hogy a szerelemmel együtt, amely összekötötte őket, a harc gonosz szelleme állandósul köztük, amelyet nem tudott kiűzni sem az ő, még kevésbé a maga szívéből."
Kitty nehezen, szinte kibírhatatlan szenvedések között szülte meg első gyermekét, egy egészséges kisfiút. Levin alig bírta ép ésszel elviselni felesége szenvedéseit, majd amikor először meglátta a gyermekét, semmilyen apai érzés nem kerítette hatalmába, úgy ahogy elképzelte.
"Amit ez iránt a kis lény iránt érzett, egyáltalán nem az volt, amire várt. Semmi vidám és örömteli nem volt ebben az érzésben, ellenkezőleg, új, gyötrő félelem volt. A sebezhetőségének új tudata. S ez a tudat az első időben olyan kínos volt, a félelem, hogy ennek a tehetetlen teremtésnek szenvedni ne kelljen, olyan erős, hogy észre sem vette tőle az értelmetlen örömöt, sőt büszkeséget, amit akkor érzett, amikor a gyermek eltüsszentette magát.
Oblonszkij állandó pénzügyi gondjainak a rendezésére egy megürült bizottsági helyet szeretett volna megkapni, és ehhez Karenin segítségét kérte. Így mindenképpen beszélnie kellett sógorával, és Annának is megígérte, hogy segítségére lesz a válás intézésében. Karenin minden önuralmát elvesztette, mikor Sztyiva szóba hozta Anna válását. Ő úgy gondolta, ha Szerjozsa vele, az apjával marad, akkor az asszony lemond a válásról. Anna szenved a helyzet tarthatatlansága miatt, a megoldás Alekszej Alekszandrovics kezében van. Karenin azonban még két nap gondolkodási időt kér, hogy meghozza döntését. Sztyiva találkozik Szerjozsával is, akikből más szinte kész fiatalember lett. Szerjozsa most már egy bentlakásos intézet tanulója, és a vele egykorúak társasága nagyon jó hatással volt rá. Egy éve nem látta az édesanyját, azok az ábrándok, melyek anyja látogatása után beteggé tették, már nem kínozták. Egyre kevesebbet gondolt rá, nagybátyja kérdésére pedig, hogy emlékszik-e az édesanyjára, mérgesen csak annyit felelt, nem.
Karenin végül döntött, és Annának megírta, hogy a válást végleg elutasítja. Vronszkijjal való viszonya egyre rosszabb lett, és bármit is próbáltak tenni, nem tudtak rajta segíteni. Még mindig Moszkvában voltak, pedig rég elhatározták, hogy visszautaznak Vozdvizsenszkojéba, falura.
"Az ingerültségének, amely elválasztotta őket, nem volt semmiféle külső oka, a kimagyarázkodási kísérletek nemhogy rendbe nem hozták, de növelték csak. Belső ingerültség volt ez: Annában az volt az alapja, hogy Vronszkij szerelme csökkent, Vronszkijban - a megbánás, hogy Anna kedvéért ilyen nehéz helyzetbe keveredett, amelyet ő, ahelyett, hogy könnyítene rajta, még nehezít. Egyikük sem mondta ki ingerültsége okát, egymás viselkedését azonban igazságtalannak tartották, s azon voltak, hogy azt egymással minden ürügyön éreztessék.
Anna szemében Vronszkij a szokásaival, gondolataival, vágyaival, egész testi és lelki alkatával együtt csak szerelem volt a nő iránt, ez a szerelme pedig, amelynek érzése szerint mind őrá, egymagára kellett volna összpontosulnia, most csökkent; a szerelem egy részét, Anna véleménye szerint, tehát más nőkre, vagy egy másik nőre kellett átvinnie - s féltékenykedett. "Legjobban attól félt, hogy miután őt elhagyja, elvesz egy másik nőt. Ez a gondolat, különösen azóta nyomasztotta, mióta Vronszkij elmondta neki, hogy anyja azt szeretné, ha nőül venné Szorokina hercegnőt.
"S minthogy féltékenykedett, méltatlankodott is, és ürügyet keresett a méltatlankodásra. Ami a helyzetében csak nehéz volt, Vronszkijt vádolta miatta. A várakozás kínos állapota, amit Moszkvában ég és föld között töltött, Alekszej Alekszandrovics lassúsága és határozatlansága, a maga magánya - mindent az ő számlájára írt. Ha szeretné, megértené a helyzete nehézségét, s kiragadná belőle.
Abban is Vronszkij volt a hibás, hogy Moszkvában élt, s nem falun. Vronszkij nem tudott, ahogyan ő szerette volna, falun eltemetkezni. Neki kellett a társaság, ő taszította ebbe a rettenetes helyzetbe, amelynek súlyát nem akarja megérteni. Abban is ő volt a bűnös, hogy fiától örökre elválasztották.
Még a gyöngédség ritka percei sem nyugtatták meg, ha be is álltak, Vronszkij gyöngédségében most egy árnyalat nyugalmat, önhittséget érzett; régebben ez nem volt meg benne s ingerelte."
Mikor Vronszkij hazaért, megpróbált uralkodni magán, és arra kérte Vronszkijt, hogy másnap utazzanak falura. A gróf azonban három nap haladékot kért, mert másnap édesanyjával kellene találkoznia. Anna azonban minden önuralmát elvesztette, csúnyán összevesztek. Szerinte Vronszkij már mást szeret, őt gyűlöli. Vronszkij később megpróbálta megbékíteni Annát, és beleegyezett, hogy utazzanak el holnapután. Vronszkijnak aztán sikerült Annát megbékítenie. Másnap elkezdett készülni az utazásra, de megint, ezúttal szokatlan hevességgel szólalkoztak össze. És amire még eddig nem volt példa, egy egész napot töltöttek el haragban. Vronszkij tett még egy békülési kísérletet, de Annával képtelen volt beszélni, így köszönés nélkül ment el otthonról.
Anna gyötrődve látta, ahogy a férfi beszállt a hintóba, és teljesen magába roskadt. Úgy gondolta, mindennek vége. A veszekedések, állandó gyötrelmei, a morfium hatása teljesen elgyengítette, nem bírta elviselni a rátörő magányt.
Kétségbeesésében azonnal sürgönyt küldött a férfi után.
"Én vagyok a hibás. Gyere haza, ki kell magyarázkodnom. Az Isten szerelmére, gyere, rettenetesen érzem magam." A sürgönyt azonban nem kapta meg Vronszkij, a küldönc már nem találta meg a grófot, mert az édesanyjához ment. Egy levelet küldött neki, ezúttal az édesanyjához. "Okvetlenül beszélnem kell; jöjjön rögtön."
Nem bírt azonban otthonában maradni, úgy döntött, elmegy Dollyhoz. Darja Alekszandrovnánál Kitty is ott volt, először ellenségesen nézte Annát, de látva elesettségét, megszánta. Próbáltak beszélgetni, de nyilvánvaló volt, hogy Annát semmi sem érdekli, még zaklatottabb állapotban ment haza, mint ahogy barátnőéhez jött. Úgy érzi, jó, hogy nem mondta el nekik, mit érez, hiszen úgysem értenék meg. Mindketten csak örültek volna boldogtalanságának, úgy érezve, hogy ez á méltó ár, amit a gyönyörét fizet. Kitty ezt a gyönyört irigyli tőle, Kitty pedig féltékeny. Az ő szemükben ő egy erkölcstelen asszony. Ahogy hazaért, Vronszkij üzenete várta, hogy tíz óránál előbb nem jöhet, a küldönc még nem ért vissza.
"Hát ha így van, tudom, mit kell tennem - mondta s határozatlan düh és bosszúvágy dagályát érezte magában, sietve fölment az emeletre. - Én magam megyek hozzá. Mielőtt örökre elmegyek, megmondok neki mindent. Soha senkit sem gyűlöltem így - gondolta -, mint ezt az embert. "Eszébe sem jutott, hogy Vronszkij a sürgönyére válaszolt, a levelét pedig még nem kapta meg. Azonnal a pályaudvarra hajtatott. A pályaudvar felé, fejében zaklatott gondolatok kergették egymást. Biztos volt benne, hogy Vronszkij örülni fog, ha végleg elmegy tőle. Míg az ő szerelme erősödött, a férfié szép lassan kihunyt. Ő mindjobban ragaszkodna hozzá, a férfi szabadulni szeretne. "A viszonyunkig csakugyan egymás felé haladtunk, azóta föltartóztathatatlanul távolodunk. S ezen nem lehet változtatni."
"Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg -ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! Már réges-rég nem szeret. S ahol a szeretet véget ér, ott kezdődik a gyűlölet."
Kábultan szállt fel a vonatra, és szállt le Obiralovkánál. Az állomáson Vronszkij levele fogadta, tíz órára otthon lesz. Az emberek pillantása még jobban megzavarta, tanácstalan volt, hogy hova menjen. Hirtelen eszébe jutott találkozásuk az állomáson, amikor a pályaőrt elütötte a vonat. Már csak egy dologra tudott gondolni, megbüntetni Vronszkijt. A haladó vonat mellé állt, és szemmértékkel próbálta felmérni az első és hátulsó kerekek közti távolságot.
"Oda! - mondta magának s a vagon árnyékában a szénnel elegy homokra nézett, amivel a talpfák köze fel volt szórva. - Oda a középre és megbüntetem őt; s megszabadulok mindentől s magamtól." Az első vagon alá akart esni, amikor egy vonalba ér vele, de ez nem sikerült, meg kellett várnia a következőt. "S pont abban a pillanatban, amikor a kocsi közepe az ő vonalába került, eldobta a vörös tarsolyt, válla közé húzta a fejét s a vagon alá esett a kezére s egy könnyű mozdulattal, mintha tüstént fel akarna állni, a térdére ereszkedett. Ugyanabban a pillanatban már el is borzadt rajta, hogy mit tett. `Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?' Föl akart emelkedni, hátravetni magát, de valami hatalmas, könyörtelen ellökte a fejét s hátát megtaszította. `Uram, bocsáss meg mindent!' - mondta, a harc lehetetlenségét érezve. A kis motyogó paraszt ott dolgozott a vason. S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította; sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett s örökre kialudt."

Nyolcadik rész

Anna halála után csaknem két hónap telt el. Levin bátyja, Szergej Ivanovics újra a testvére birtokára utazik. Most jelent meg "Kísérlet az állami lét alapjainak és formáinak áttekintésére Európában és Oroszországban" címet viselő könyve. Művének néhány fejezetét már a könyv megjelenése előtt olvasni lehetett különböző napilapokban. Szergej Ivanovics abban bízott, hogyha a széles olvasóközönség esetleg nem is fogja kellően értékelni a művét, a tudósvilágra erős hatással lesz. Azonban hiába telt el egy kis idő, a könyv kapcsán semmilyen társadalmi hatást nem lehetett észrevenni. A könyvről mindössze egyetlen, rossz kritika jelent meg, egy olyan tárcaíró tollából, akinek, legutóbbi beszélgetésük során épp Szergej Ivanovics igazította helyre, néhány tudatlanságát eláruló szavát. A kritika után könyvéről már senki sem beszélt többet, ezzel hat év munkája vált semmivé.
Szergej Ivanovics ugyanazzal a vonattal utazott, mint Vronszkij. A vonat különösen tömve volt, hiszen a szerb háborúba induló önkéntesek is ezzel utaztak. Vronszkij gróf egy különszerelvényen utazott, a saját költségén felállított századdal áll be a Szerbiába induló önkéntesek közé. Szergej Ivanovics Vronszkaja grófnővel elegyedett beszédbe, aki úgy döntött, hogy elkíséri a fiát a kurszki állomásig. A grófnő szerint isteni segítség a fia számára ez a háború. Anna halála után hat hétig senkivel sem beszélt, az ételt is úgy kellett belédiktálni. A grófnő szavaiból kiderül, hogy milyen ellenszenvvel viseltetett Anna iránt. "Úgy végezte, ahogy az ilyen asszonynak végeznie kell. Még halált is aljasat, hitványat választott." Ő is a birtokon volt, amikor a szerencsétlenség történt, a szobalánytól tudta meg, hogy egy asszony az állomáson a vonat elé vetette magát, ő már akkor tudta, hogy Annáról van szó. A fia azonnal odarohant, és szinte élőhalottként hozták haza. Anna rossz nő volt, akinek a "...halála is egy undok, vallástalan nő halála." Valamilyen rendkívüli szenvedély fűtötte, az ilyen asszonyok mindig valami rendkívülit akarnak. "Nála is bebizonyosodott. Elpusztította magát s két nagyszerű embert: az urát s az én fiamat." A kislányt egyébként Karenin vette magához, Vronszkij a tragédia utáni első időben mindenbe beleegyezett, azóta már megbánta, hogy kislányát egy idegenre bízta. Vronszkijt csak ez a háború tudta a teljes levertség állapotából kirángatni. A grófnő megkéri Szergej Ivanovicsot, hogy próbáljon beszélni a fiával, terelje el a figyelmét legalább egy kis időre. Vronszkij szívesen beszél Szergej Ivanoviccsal, de igazából már semmi sem érdekli. A háborút is azért választotta, mert számára a halál megváltás lenne. Ő, mint ember, már csak annyiban érhet valamit, hogy az életét semmire sem tartja. Mint fegyver még jó lehet valamire, de mint ember, úgy már csak egy roncs. Az állomáson, a szerkocsik látványa, a vagonok, és hogy egy olyan ismerősével beszél, akivel a szerencsétlenség óta nem találkozott, újra eszébe juttatták Annát.
"Igyekezett úgy idézni föl, amilyen akkor volt, amikor először találkozott vele, akkor is az állomáson, mint titokzatos, gyönyörű, szerető nőt, aki boldogságot ad s keres, nem kegyetlen bosszúállót, amilyenként az utolsó percben állt előtte. Fel próbálta idézni legjobb perceiket, de ezek a percek örökre meg voltak mérgezve. Csak a győztesre emlékezett, aki beváltotta fenyegetését, amelyre nem volt senkinek szüksége - amelyet jóvá megbánás nem tehet. Nem érezte már a fogfájást; zokogás torzította el az arcát."
Levin még a tanyán volt, amikor testvére, barátjával megérkezett. Az elmúlt időszakban Levin egyre nagyobb érdeklődéssel foglalkozott a hit és az élet értelmének kérdéseivel. Az, hogy tanúja volt bátyja haldoklásának, arra kényszerítette, hogy szembenézzen korábbi nézeteivel. Nem is annyira a halálon szörnyedt el, mint inkább az életen, "...hogy halvány sejtelme sincs róla: honnan jön, mi célból, miért, s mi voltaképpen."
A gyermeke születésekor különös dolog történt vele. "Ő, a nem hívő elkezdett imádkozni, s abban a percben, amikor imádkozott, hitt is. De az a perc elmúlt s az akkori hangulatának nem tudott az életében helyet találni.
Nem ismerhette el, hogy akkor látta az igazat s most téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett gondolkozni róla, az egész, szilánkokra esett; de azt sem ismerhette be, hogy akkor téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett gondolkozni róla, az egész szilánkokra eset; de azt sem ismerhette be, hogy akkor tévedett, hisz akkori lelkiállapota kedves volt neki s ha elismeri, hogy csak gyengeségének adózott, azokat a perceket gyalázza meg. Kínos meghasonlásban volt önmagával s minden lelkierejét megfeszítette, hogy kijusson belőle."
Ha azon gondolkozott, hogy mi az életének az értelme, erre nem tudott válaszolni, de amikor abbahagyta önmaga faggatását, akkor úgy tűnt, hogy tudja, miért él, és cselekedetei ekkor sokkal határozottabbak voltak, mint az elmúlt időszakban bármikor.
Egy öreg paraszt szavai szerint, nem a maga szükségének, hanem Istennek kell élni. Az öreg szavai, úgy érzi, valami új érzést keltenek benn.
"Pedig az ösztöneim értelme bennem, magamban olyan világos, hogy állandóan szerintük élek s csodálkoztam és megörültem, amikor a paraszt kiejtette előttem: Istennek, a lelkemnek élni.
Nem fedeztem föl semmit. Csak azt tudtam meg, amit tudok. Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban adta az életemet, de most is adja. Megszabadítottam magam a csalástól, megismertem a gazdát.
S rövidre fogva elismételte magában utolsó két éve egész gondolatmenetét, amelynek megindítója a halál világos, nyilvánvaló gondolata volt, szeretett, reménytelenül beteg bátyja láttán.
Akkor értette meg először világosan, hogy egy ember előtt, őelőtte sincs más, csak szenvedés, halál és örök feledés, s akkor döntötte el, hogy így nem lehet élni: vagy meg kell magyarázni az életet úgy, hogy valami ördög gonosz gúnyjának ne képzelhesse, vagy agyonlőnie magát.
De nem tette sem ezt, sem mást, hanem tovább élt, elmélkedett és érzett, sőt éppen ebben az időben megnősült, sok öröme volt s amikor élete értelmén nem töprengett, boldog is volt.
Mit jelentett ez? Azt, hogy helyesen élt, de rosszul gondolkozott. Azok szerint a lelki igazságok szerint élt (anélkül, hogy tudta volna), amelyeket az anyatejjel szívott be; de úgy gondolkozott, hogy nemcsak nem ismerte el ezeket az igazságokat, de gondosan kerülte is.
Most már világos volt, hogy csak annak a hitnek a jóvoltából tudott élni, amelyben fölnevelték.
"Mi lettem volna s hogy éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit s nem tudnám, hogy Istenért s nem a magam szükségletéért kell élnem? Raboltam, hazudtam, gyilkoltam volna. Abból, ami életem legnagyobb öröme, semmi sem létezne számomra." Képzelete a legnagyobb erőfeszítést tette s mégsem tudta elképzelni a vadállati lényt, ami ő lett volna, he nem tudja, miért kell élnie.
"Választ kerestem a kérdésemre. De választ a gondolat nem adhatott - a gondolat összemérhetetlen ezzel a kérdéssel. Választ maga az élet adott, tudásomban, hogy mi jó s mi rossz. S ezt a tudást semmivel nem szereztem - mindenestül adatott - mert hisz sehonnan nem vehettem.
Honnan vettem hát? Ésszel jöttem rá, hogy felebarátomat szeretni kell s nem megfojtani? Gyermekkoromban mondták s örömest elhittem, mert azt mondták, ami a lelkemben volt. Ki fedezte föl? Nem az ész. Az ész a létért való harcot fedezte föl, a törvényt, amely arra ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki a vágyaim kielégítésében akadályoz. Az észnek ez a bölcsessége. Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz ésszerűtlen."
"És nemcsak büszkesége az észnek, ostobasága is, s ami a legfőbb, a selmasága, pontosan: selmasága. Az ész gazembersége, igen" - ismételte meg."
Az elmúlt évek tépelődései után végre megtalálta a lelki nyugalmat, azt az igazságot amit mindig is keresett, amiben fiát föl szeretné nevelni.
"Ez az új érzés, éppúgy, mint amit a fiam iránt érzek, nem változtatott meg, nem tett boldoggá, nem világosított meg egyszeriben, mint ahogy ábrándoztam. Semmiféle meglepetésem nem volt benne. S hit-e vagy nem hit - nem tudom, micsoda -, de szenvedéseim közben éppolyan észrevétlenül jött s eresztett a lelkemben gyökeret. Éppen úgy fogok haragudni Ivan kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataim, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemet s éppúgy nem megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem, az egész életem most már független mindattól, ami történhetik velem; percei nemcsak nem értelmetlenek, mint régebben voltak, de kétségtelen értelmük van; amelyet elég erőm lesz beléoltani!"

Lev Nyikolajevics Tolsztoj /1828-1910/

Gazdag főnemesi család gyermeke volt, szüleit korán elveszítette. 1844-1847 között a kazanyi egyetem diákja volt, egyetemi tanulmányai után visszatért birtokára, és igyekezett emberségesen bánni jobbágyaival. 1851-ben csalódott szívvel katonatiszt lett a Kaukázusban. 1852-ben itt írta első könyvét, a Gyermekkort. 1854-1855-ben részt vett Szevasztopol védelmében. 1855-ben Pétervárra utazott, ahol megismerkedett korának legnevesebb íróival: Turgenyevvel, Goncsarovval, Osztrovszkijjal, Csernisevszkijjel és más írókkal.
1857 elején féléves utazást tett Franciaországban, Svájcban, Észak-Olaszországban, Németországban. Hazatérve a birtokára a parasztgyermekeket tanította, 1859-ben saját költségén iskolát nyitott birtokán, majd 1860-61-ben újabb külföldi utazást tett, hogy a népoktatást tanulmányozza falusi iskolái számára. Londonban találkozott Herzennel, hallgatta Dickens előadásait a nevelésről.
1862-ben megnősült, feleségül vette Szolja Andrejevna Berszet, aki hűséges segítőtársa volt. Ettől kezdve nem törődött birtoka ügyeivel, teljesen az irodalomnak élt.
Élete végén, 82 éves korában már nem bírta elviselni erkölcsi elvei és környezete fényűző élete között az ellentmondást. Egyszerű muzsiknak öltözve 1910. október 28-ra virradó éjszaka titokban elhagyta otthonát, vonatra szállt, az utazás közben tüdőgyulladást kapott, és az asztapovói vasútállomáson meghalt.

Művei:
1852 - Gyermekkor
1854 - Serdülőkor
1857 - Ifjúság
1856 - A földesúr délelőttje
1857 - Luzern
1863 - Újoncozás
1867 - Kozákok
1865-1869 - Háború és béke
1870-1875 - Mesék
1875-1877 - Anna Karenina
1882 - Vallomásaim
1886 - Ivan Iljics halála
1886 - Mit tegyünk tehát?
1886 - A sötétség hatalma
1889 - Kreutzer-szonáta
1890 - Az ördög
1898 - Mi a művészet?
1896 - Hadzsi Murat /Ekkor kezdi el írni, többször átdolgozza, még 1910-ben sem tartja véglegesnek./
1903 - Bál után
1900 - Feltámadás
1900 - Az élő halott

A köpönyeg /1842/

A köpönyeg a szerző hivatalnok-történeteinek legjelesebbje. Akakij Akakijevics tragikomikus sorsán keresztül rajzol hiteles képet a pétervári kis- és nagyhivatalok és a hivatalnokok világáról. A címben jelzett köpönyeg köré szerveződik az egyszerű cselekmény.
"Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken. Nincs a világom mogorvább valami a mindenféle ügyosztálynál, kancelláriánál, egyszóval a különféle hivatali testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő személyében az egész társadalmat sértik meg."
Az ügyosztályon szolgált Akakij Akakijevics, családneve szerint, Basmacskin, már a nevéből is kitűnt, hogy a cipőtől származott. Már senki sem emlékszik, hogy mikor került a hivatalba. Alacsony volt, kopasz, munkatársai gúnyolódásainak állandó céltáblája, aki azt is eltűrte, hogy füle hallatára űzzenek csúfot belőle, csak a legvégső esetben szólt rá a gúnyolóra: "Hagyjanak békében! Minek bántanak?!" Ezekbe a szívekbe markoló szavakban más szavak is csengtek: Hiszen én felebarátod vagyok. És ez a szegény fiatalember eltakarta az arcát tenyerével, s azután is, egész életén át sokszor összerettent, amikor látta, milyen sok embertelenség van az emberben, milyen sok vadság rejtőzik a finom nagyvilági külső alatt, Istenem, még abban az emberben is, akit ország-világ nemesnek, becsületes embernek ismer."
Akakij Akakijevics élete egyhangú, hivatali munkáján, a másoláson kívül semmi nem érdekli. Egyszer egy jóindulatú főnöke egy komolyabb munkát is rábízott, de erre már képtelen volt.
"Aligha akadna ember a világon, aki annyira egybeforrott volna a hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanók, hogy buzgón szolgált, nem, nem, ő szeretettel szolgált hivatalában. Ott, másolás közben, valami sajátos, változatos és kellemes világ tárult ki előtte. Arcán gyönyörűség tükröződött. Némelyik betűt különösen szerette; ha másolásban ezekhez ért, egészen magánkívül volt, elmosolyodott, kacsintott egyet-egyet, még a szájával is segített, úgyhogy az arcán szinte el lehetett olvasni minden betűt, amelyet a tolla a papírra vetett."
Míg hivatalnoktársai a munka után szórakozni mentek, vagy családjukkal múlatták az időt, Akakij Akakijevics otthonában sem foglalkozott a másoláson kívül egyébbel. Ha nem vitt haza munkát, akkor egyszerűen csak saját gyönyörűségére másolt egy szöveget.
Életében talán semmi jelentős nem történt volna, ha a pétervári hideg közbe nem szól. Akakij Akakijevics köpönyege bizony elég ócska darab volt, viselőjének már semmilyen védelmet nem nyújtott a zord idő ellen. Így Akakij Akakijevics bárhogy is húzta-halasztotta volna a dolgot, nem tehetett egyebet, elvitte a köpönyeget a szabójához, Petrovicshoz. "Akakij Akakijevics úgy ment át a konyhán, hogy még a gazdasszonya sem vette észre."
Akakij Akakijevics sajnálkozva látta, hogy most Petrovics kivételesen józan, így nem számíthatott árengedményre. A szabó szerint azonban a régi köpönyege már teljesen használhatatlan, újat kell csinálni. "Az új szóra mintha hályog ereszkedett volna Akakij Akakijevics szemére, és minden összekuszálódott előtte, ami a szobában volt." Petrovics szerint az új köpönyeg százötven rubelből jönne ki.
"- Százötven rubel egy köpönyegért?! - kiáltott fel szegény Akakij Akakijevics, méghozzá talán egyszer kiáltott fel, amióta a világon van, mert mindig nevezetes volt csendes beszédjéről."
Ahogy hazafelé ment, semmit nem érzékelt a külvilágból, egy kéményseprő összekormozta, mész hullott a fejére. Egyetlen reménye maradt, ha vasárnap keresi fel a szabót amikor az részeg, akkor hátha mégiscsak rááll, és elvállalja a köpeny megjavítását. Petrovics azonban részegen is hajthatatlan, a köpönyeget nem lehet megfoltozni, újat kell csinálni. "Ekkor végre belátta Akakij Akakijevics, hogy új köpönyeg nélkül nem lehet megúszni, és egészen kétségbeesett." Hiszen százötven rubel előteremtése számára lehetetlennek tetszett, bár abban is biztos volt, hogy a szabó ennél kevesebből is ki tudná hozni. A felét talán elő tudná teremteni, hiszen hosszú évek alatt garasonként negyven rubelt félretett. Ahhoz tehát, hogy elkészüljön az új ruhadarabja, spórolnia kell. Lemondott az esti teázásról, óvatosan kell az utcán járnia, hogy ne kopjon a cipőtalpa, spórolnia kell a fehérnemű mosatásával, tehát amint hazaér, azonnal le kell venni, és régi hálókabátban kell otthon lennie. Bár nehezen szokta meg, de a spórolás egészen új színt hozott az életébe. A köpeny elkészülte életcéllá magasztosul számára.
"Ettől kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna vele, mintha nem lett volna egyedül, hanem valami kedves, bájos élettárs vállalta volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján, és ez az élettárs nem volt más, mint az a vastagon vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű köpönyeg. Arcáról és viselkedéséből eltűnt a kétség, a határozatlanság, egyszóval minden ingadozó, bizonytalan jellemvonás."
Már semmi másra nem tudott gondolni, csak az új köpönyegére, egyszer még hibát is vétett a másolásban, ami még soha nem fordult elő vele. Amikor éjjel felriadt álmából, mert ez eszébe jutott, gyorsan keresztet vetett.
A köpönyeg azonban egy váratlan fordulatnak köszönhetően úgy tűnt, még hamarabb elkészül, mint ahogy azt remélték. A főnök ugyanis váratlanul nem negyven vagy negyvenöt, hanem hatvan rubel jutalomban részesítette. Így már csak három hónap koplalás, és együtt lesz a szükséges nyolcvan rubel. Ez a három hónap sem telt el tétlenül. Petroviccsal szüntelenül tervezték, részletesen megbeszélték, hogy milyen anyagból, milyen bélésből és színben készüljön el a nevezetes ruhadarab. Végül megvették a gyönyörű posztót, a béléshez szükséges kalikó anyagot, és a gallérnak nyusztprém helyett, ami nagyon drága, vadmacskaszőrmét. A köpeny elkészülte nagyot fordít a kisember életén: "...az a nap Akakij Akakijevics életének legünnepélyesebb napja volt, amikor Petrovics végre-valahára elhozta a köpönyeget." Akakij Akakijevics már munkába is rögtön az új köpönyegben ment.
Ünnepélyes hangulatban sétált be a munkahelyére, és vigyázva bízta a kapus gondjaira. A hivatalban persze azonnal híre ment az új köpönyegnek, munkatársai egymás után szaladtak le, hogy megcsodálják. Egymás után gratuláltak neki, sőt a helyettes irodafőnök úgy döntött, ezt meg kell ünnepelni, és miután épp aznap volt a névnapja, mindenkit meghívott teára magához.
A helyettes irodafőnök előkelő kerületben lakott, egy elegáns házban. Amint Akakij Akakijevics megérkezett, üdvrivalgással fogadták, mindenki azonnal kitódult, hogy megnézze a köpönyeget.
Miután a pompás vacsora után hazafelé tartott, a sötét utcán megtámadták és elrabolták az új köpönyegét. Rögtön szólt a sarkon posztoló rendőrnek, aki az estből semmit nem vett észre. Őt azonban nem a rablás érdekelte, csak azzal törődött, hogy Akakij Akakijevics mit keresett éjszaka az utcán. Kétségbeesett állapotban tért haza. Háziasszonya szerint egyenesen a kerületi rendőrkapitányhoz kellene fordulnia. Ezt már másnap meg is tette, de nem sikerült beszélnie vele.
A hivatalában, amikor megtudták, mi történt, úgy gondolták, gyűjtést rendeznek a számára, de csak igen csekély pénzt gyűlt össze. Egy munkatársa jó tanáccsal próbált neki segíteni, forduljon egy tekintélyes személyhez, és attól kérjen segítséget.
Akakij Akakijevics megfogadta a jó tanácsot, és felkereste a hivatalban a tekintélyes személyt, azonban hosszan megvárakoztatta, mielőtt fogadta volna.
A tekintélyes személy egy barátja jelenlétében fogadta, és kimérten kérdezte tőle, hogy: mit óhajt. "Ezt a modort már jó előre betanulta; magára zárkózva a szobájában, tükör előtt tanulgatta egy héttel azelőtt, hogy elnyerte a tábornoki rangot és a jelenlegi állását." Akakij Akakijevics bátortalanul adta elő kérését, ha esetleg a tábornok úr levelet írna a rendőrfőnöknek, az talán gyorsítaná az ügyintézést. A tekintélyes személy azonban ezt a kérést túl bizalmasnak találta, hiszen ez ellentmond az ügymenetnek. Akakij Akakijevicsnek egy kérvényt kellett volna írnia az irodafőnökhöz, aki továbbítja az osztályfőnöknek, aki a titkárnak adja át, és majd ő adná át neki. Ráripakodott Akakij Akakijevicsre, aki elájult, úgy vitték ki. A tekintélyes személy roppant elégedett volt magával, még barátja is félve tekintett rá. Akakij Akakijevicsre még senki nem ripakodott rá. Hazafelé tartva megfázott, beteg lett, másnapra belázasodott és meghalt.
A városban elterjed a híre, hogy a Kalinka-hídról egy kísértet, egy valaha volt kishivatalnok megtámadja a járókelőket, és lerángatja a köpönyegüket, bundákat rabol, egyszóval bosszút áll.
A tekintélyes személy később egy kis szánalmat érzett Akakij Akakijevics iránt, és érdeklődött felőle, hogy hátha a segítségére lehetne, de munkatársaitól megtudta, hogy már halott. Egy kicsit lelkiismeret-furdalás bántotta, de az esti összejövetelen már eszébe sem jutott. Egy este őt is megtámadta a kabátokra vadászó kísértet, és a halálra vált tekintélyes személy a félelemtől reszketve adta oda kabátját. Ezután nem hallottak többet a kísértetről, bár még egy ideig pletykáltak róla, és egyesek a város különböző pontjain látták feltűnni.
Egy Kolomna-negyedbeli éjjeliőr a saját szemével meglátta, bár megszólítani nem merte, csak némán követte, "...míg végül a kísértet hirtelen körülnézett, megállt, és azt kérdezte: Neked meg mi kell? - és akkora öklöt mutatott, amilyen ökle nincs is eleven embernek.
Az éjjeliőr azt felelte: semmit - és azonnal vissza is fordult. De a kísértet most már sokkal magasabb volt, óriási bajuszt viselt, valószínűleg az Obuhov-híd felé irányította lépteit, és eltűnt a koromsötét éjszakában."

Személyek

Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij - polgármester
Anna Andrejevna - a felesége
Marja Antonovna - a lányuk
Luka Lukics Hlopov - tanfelügyelő
A felesége
Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin - járásbíró
Artyemij Filippovics Zemljanyika - a közjótékonysági intézmények főgondnoka
Ivan Kuzmics Spekin - postamester
Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij - helyi földbirtokosok
Ivan Alekszandrovics Hlesztakov - pétervári tisztviselő
Oszip - a szolgája
Hrisztyian Ivanovics Hiebner - járási orvos
Fjodor Andrejevics Ljuljukov, Iyan Lazarevics Rasztakovszkij, Sztyepan Ivanovics Korobkin - nyugalmazott tisztviselők, a város tekintélyes polgárai
Sztyepan Iljics Uhovjortov - rendőrkapitány Szvisztunov, Pugocsin, Gyerzsimorda - rendőrök
Fevronya Petrovna Posljopkina - lakatosné
Miska - a polgármester szolgája

Első felvonás

Egy tipikus orosz kisváros polgármestere levelet kapott a barátjától, melyből megtudja, hogy inkognitóban, titkos utasítással, revizor érkezik hozzájuk. A polgármester összehívja a város vezetőit, és tudatja velük a rettenetes hírt. A polgármester mindenkit figyelmeztet, hogy mire kell vigyázniuk. Szavaiból kiderül, hogy milyen állapotok uralkodnak a közintézményekben. Megtudjuk, hogy a postamester minden levelet felbont, a kórházban nem költenek drága gyógyszerekre, a bírósági helyiségekben az őrök libákat meg tyúkokat tartanak. Megérkezik Dobcsinszkij és Bobcsinszkij is, akik az imént a vendéglőben jártak, és ott egy igen jóvágású fiatalembert láttak. Az úr valami hivatalnokféle lehet, Pétervárról érkezett, civilben volt, és a viselkedése igen furcsa. Két hete van már itt, de még a lábát sem tette ki a vendéglőből, és semmiért nem fizet. Úgy gondolják, ő az inkognitóban utazó revizor. A polgármester kétségbeesik, hogy ő éppen két hete, Szent Vaszilijkor vesszőztette meg az altiszt feleségét, a foglyok nem kaptak enni. Általános pánikhangulat lesz úrrá a társaságon, a polgármester végül úgy dönt, hogy maga megy a vendéglőbe, hogy méltóképpen fogadja az előkelő idegent. Közben intézkedik, hogy az utcákat azonnal söpörjék fel, a hídra állítsanak őrt, takarítsák el a szeméthegyet, és ha a revizor bárkit megkérdez, hogy elégedettek-e, csak igennel válaszolhatnak.
Beszalad a polgármester felesége és a lánya is, őket feldúlta a revizor érkezésének a híre, és most kíváncsian várják a fejleményeket.

Második felvonás

A fogadóban Hlesztakov szolgája, Oszip kesereg, hogy a gazdája miatt már megint éheznie kell. Az ifiúr megint elszórta a pénzét, mert neki mindenből a legjobb kell, a legszebb szoba, a legpazarabb étel, és persze mindenkivel leül kártyázni, és persze állandóan veszít. Már két hete nem fizettek á vendéglősnek, aki most már nem ad több ebédet hitelbe, amíg ki nem egyenlítik a számlát. Hát arra ugyan várhat, mert nekik sajnos egy árva fityingjük sincs. Megérkezik Hlesztakov is, ő is éhes, már dohánya sincs. Oszip szerint a fogadós el akar menni a polgármesterhez, ha nem fizetnek. Hlesztakov hívatja a vendéglős szolgáját, hogy azonnal hozzon valami ebédet, a fogadós azonban igen egyszerű ételt küld fel nekik, mivel nem fizetnek. Hlesztakov egyáltalán nem lakott jól a szerény ebédtől, de még két kopejkája sincs, hogy egy cipót vegyen. Oszip jön azzal a hírrel, hogy itt a polgármester, és felőle kérdezősködik. Hlesztakov ettől a hírtől megijed, attól retteg, hogy börtönbe záratja. Hlesztakov legalább annyira retteg a polgármesterrel való találkozástól, mint az tőle. Azonban amikor látja, hogy milyen alázatosan viselkedik vele a város első embere, bár nem tudja mire vélni, magabiztosan, sőt fölényesen kezd viselkedni.
A polgármester pénzt ajánl fel neki, amit kegyesen elfogad, és abba is beleegyezik, hogy a polgármesternél lakjon. A polgármester egy vendéglői számla hátára levelet ír feleségének, kéri, hogy a legszebb szobájukat készítse elő, és gondoskodjon rengeteg borról. A levelet Dobcsinszkij viszi el Anna Andrejevnának. Hlesztakovnak felajánlják, hogy nézze meg a város köz- és jótékonysági intézményeit, amit nem ért, de a börtönlátogatáson kívül, mindenbe beleegyezik.

Harmadik felvonás

A polgármester felesége és lánya izgatottan várják, hogy valami hírt kapjanak. Mikor megérkezik Dobcsinszkij, és elárasztják kérdéseikkel, leginkább az ifjú külsejére kíváncsiak. A hölgyek izgatottan készülnek a magas rangú vendég fogadására, leginkább az öltözködéssel vannak elfoglalva. Megjelenik Oszip a gazdája bőröndjeivel. Miska, a polgármester szolgája megpróbálja kikérdezni, hogy kiféle-miféle a gazdája. Hlesztakov megérkezik a házba a polgármesterrel és a többi úrral, a fiatalember el van ragadtatva a közintézményektől, főleg a kitűnő reggelitől. A polgármester ki sem fogy az öndicséretből, az öntömjénezésből, ahogy arról beszél, milyen áldozatos munkát végez ő a városért.
A polgármester bemutatja feleségét és a lányát is Hlesztakovnak, akik el vannak ragadtatva az elegáns fiatalembertől. Hlesztakov szidja a vidéki életet, pétervári életéről beszél, ahol a miniszteri osztályfőnök jó barátja, a társasági élet egyik kedvence, Puskin a legjobb barátja, sőt maga is foglalkozik írással. Többek között az ő műve a Figaro házassága, az Ördög Róbert, a Norma. Könyvei természetesen álnéven jelennek meg, minden jobb költő hozzá fordul segítségért, amit ő természetesen nem tagad meg tőlük. Magától értetődő, hogy a legelőkelőbb bálokat ő rendezi, ahová a levest Párizsból hozatja, zárt hajóval, a miniszter is személyes jó barátja, és házának mindennapos vendége. Egyszer egy egész osztályt vezetett a minisztériumban, csak rajta múlik, hogy mikor nevezik ki marsallnak. Miután Hlesztakov lepihen, az urak szóhoz sem jutnak, hogy milyen magas rangú tisztviselő jött hozzájuk, és gondterhelten várják, hogy milyen jelentést fog vajon róluk írni Pétervárra. Anna Andrejevna és Marja Antonovna el vannak ragadtatva a gáláns ifjútól, anya és lánya egyaránt azt hiszi, hogy ő nyerte el a fiatalember tetszését. A polgármester mit sem törődik az asszonyi fecsegéssel, ha csak a fele is igaz annak, mit a vendége elmondott, akkor a keze is messzire elér, akár még börtönbe is kerülhet. Feleségével és lányával együtt próbál minnél többet megtudni Osziptól a gazdájáról. A polgármester intézkedik, hogy senki se zavarja a pihenő Hlesztakovot, és mindenkit azonnal küldjenek el, aki valamilyen kérvénnyel vagy panasszal akar zavarni.

Negyedik felvonás

A város urai a polgármesternél gyűltek össze, és rettegve várják, hogy mi történik. Tanácstalanul topognak, hogy mit tegyenek, amikor köhécselést hallanak Hlesztakov szobájából. Fejvesztve rohannak az ajtó felé. Hlesztakov végre kijön, vidáman ébredt, tetszik neki a vendéglátás, és különösen a háziasszony és a lánya nyerte el a tetszését.
Az urak szinte remegve, egymás után sorban járulnak Hlesztakov színe elé, ő mindenkit meghallgat, és Hlesztakov valamennyitől pénzt kér, természetesen csak kölcsön, mit boldogan adnak meg neki, közben segítséget kérnek ügyeik elintézéséhez. Artyemij Filippovics pedig mindenkiről lerántja a leplet, a város összes szennyesét kiteregeti, felajánlja, hogy írásban is feljelentést tesz. Dobcsinszkij pedig abban kéri a segítségét, hogy házasságon kívül született gyermekét törvényesítse.
Miután az urak távoznak, Hlesztakov rájön, hogy valami "nagykutyának" nézték, roppant mulatságosnak tartja a helyzetet. Úgy dönt, hogy a vele történteket megírja Trjapicskinnak, aki majd valami jó kis tárcát kerekít ebből a mulatságos helyzetből. Hlesztakov elégedett, több mint ezer rubelt sikerült összeszednie az uraktól. Oszip azonban arra biztatja, hogy addig menjenek el, amíg jó dolguk van, és amíg önszántukból távozhatnak.
Kérelmezők járulnak Hlesztakov elé. A kereskedők elmondják, hogy a polgármester mennyire kihasználja őket. Magától értetődőnek tartja, hogy a legdrágább dolgokat is ingyen kapja, és nemcsak ő, hanem az egész családja, de annak ellenére, hogy minden kívánságát teljesítik, még ezzel sem elégedett. Hogy segítsen rajtuk, ötszáz rubelt, élelmiszert és egy ezüsttálcát ajánlanak fel neki, amit Hlesztakov csak a rábeszélésnek engedve fogad el. Az altiszt felesége is elpanaszolja, hogy teljesen jogtalanul, tévedésből vesszőztette meg a polgármester.
"Hlesztakov
Hogy segítsünk ezen most már?
Altisztné
Ezen most már sehogy. De szabjál ki rá büntetéspénzt a tévedéséért! Mér szalasszam el a szerencsémet. Nagyon jólesnék most az a kis pénz!"

Mihelyt újra magára marad, megjelenik a polgármester leánya, Marja Antonovna akinek azonnal udvarolni kezd, térdre borul előtte. Éppen ekkor lép be a polgármester felesége, aki megdöbbenve látja, hogy egy olyan fruska előtt, mint a lánya, térdel egy ilyen hatalmas úr. A lánya sírva elrohan, Hlesztakov pedig hevesen elkezd udvarolni a polgármesterné asszonynak, és előtte is térdre borul. Visszatér Marja Antonovna, aki megdöbbenve látja, hogy Hlesztakov most az anyja előtt térdel. Hlesztakov pedig a polgármesterasszony legnagyobb meglepetésére, megkéri tőle a lánya kezét.
A polgármester, miután megtudja, hogy a kereskedők és az altiszt felesége panaszt tettek rá, remegve kéri Hlesztakovot, hogy könyörüljön rajta.
"Polgármester
Ezek a boltosok... csak sápítoznak itt a kegyelmes uram fülébe...  Becsületszavamra, fele se igaz! Ők a tolvajok, ők csalják a népet! Az altisztné is hazudott, dehogy vesszőztettem én meg. Ő vesszőztette meg magát.
Hlesztakov
Forduljon föl, bánom is én, az altisztnét.
Polgármester
Ne higgyen nekik! Ne higgyen nekik! Szemenszedett hazugság minden szavuk. Egy csecsemő sem hinne ezeknek. Hazug mind egy szálig - akárki megmondja a városban. Bátorkodom kijelenteni, kérem: olyan zsiványbanda, mint ezek, még nem volt a föld hátán."
Felesége újságolja neki az örvendetes hírt, hogy mekkora szerencse érte a házukat. A polgármester először azt hiszi, felesége megbolondult, hiszen egy ekkora úr nem kérheti meg a lányuk kezét, majd mikor bebizonyosodik, hogy nem női locsogásról van szó, örömében ugrándozva veszi tudomásul az eljegyzést.
Hlesztakov azt mondja, hogy egy napra el kell mennie, egy gazdag nagybácsikájához, az útra leendő apósától elfogad még nyolcszáz rubelt, és hogy kényelmesen utazzon, egy szőnyeget a kocsiba.

Ötödik felvonás

A polgármester boldogan tervezi családjával a rájuk váró fényes jövőt. Péterváron fognak lakni, és mivel a veje "pertu-koma" minden miniszterrel; rá is biztosan vár majd egy fényes hivatal, talán még generális is lehet belőle. A polgármester a rá váró szemkápráztató karrier tudatában újra a régi, fölényes hangnemben beszél a kereskedőkkel. Nem is akarja leplezni felháborodását, hogy képesek voltak bepanaszolni őt a "revizor" előtt. A kereskedők megalázkodva könyörögnek bocsánatáért.
Az urak a feleségeikkel együtt a polgármester házának vendégei, lelkesen gratulálnak az eljegyzéshez. Egymást túllicitálva dicsérik a polgármestert és az egész családját, a polgármesterasszony máris érezteti vendégeivel, hogy ő fölöttük áll. Az általános örömünneplés közepébe érkezik meg a postamester a lehető legrettenetesebb hírrel. Fölbontotta Hlesztakov levelét, amit Trjapicskinnak írt, ebből világosan kiderül, hogy nem ő a revizor. A. postamester felolvassa a megdöbbent társaságnak a levelet.
"Édes komám, Trjapicskin! Sietek megírni, milyen csudák estek velem. Az úton valami bakatiszt úgy megkopasztott, hogy egy fitying nélkül maradtam. A fogadós már le akart ültetni. De mi történik? Pétervári eleganciámról és gavalléros ábrázatomról ítélve egy egész város holmi nagyfejű revizornak néz! Most a polgármesternél lakom, nincs egyéb gondom, mint nyakra-főre udvarolgatni a házikisasszonynak meg a mamának. Csak azt nem tudom még, melyiknél kötök ki. Valószínűleg előreveszem a mamát, mert igen elszánt hölgynek látszik... Emlékszel, komám, milyen szűk napokat láttunk? Mikor hozomra ebédelgettünk? Meg amikor gallérom fogva pöndörített ki a cukrász, mert azt találtam mondani, hogy majd fizet az angol király. Hát fordult a kocka, komám! Mindenki pénzzel töm, van, amennyi csak kell! Csuda figurák az itteniek! Meghalnál a röhögéstől, ha látnád ezt a galériát! Akarsz jó témát? Írd meg őket, komám! Itt van a polgármester: buta, mint a szamár..." Hlesztakov sorban a többieket is jellemzi, nem a leghízelgőbb módon. Az urak elhűlve olvassák a levelet, megsértődnek a jellemzéseken, a polgármester őrjöng, hogy egy "kákabélű taknyos" így át tudta őt rázni, őt, aki három kormányzót vezetett az orruknál fogva, olyan lókötőket, akik a fél világot összelopták. Így most köznevetség tárgya lesz, és ami a legrosszabb: "Végül majd akad egy nyavalyás firkász, aki komédiát fabrikál belőle. Fütyül a rangra, címre! Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől! - Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!..."
Végül rájönnek, hogy ezt az egészet Bobcsinszkij és Dobcsinszkij indította el, ők kiáltottak ki egy éhenkórászt revizornak, és egyesült erővel támadnak a két földbirtokosra. Ekkor egy csendőr érkezik, hogy tudassa a polgármesterrel, Pétervárról megérkezett a revizor úr, és a fogadóba kéreti a polgármestert.
A darab néma jelenettel ér véget: a szereplők groteszk pózba merevednek.

Nyikolaj Vaszilijevics Gogol /1809-1852/

Április elsején, ukrajnai kozák család gyermekeként született, ifúkorát szülei birtokán töltötte. Édesapja ukrán nyelven maga is írogatott verseket és vígjátékokat. Már fiatalon is érdekelte a művészet, írt, vonzódott a festészethez, színielőadásokon szerepelt, főleg komikus szerepeket játszott. 1828-ban költözött Pétervárra, majd egy évvel később külföldi utazást tett. Visszatérve Pétervárra, hivatalnoki állást vállalt, amely gazdag élményanyagot szolgáltatott későbbi pétervári elbeszéléseihez.
Itt ismerkedett meg Puskinnal, akitől nemcsak bátorítást, ösztönzést, hanem felhasználható irodalmi témákat is kapott. 1834-ben a pétervári egyetem egyetemes történeti tanszékének adjunktusává nevezték ki. Egy év múlva otthagyta az egyetemet, és innentől kezdve csak az irodalomnak élt.
1836-ban elhagyta Oroszországot, járt Párizsban, Rómában, s csak 1848-ban, miután elzarándokolt Jeruzsálembe, tért véglegesen haza.
Utolsó éveit súlyos depresszióban töltötte, 1852-ben hunyt el.
"Mindnyájan Gogol köpenyéből bújtunk ki" - Dosztojevszkij frázissá koptatott megjegyzése pontos megfigyelést takar. Gogol a múlt századi orosz irodalom első jelentős realista alkotója. Műveit már életében megismerték a külföldi olvasók is. A 30-as évek végén több elbeszélését lefordították francia, német, cseh és más nyelvekre.

Főbb művei:
1832 - Esték egy gyikanykai tanyán /Első elbeszéléseinek gyűjteménye./ 1835 - Mirgorod
1835 - Arabeszkek
1836 - Revizor
1842 - Holt lelkek
1842 - Köpönyeg
1847 - Válogatott leveleim

Petőfi Sándor /1823-1849/

Kiskőrösön, újév napján született. Apja, Petrovics István mészáros, kocsma- és földbérlő volt. Anyja Hrúz Mária, mielőtt férjhez ment, cselédlányként dolgozott. Gyermekéveit nagyrészt Kiskunfélegyházán töltötte, iskoláit több helyen végezte. Tanulmányait a pesti piarista, majd az aszódi gimnáziumban végezte. 1839 telén Pestre gyalogolt, és a Nemzeti Színháznál statisztált. 1839 szeptemberében Sopronban katonának állt, ahol 1841-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Első műve, A borozó című verse 1842-ben jelent meg az Athenaeum c. folyóiratban. 1844-től a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett, és majd egy évig volt az újság munkatársa. 1846 márciusában Tompa Mihállyal és Váradi Antallal megalakította a Tízek Társaságát. Ebben az évben találkozott egy megyebálon Szendrey Júliával, akit 1847-ben a lány apjának tiltakozása ellenére feleségül vett. Nászútjukat gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték. 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal, levelezésük a magyar irodalomtörténet részévé vált. 1847. március 15-én Emich Gusztáv kiadásában jelent meg verseskötete háromezer példányban. 1848-ban a francia forradalom hírére azonnal Pestre indult, és az elkövetkező időszak egyik központi alakja lett. Március 13-án írta Nemzeti dal c. költeményét, mely a forradalom himnuszává vált. Március 15-én kitört a magyar forradalom, melynek egyik vezéregyénisége lett. Júniusban a szabadszállási kerületben fellépett a követválasztáson, de megbukott.
Ebben az időszakban írta Az apostol c. elbeszélő költeményét. Szeptembertől részt vett a szabadságharc katonai eseményeiben, októberben ment debrecenbe a zászlóaljához. Ide hozta a feleségét is, aki itt szülte meg fiukat, Zoltánt december 15-én. 1849 januárjában indult el Bem seregéhez, és január 30-án részt vett a szelindeki csatában. Bem segédtisztjévé nevezte ki a költőt. Miután a kormány Szegedre menekült, családjával együtt Erdélybe indult. 1849. július 31-én a Segesvár melletti csatatéren, az ütközet utáni menekülés során esett el a költő.

Főbb művei:
1844-1845 - Versek
1844-1845 /verseskötet/
1845 - A helység kalapácsa /szatirikus eposz/
1845 - János vitéz
1845 - A tigris és a hiéna /dráma/
1846 - A hóhér kötele /regény/
1847 - Petőfi Összes Költeményei
1848 - Az apostol

Első ének
"Tholdira királynak egyszer lőn haragja...
Három esztendeig nem ment be az udvarba."
Iosvai

A Toldi estéje a trilógia legrövidebb, legtömörebb része. Fájdalmasan szép őszi színekkel festett kép Toldi életének utolsó szakaszáról. Míg a Toldi forró nyári időszakkal kezdődik, a Toldi estéje történetét a természet lassú hervadásával indítja a költő.
"Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek "benneteket várlak!"
Megrezdül a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre."
Hosszú idő telt el, mióta Toldi a csatákban harcolt hazájáért és királyáért, és a magyar lovagok hírnevét öregbítette. A királyi udvarban is hiába keresnénk, a vitézek között, Lajos király környezetében, már három éve száműzték, mert a csatatereket megjárt hős katona kritizálni merte a tunya, elpuhult, fényűző udvari életet.
Otthon, az omladozó ház kertjében találjuk. Édesanyja és a vén Bence már nem él, ennek fia, az öreg Bence nézi szomorúan, kíváncsian gazdáját. Toldi a kertben édesanyja és az öreg Bence sírja mellett ás egy gödröt, és az öreg Bence ekkor jön rá, hogy saját sírját ássa. Nem annyira teste, mint lelke tört meg. A tunya, elpuhult, fényűző udvari életet kritizálta durván, élesen; ezért lett kegyvesztett, elfelejtett, életunt ember, már semmi nem köti az élethez, tehát nincs miért élnie.
Egy lovas érkezik a régi házba, Pósafalvi Jánost küldték Toldihoz a barátai, hogy hívja vissza a megbántott lovagot, hiszen újra szükség van rá. Egy olasz vitéz űz csúfot a magyarokból, nála a pajzs és az országcímer, senki nem tudja visszaszerezni tőle, minden hadijátéknak ő a győztese, elviszi magával a magyarok címerét.
"" ...A pokolba megyen!" rivalkodik Toldi,
"Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá, meghalni!""
"És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifjú volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva.
S mondá: "vidd hírül az öreg cimboráidnak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a vidaltéren,
Vérbosszúját állni az idegen véren.""
Toldit visszafiatalítja az a tudat, hogy újra szükség van rá, és boldogan indul Budára.

Második ének
Toldi hűséges Bencéjével indult útnak Budára, hogy visszaszerezze a magyarok becsületét a talján vitéztől. Budavárában az olasz vitéz pimaszul járkál, fennhéjázva dicsekszik Lajos udvarában, hiszen senki nincs, aki ki merne állni vele, így viheti haza a magyar címert. Két szép ifjú levente jelentkezett a király előtt, hogy ők szívesen megvívnának az olasz lovaggal. Szembeszállnak azzal a vitézzel, ki csúfot űz a magyar lovagokból, nem hagyják, hogy a magyar országcímer egy idegen katonáé legyen. A két legény a Gyulafi ikrek: Lóránt, aki pár perccel idősebb és öccse, Bertalan. A két deli vitéz egy lányba szerelmes. Kende Pál magzatjába, a gyönyörű Kende Rózsába. A lány sem tud közülük választani, már mindketten lemondtak róla egymás javára, százszor is kinevezték a lányt bírónak, de ő nem tudott választani a két fiú közül. Kende Pál három évet tűzött ki a fiúknak, már ez is letelt, mind a két lovag kereste a halált, minden harcban jelesül küzdöttek, a halált nem, csak a lovagi hímevet nyerték el. Kende Rózsa három év után sem tudott közülük választani, így lemondott mindkettőjükről. Így most boldogan vállalják a harcot a talján lovag ellen. A két ifjú hősiesen küzdött, Bertalan lova megbokrosodott:
"És elfutott volna megbokrosult lova
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifjú fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta ily csúnya halálát
Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,
Szügyébe hajítá a szép paripának,
Visszatántorodva lerogyott az állat."
Mind a két levente megsebesült, az egyiküket a halál, a másikat az élet várta.
"Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka,
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra
Váltanak egymástól; - Isten úgy akarta:
Lóránt az életre, szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyuggasztó sír ad."

Harmadik ének
Az olasz vitéz az öldöklő párviadalban még csak el sem fáradt, egy árva sebet, annyit sem kapott. Új ellenfelet keres magának, de senki nem hajlandó kiállni ellene. Ekkor jelenik meg egy "iszonyú barát", csuklyája alól arca sem látszik, csak oldalán félelmetes fegyvereit lehet látni. Mögötte jön egy "csudálatos szerzet". "Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!" A fegyvernök szinte ki sem látszik a roppant fegyverek alól, amint az óriás teher miatt lassan poroszkáló lovával mennek a szerzetes után. A tömeg ámulva adott utat a szerzetesnek, majd mintegy magához térve, durván csúfolni kezdik a furcsa szerzetet Bence, merthogy ő volt a "rozsdás fegyvernök", egy szót sem szól a durva tréfákra, a suhancok odáig merészkedtek, hogy lefogták Bence lovát, és az öreget kővel dobálják. Toldi kimenti az öreget a suhancok közül, a tömeg elámul, amint tanúja lesz roppant erejének. A tömeg szeme-szája elállt a csodálkozástól, egyesek úgy gondolták, Toldi a roppant erejű vitéz, mások úgy gondolták, hogy nem lehet Toldi, hiszen ő már meghalt. A királyt is az foglalkoztatja, ki lehet ez az idegen, ő is arra gondol, ilyen roppant erejű férfi csakis Toldi lehetne, de a lovagról azt mondták, már meghalt. Eszébe jut régi vitájuk Toldival, amikor ő arra szólította fel hős vitézét, hogy távozzon az udvarából. Ő már rég megbánta, amit elhamarkodottan mondott, hiszen igaz, hogy zsémbes volt az öreg harcos, de nála hűségesebb vitéze még soha sem volt. Igaza volt Toldinak, és azután, hogy elment, ő már hívta volna vissza, de emberei azt mondták, hogy Toldi már meghalt, elvitte a király haragja. Most már megbocsátana neki, csak legyen életben. De amint a király idáig jutott gondolataiban, már halotta is hű vitéze hangját, amint párviadalra szólítja az olasz vitézt. A viadal első perceiben az olasz vitéz győzedelmeskedik, de Toldi nem adja olyan könnyen magát. Az olasz vitéz kardja eltörik, de Toldi Bencével újat hozat neki. Arany újfent kiemeli hősének már ismert, lovaghoz méltó jellemvonását:
"Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Félúton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja,
És kiálta Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő."
Még az olasz vitéz sem bír Toldi rettentő erejével, lebuktatja lováról az olaszt, és kivont karddal áll az olasszal szemben, és még a király "Kegyelem" kiáltása előtt végez vele. A viadal után Toldi ahogy jött, úgy távozik. A hírnök kihirdeti, hogy jutalmat kap, aki felfedi a bajnok kilétét. Ekkor előáll Pósafalvi János, és felfedi, hogy a bajnok valóban az öreg Toldi volt, akit ő hívott fel Budára, hogy visszaszerezze a magyarok becsületét. Pósafalvi úr "két szép nemestelket" kap a királytól jutalmul, és Lajos király máris küldi vitézeit, hogy régi hű lovagját előhozzák. A tömeg is Toldi keresésére indul, ujjongva erednek a lovag nyomába, Lajos pedig négyszemközt akarja a rég nem látott vitézt fogadni.
,,... Nem bízik magához (föl is azért megyen),
Hogy a négy szem közül kettő száraz legyen."

Negyedik ének
Toldi és Bence csöndesen ballag haza, Miklós sokáig szóra sem nyitotta a száját, majd kifakadt. Az emberek már nem emlékeznek az egykori hősre, teljesen elfeledték. Már nem mint hús-vér embert emlegetik, csak mint legendáról ejtenek szót.
,,...Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! Hát kinek keveselik?"
Toldi ravasznak tartja a királyt, amiért az nem ismerte fel őt, és azon háborog, tán Lajos király azt várta tőle, hogy kegyelemért könyörögjön. Hiszen nem ő, hanem a fenséges király hibázott, ő csak az igazat mondta. Nem az öregség viszi őt sírba, hanem a tétlenség. Ő nem a király kegyelmét hiányolja, hanem Lajos barátságát szeretné visszakapni.
"Nem áhítom én a nagy király kegyelmét -
De Lajost szeretem... most is szeretem még...
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna:
Bújj el öreg. halj meg; ne nyisd szád panaszra."
De alig ért gyászos gondolatainak végére, az úton nagy porfelhő támadt, a küldöttek a király hívó szavával és kegyelmével utolérik a hazafelé poroszkáló vitézeket.
"Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! A mi Toldinkat örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit, siet nyakra-főre.
Karikába veszik, elfogják az útját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.
A lovasok közül pedig egy úr kivál, Mondván:
"Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád."
Toldi nem is hiszi, hogy ez vele történik, boldogságát már csak Bence öröme múlja felül, akit a nép ujjongó szeretete ölel körbe. Egymást tapossák csak, hogy megérinthessék, és kedves szavak szállnak felé, majd, hogy mindenki láthassa a kedves öreg fegyverhordozót, lovastul emelik a vállukra.
"Azzal nekidölnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt."
Toldi és Bence az ujjongó tömeg és a ráhulló virágeső közepette tér vissza Budára, ahol Toldi előbb a házába tér, hogy illő öltözékben járulhasson Lajos király elé.

Ötödik ének
Három éve nem járt Toldi a házában, amely minden cifraságot nélkülözött, mégis otthonos volt, és most boldogan látta, hogy semmi nem változott, fegyverei hiánytalanul várták, hogy visszatérjen hozzájuk. Megbízza Bencét, hogy tisztítsa meg őket, mert mint mondja: "Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!"
Boldogan készülődik a találkozóra, úgy érzi, újjászületett.
"Voltam már halott is -; nem érzém, hogy élek,
Három évig hálni járt belém a lélek:
Most élni akarok, Bence pajtás, élni,
Mint ahogy az ember jó világát éli!
Mint most ezt a kámzsát, elvetem a gondot,
Három esztendőmnek jó éjszakát mondok, -
Van még hátra talán háromszor három,
Pajtásul azokhoz az örömet várom."
Ahogy elkészült, fürgén indult Lajos királyhoz, és mivel már unta a nagy hűhót maga körül, saját házából szinte szökve, a hátsó kapun ment ki.
Az udvarban már Lajos is türelmetlenül várja, hogy három év után újra láthassa régi hű lovagját.
"Várja Lajos király, nehezen is várja,
Hogy az öreg Toldi ajtót nyisson rája.
Sétál a szobában, de csak alig-alig
Győzi lesni, míg a lomha idő telik...
Mert óhajtá látni vén Miklóst. De bezzeg
A vidám apródok nem úgy cselekszenek:
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba."
Ám az előszobában vidámkodó apródok csak saját mulatságukkal vannak elfoglalva. Egyikük Szent Lászlóról mond egy éneket, de ezt társai unalmasnak találják. Bezzeg sikere van annak az úrficskának, aki egy Toldiról szóló gúnyolódó éneket mond, ezt már meg is akarják tanulni. A belépő bajnokot ez a gúnyolódás fogadja, aki hirtelen haragjában nem tudja, hogy mit cselekszik:
"De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja!
Egyet kanyarodik Toldi menteujja:
Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron:
Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három."
Toldi dühödten rontott be a király szobájába, és menydörgő hangon szólt Lajoshoz:
"Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd a fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csúfolnák vitéz vén fejemet."
Dühösen viharzik el a királyi palotából, az apródok úgy ugrálnak el előle, mintha egy felbőszült bika elől keresnének menedéket. A király először nem is érti, mi történt, miért oly dühös a számára oly kedves lovag, akinek érkeztét oly örömmel várta. Azonban amikor megtudja, mi történt, haragjának ő sem tud gátat szabni, azonnal kiadja Toldi ellen az elfogató parancsot, és kimondja rá a halálos ítéletet.

Hatodik ének
Ezalatt otthon a jó öreg Bence felforgatta az egész házat, hogy mire Toldi visszatér, a ház rendben, kicsinosítva fogadja gazdáját. Vad indulattal toppan be Miklós házába, ahol Bence várja, aki döbbenten néz Toldi eltorzult arcára. Miklós a régi erejével dobja buzogányát az asztalra, hogy menten összeroppan, de ez volt az utolsó ereje, megtántorodik. Toldi szörnyű állapotban van, szeme vérben forog, ajka elkékült, szinte jártányi ereje sincs, Bencének kell felfognia, hogy el ne essék. Bence mindent megpróbálna, hogy szeretett gazdáján segítsen, bár még mindig nem érti, hogy mi történt, de ahogy ránéz, látja, hogy már minden hiába, ütött a vitéz utolsó órája. Bence sírva fordul félre, hogy a Toldi ne lássa, amikor megpillantja az ablakból, hogy a házat fegyveresek veszik körül, és belép Allaghi, a "testőrzők" feje, de Toldi már a halállal birkózik.
Allaghi is látja, hogy az egykor volt hős lovag már sehova nem megy vele, hangját is lehalkítja, és sajnálattal mondja, hogy jobb hírt nem mondhatott. Toldi mindössze annyit kér tőle, hogy mondja meg a királynak, az utolsó óráját hagyja szabadon, hiszen utána abba a börtönbe megy, ahol "nem a földi bíró" szab rá törvényt. Amint a király megtudja, hogy Miklós a halálán van, azonnal indul hozzá.
"A király megdöbben s hirtelen felkiált:
"Mindenható Isten! Így lesz vége tehát?
Dicsősége napján - elhagyva, betegen -
Meggyalázva - s meghal? ...Hozdsza köpönyegem."
Toldi utolsó perceit Lajos királlyal tölti, aki megrendülve, fájó szívvel búcsúzik derék katonájától:
"A király megszólal: "Nem ismersz engemet,
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király... nem aki megbántott -
Én, Lajos szólítlak, régi jó barátod.
Eszmélj vissza, nézz rám, ne fordítsd el szemed;
Egy szót mondj, ne többet: akármit - nevemet.
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsúszó nélkül csak nem lehet elválnunk.""
Miklós utolsó erejét összeszedve, megkönnyebbülve válaszol:
"Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled.
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled."
Örököse nincs, a királytól mindössze annyit kér, hogy legyen gondja Bencére, és szeresse a magyar népet.
"Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - meg a magyar népet.
"Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla,
"Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.""
"A király pediglen így felelt szavára:
"Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?
S a magyart, a népet mikor nem szerettem?
Birodalmát három tengerig vetettem.""
Ő mindent megtett, hogy a magyar népnek hírt-nevet szerezzen, hiszen pont Toldi előtt nem kell bizonygatnia, hogy a magyar népet mennyire szerette. De hát változtak az idők, és neki haladnia kellett a korral.
"Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyűlölség,
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?...
Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!"
Toldi már nem hallja a bölcs király summázását a változó, fejlődő világról. Lajos király a hőshöz méltó gyászszertartást rendel. Hogy Toldi "erejét példázza", a test vaskoporsóba kerül, abban szállítják végső nyughelyére, Nagyfaluba, a Toldi-ház kertjébe:
"Harmadnap olyankor egy fölleges estén
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bántja jelével,
Behinte lehulló sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felöl állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég."

Toldi-trilógia

A trilógia három önálló, de több szempontból is összefüggő, összekapcsolható műből áll. Eredetileg Aranynak nem állt szándékában, hogy a Toldiból trilógiát alkosson, de az első rész, a Toldi sikere után a hozzáértők, a barátok és a közönség biztatására hozzákezdett a folytatáshoz.

Toldi
""Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról..."
Ilosvai
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.
Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhűlnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját."

Első ének

"Nyomó rudat félkezével kapta vala, Buda felé azzal utat mutatja vala"
Ilosvai
Nyári forróság perzseli az alföldi tájat, a szolgák a szénaboglyák árnyában hűsölnek, egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Toldi Miklós az úton elvonuló sereget nézi sóvár tekintettel. Az ifjú is katona szeretne lenni, úgy, ahogy apja és testvérbátyja, György is, aki a királyfi mellett nőtt fel, mint annak barátja. Míg bátyja a királyi udvarban a lovagok fényes életét éli, addig a kisebbik fiú, Miklós az atyai birtokon a parasztjaival egy sorban dolgozik. Az elvonuló sereg Laczfi nádor hada. A nádor hetykén szólítja meg a fiút, aki hatalmas vendégoldallal a vállán áll az út mellett.
""Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?"
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivül is hallik.
"Hm, paraszt én!" emígy füstölög magában,
hát ki volna úr más széles e határban? T
oldi György talán, a rókalelkű bátyja,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?
Én paraszt? én? - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa..."
Az egész sereg bámulattal nézi a "paraszt" megdöbbentő erejét, de a vezér hiába biztatja a legényeit, egyik sem mer kiállni a roppant erejű fiúval. A vitézek csak azon sajnálkoznak, hogyha nem parasztnak születik, milyen remek katona vált volna belőle.

Második ének
Miklós sértetten dúl-fúl magában, miközben hazatér. Otthon nagy sürgés-forgás fogadja, mintha lakodalomra készülnének a Toldi-házban. A nagy készülődés oka a nagyobbik fiú, György látogatása. György úr hidegen köszönti anyját, öccsét szinte szóra sem méltatja. Mikor betoppan Miklós, ölelné bátyját, de ő durván eltaszítja magától. Hiszen most van a munka dandárja, és ahelyett, hogy dolgozna, félbehagyta munkáját, és a jó ebéd illata csalta el a mezőről. Még anyját sem tiszteli, arra is rárivall, mikor a kisebbik fia védelmére kel. Miklós ezt már nem bírja tovább hallgatni, haragtól bőszült szívvel támad a bátyjára. Ha ő semmire sem jó, alkalmatlan parasztnak éppúgy, mint katonának, akkor hadd menjen a saját útjára. Adja ki a bátyja atyai jussát, és ö azonnal elhagyja a házat. György válaszul pofon vágja, ez az a juss, amire tőle számíthat.
"Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszúállás költözik beléje;
Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya..."
Édesanyjuk a két fia közé veti magát. Miklós néma haragjában, magára hagyja az ünneplőket, és az udvar egyik távoli zugába húzódik.

Harmadik ének
Bezzeg a házban senki sem búslakodik. György úr és cimborái vígan mulatoznak a házban és az udvaron. Mikor Toldi észreveszi, ahogy az öccse egymagában ül az udvar egy távoli szegletébe húzódva, ingerelni kezdi legényeit.
,,..Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában...
Gunnyaszt, vagy dög is már?
 lássuk, fölrepül-e? Meg kell
a palánkot döngetni körülep"
Persze több sem kellett a cimboráknak; Miklós egy ideig némán törte a bosszantásokat, ám amikor egy dárda megsebesítette a vállát, felkapta azt a malomkövet, melyen ült, és a legények közé hajította. A kő eltalálta György egyik legényét, aki menten szörnyethalt. A gyilkossá lett Miklósnak menekülnie kell a szülői házból. Az álnok György úr bár fájlalja legénye elvesztését, de örül a dolgok ilyetén fordulásának, hiszen így módja nyílik öccse javainak a megszerzésére.

Negyedik ének
Miklósra a bujdosók nehéz sorsa várt. Bolyongott a nádasban és az erdőben, nyugalmat sehol sem lelt. Éhségét és szomját madártojással csillapította. A mű egyik legszebb része az álomallegória, amelyben a költő hősének elalvása előtti lelkiállapotát a pillangó félénk mozgásával, viselkedésével érzékelteti:
"Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig..."
A nádasban ismerjük meg a Toldi új szereplőjét, a hűséges cselédet, Bencét. Toldi Lörincné küldte élelemmel fia felkeresésére. Három nap után talált rá gazdájára a hűséges szolga. Miklós elmondja neki, hogy ő nem arra született, hogy egész életében számkivetettként éljen, inkább világgá megy. Bence nehéz szívvel fogadta ifjú gazdájának döntését, és megpróbálja róla lebeszélni. Hiszen György úr hamarosan elhagyja a házat, és ő újra visszatérhet régi, kedves otthonába. Miklós öreg szolgájával azt üzeni édesanyjának, hogy bár most rosszul áll a sorsa fiának, de csodálatos tetteket fog ő még végrehajtani, olyanokat, melyekre méltán lesz büszke az édesanyja.

Ötödik ének
Ahogy beköszöntött az este, Miklós útnak indult. Ám nem tudta rászánni magát, hogy búcsú nélkül hagyja el édesanyját, ezért visszafordult. A sötétben véletlenül egy farkasfészekre lépett, melyben két kis kölyök aludt. Megsimogatta a kölyköket, ám vesztére cselekedett, mert visszatért az anyafarkas, és kis idő multán rárontott a hím farkas is. Öldöklő csata kezdődött Miklós és a vadállatok között, ám roppant erejével Miklós leterítette a két fenevadat. S mire végzett a hímmel és a nősténnyel, már a farkasfiakban sem volt élet. A két elpusztított állat mellett gondolkodik az ő farkasáról, Györgyről. Az összehasonlitásban különbek a farkasok, akik csak akkor támadnak, ha fészküket védik, vagy élelmet keresnek maguknak.
"Miklós az elméjét mindenképpen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt elnyelni vágyó rossz szívű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?"
Miklósnak az is eszébe jut, hogy mi történne, ha végezne testvérével, de tudja, ő nem fordulhat saját vére ellen, a bosszúállás dolgát az Istenre kell bízni, ő az, aki látja az igazat.
A két farkast a vállára kapta, és így indult a szülői házba.

Hatodik ének
Miklós hazaért a faluszéli házba, és mint aki lopni jár, lábujjhegyen osont be a házba. A bátyja szobája előtt alvó őrök ruháit lándzsával a földre szegezte, majd bement bátyja szobájába. Bármit tehetett volna az alvó emberrel, ám egy ujjal sem nyúlt hozzá, csak azt akarta tudatni vele, hogy itt járt. Óvatosan benyit édesanyja szobájába. Megható a találkozás. Zokogva ölelik egymást. Miklós nyugtatni, vigasztalni próbálja édesanyját. Miután megérlelődött benne a terve, tisztábban kezdi látni a jövőt:
"Nagy erőt érzek mind a két karomban,
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának,
Mutatok valamit ottan a királynak,
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irigység miatt megszakad a lépe."
A felriadt üldözők elől újra menekülni kényszerül Miklós.

Hetedik ének
Miklósnak kedvez a jó szerencse, hatalmas vihar kerekedett, így üldözőnek, élükön a kígyólelkű György úrral, fel kellett adniuk a keresését.
Miklós a negyedik napon meglátja messziről a Budai Várat; Rákos mezejére érkezett. Egy temető mellett éri az este. Megdöbbenve figyel fel egy sírhalomra boruló gyászruhás, zokogó asszonyra. Mintha édesanyja lenne, de nem, "csak szakasztott mása". Az özvegytől megtudja, hogy aznap temette el két vitéz fiát. A síró asszony elmondja az ifjúnak, hogy a Duna szigetén egy cseh bajnok volt fiai gyilkosa, aki már hetek óta nem talált legyőzőre a magyar lovagok között. Sok ifjú vitéz lelte általa halálát a magyar nemzet csúfjára. Miklós megígéri, hogy bosszút áll a csehen.

Nyolcadik ének
Ebben az énekben nem Miklós a főszereplő. György kigondolta magában célját, hogyan kaparinthatná meg öccse birtokát. Felmegy a királyi udvarba, és álnok szavaival próbálja rávenni a királyt, hogy öccse birtokrészét adományozza neki. Ebben a részben jelenik meg Lajos király. Csak most tudja meg, hogy Györgynek öccse is van. György ismertetése szerint erős, de lusta és korhely, jóra semmi kedve; az elhunyt apa helyett a szerető báty hiába próbálkozott jó útra téríteni. Ráadásul a minap szántszándékkal megölte egyik szerető szolgáját. Lajos király egymás után hoz érveket, hogy Miklós végül is kegyelmet kaphasson, de György mindegyikre tud olyan választ adni, hogy öccsén már nem lehet segíteni. Lajos utolsó lehetőségként említi, hogy a cseh bajnok legyőzésével kegyelmet kaphat. Mint kiderült a beszámolóból, Miklós már elmenekült a háztól. A király és György párbeszédéből egyértelműen kiderült György aljas szándéka: királyi adománylevelet óhajtott szerezni a maga számára öccse vagyonáról. A király végül is csapdát állit Györgynek:
"Öcséd örökségét, jól van, elfogadom,
S rá te vagy a legméltóbb, tehát néked adom:
Olyan feltétellel adom pedig néked,
Hogyha holnap a cseh bajnokot kivégzed,
Vár fokára tűzöd a levágott fejet:
Úgy nyered királyi függő pecsétemet"
Rögvest megváltozott György úrfi, hiszen lehetetlenség lenne, hogy ő szálljon szembe a cseh bajnokkal. Megsemmisítő erkölcsi vereséget szenvedett, célját nem érte el, harapófogóba került; válaszolnia kellett:
"Mondom: nekem nem kell az öcsém vagyona,
Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja."
Hazament s nekiállt otthon a hajának,
Nekiesett tépni, homlokát öklözni;
Csak lesték a szolgák: kell-e már kötözni."

Kilencedik ének
Miklós éhesen, fáradtan, pénz nélkül bolyong Pesten, mikor hirtelen nagy zsivaj támadt körülötte. A vágóhídról elszabadult egy szilaj bika. Mindenki fejvesztve menekül, még a mészároslegények is biztos fedezéket keresnek, onnan biztatják a vágóhíd hat erős kutyáját az elszabadult állat megfékezésére. A bika lerázza magáról a kutyákat; tör-zúz mindent, ami útjába kerül, de Miklósnak sikerül megfékeznie a háborgó állatot. Miklós hősies tettéért azonban még egy jó szóra sem számíthat, még azt sem engedik meg neki, hogy a vágószínben kipihenje magát, mindössze egy darab májat vetnek elé, mint egy koldus kutyának.
Magányos, megalázott, helyzetében döbben rá arra, hogy nem tudja az özvegynek adott szavát állni, páncél és megfelelő fegyverzet nélkül nem tud kiállni a cseh lovag ellen, a "rongyost" a küzdőtér közelébe sem engedik. Abban a reményben, hogy hátha ott találja még a két hősi halott édesanyját, rohan vissza a temetőbe. A fiúknak volt megfelelő öltözetük a bajvíváshoz, csak el kell kérnie. Hiába csillan fel a remény; az özvegyet nem találja. Végtelen fáradtságtól elgyengülve elalszik egy sírhalom tetején.

Tizedik ének
Mint a mesében, váratlanul megoldódik minden. Miklóst lódobogás veri fel álmából. Csodák csodája, a lovasban az öreg Bencét ismeri fel, akit édesanyja küldött a fiához, hogy legyen neki "hű ápoló cselédje". A cipóban, amelyet édesanyja maga sütött, száz arany bújt meg. Váratlanul megváltozott a világ a főhős számára. Egy aranyat nagy örömében elmulat Bencével a közeli csárdában, majd másnap megvásárolja a lovagi felszerelést.

Tizenegyedik ének
Ahogy megvirradt, Miklós egy csónakkal átkelt Budára, és megvett mindent, amire szüksége volt a viadalra. Az édesanyjától kapott pénzből jutott szép aranyos fegyverre, ruhára és cifra, új, ezüstös-aranyos, sallangos szerszámra Rigó lovának. Ahogy visszatért a csárdába, rögtön magára öltötte ékes lovagi viseletét, így indult a küzdelembe. Budán már minden készen állt a viadalra, a cseh lovag elbizakodottan várta új ellenfelét.
"Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől,
Táncol nagy lovával a korláton belől;
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli:
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni."
Ám a pesti oldalon feltűnt egy ismeretlen lovag, akit a tömeg örömujjongások közepette köszöntött. Az ismeretlen lovag a szokásoknak megfelelően leveszi fehér sisaktollát, amelyet a király vitézei azonnal átvisznek a bajnoknak, így megtörtént párbajra hívás. A hírnökök azonnal tudatják a királlyal, hogy egy magyar vitáz párbajra hívta a cseh lovagot, aki kíséretével rögtön a párbaj helyszínére siet. Közben a két lovag egyszerre indul a párviadalra, Miklós Pestről, a cseh bajnok Budáról. Egyszerre érnek a párviadal helyszínére, Miklós ahogy partra ér, rögvest elrúgja a csónakot. Hiszen a párviadalból csak egyikük távozhat élve.
A bajvívás előtt Miklós kezét nyújtja a lovagnak, és úgy megszorítja a vitéz vaskesztyűs kezét, hogy a vér serken ki belőle. Igazi bajvívásra nem is került sor.
"Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.
Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
Rángatá a csehet szörnyű erejével."
A cseh lovag életéért könyörgött Miklósnak, aki megkegyelmezett neki. A felajánlott vagyont azért fogadta el tőle, mert azt a két fiát gyászoló özvegynek szánta. A cseh azonban nem viselkedett lovaghoz méltón.
"Mindent felfogadott a bajnok ijedten,
S békével mentek a csónak felé ketten:
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról nekivág orozva.
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében.
Leborult a nagy cseh: "Kegyelem! irgalom!"
"Eredj, kérd Istentől: utad megmutatom.""
Miklós már nem kegyelmezett ellenfelének, levágta az alattomos vitéz fejét. Mikor Miklós felmutatta a cseh bajnok levágott fejét, nagy üdvrivalgás fogadta mind a két parton.

Tizenkettedik ének
A király örömmel látja, hogy végre egy bátor lovag megmentette a magyar vitézek becsületét. Hasztalan kérdezte kísérőit, köztük Toldit is, ki lehet az ismeretlen vitéz. Jutalmul a vitézé lesz Toldi gyilkos öccsének birtoka. A párviadal után tizenkét aranyos vitéz vezeti Toldit a király elé. Miklós felfedi múltját a király előtt, szavaiból kiderül, hogyan vált gyilkossá, miért kellett földönfutóként elhagynia szülői házát, a királytól most kegyelmét vagy büntetését kéri. Lajos király már tisztán látja az álnok György mesterkedéseit, miként akarta testvéröccsét elveszejteni. Leleplezi az udvar előtt a rókalelkű gaz mesterkedéseit. A király nemcsak megkegyelmez Miklósnak, de bátyja birtokát is nekiadományozza. Miklós azonban nem tart igényt kapzsi testvére birtokára, mindössze annyit kér Lajos királytól, hogy seregében hadd legyen ő is a közemberek egyike. A király Miklóst vitézei, testőrei közé fogadja, és saját kardját csatolja derekára. Miklós öröme akkor válik teljessé, mikor megérkezik édesanyja, aki így szemtanúja lehet fia dicsőségének.
"Rettenetes vitéz támadott belőle,
Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
Védte az erőtlent, a királyt, országot;
Csuda dolgairól írtak krónikákat
Senki sem állhatott ellent haragjának,
De ingét is odaadta barátjának,
S ha nem ellenkedett senki országgal,
Örömest tanyázott víg cimborákkal.
Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Nem az örökségen civódó gyermeket.
De, küvel nem ér föl egész világ örökre, -
Dicső híre-neve fennmaradt örökre."

Nagyszalontán született 1817. március 2-án. Iskoláit a debreceni kollégium partikulájában, Nagyszalontán kezdte el. Erre az időszakra datálhatók első poétai próbálkozásai. Tanulmányait 1833-tól a debreceni kollégiumban folytatta. Bár a sokoldalú műveltség, a természetszeretet éppen Arany odakerülése idején találkoztak a megújuló magyar irodalom mozgalmaival, az első kollégiumi féléve mégsem volt sikeres. 1834-től Kisújszálláson vállalt segédtanítói állást Visszatérve a kollégiumba, hamarosan az első diákok közé került. A professzorok figyelme feléje fordult. Egész addigi életét végigkísérő anyagi gondjai megszűntek. 19 évesen színésznek állt, rövid ideig Debrecenben lépett fel kisebb szerepekben. Néhány hónapig megpróbálkozott a színészettel, azonban távolléte alatt édesapja megvakult, anyja pedig néhány hónappal hazatérése után kolerajárvány következtében meghalt.
A hazatérő "tékozló fiú" csak néhány jó barát közbenjárásának köszönhette, hogy mégis visszafogadta a közösség. 1836 őszén, miután az esperest meggyőzték, hogy Arany János esetében mégis lehet komédiás tanító Szalontán, megválasztották rektornak. Erről az időszakról visszaemlékezéseiben így számolt be: ez "tanító a rektor után, de több fizetéssel s több önállósággal, mint a többi altanító. Jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres s így kedvemért egyszerre hét korrektor lett."
1839-ben otthagyta állását, egy jómódú szalontai kereskedőcsaládnál házitanító. 1840-ben "kis-nótárius", azaz aljegyző lett. Ezzel a hivatallal több fizetés, valamint lakás is járt, így már komolyan gondolhatott a nősülésre is. 1840. november 19-én vette feleségül Ercsey Juliannát, egy helybeli ügyvéd árváját.
1841 végén született első gyermekük, Juliska; majd 1844 elején László fiuk. 1846-ban megnyeri a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatát, Az elveszett alkotmány című munkájával. Az elveszett alkotmány azonban az elismerés mellett kritikákat is kapott, ami a költőt nagyon érzékenyen érintette. De úgy érezte, itt már nem állhat meg. A Kisfaludy Társaság új pályázatot hirdetett. Költői beszélyre, "melynek hőse valamely, a nép ajkain élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen."
Ezt mintha neki találták volna ki. Toldit a szalontai néphagyomány is ismerte, Arany pedig olvasta Ilosvainak Toldiról szóló ponyvahistóriáját. Bár munkája miatt csak éjszaka dolgozhatott, szinte egy lélegzetre megírta a tizenkét éneket. 1846. október 23-án fejezte be művét 1847. január 29-én kapta meg a Társaság titkárának levelét, amelyben értesítették, hogy a pályadíjat a kitüntetett mű kiválósága miatt megkétszerezték.
A Toldi megjelenése már igazi szenzáció volt, s az ismeretlen nagyszalontai fiskálisból az irodalmi körök kedvence lett. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője azonnal munkatársul kérte. Február 10-én pedig kézhez kapta Petőfi köszöntő versét és dicsérő levelét. Arany a Toldi megkoszorúzásának idején harmincévesen lett elismert művész. Petőfi ekkor huszonnégy éves, országosan elismert költő, az irodalmi élet egyik vezéralakja. 1848-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választja. Petőfi segíti, tanácsokkal látja el, figyelmezteti az irodalmi élet színfalak mögött folyó visszásságaira, s megalakítja vele és Tompa Mihállyal a "népköltői triumvirátust."
Márciusban készül el a Toldi estéjével, de igaz, nyomdába - bővítve - csak 1854-ben adja. 1848-bari Vas Gerebennel együtt szerkeszti a Nép barátja című, a parasztság számára készülő kormánylapot. Rövid ideig nemzetőri szolgálatot teljesít Aradon, majd 1849 májusában belügyminiszteri fogalmazó volt Debrecenben, majd Pesten. Szalontán egy ideig Petőfi családjának is menedéket nyújtott. A szabadságharc bukását Szalontón éli át, elveszti lakását, állását, szinte elölről kellett kezdenie életét. Járási írnok volt, majd a Tisza család birtokán, Geszten nevelő egy fél évig. 1851-ben tanár lesz a nagykőrösi református gimnáziumban. Bár nem érzi jól magát a jómódú parasztváros kulturális közönyt árasztó légkörében, mégis az itt eltöltött évek lírai költészetének egyik csúcspontját jelentik. Az osztrák hatóságok fokozott figyelemmel kísérték tevékenységét Ebben az időszakban készült el a Bolond Istók első éneke, és A nagyidai cigányok című verses epikai műve, amelyben a forradalom vesztét okozó nemzeti hibákat gúnyolta ki. Ekkor kezdett komolyabban foglalkozni verselméleti, irodalomtörténeti problémákkal, ez irányú tevékenységét kitűnő tanulmányok sora jelenti.
A Bach-korszakban alkotta meg zsarnokjellemző és -leleplező balladáit, így az V. Lászlót és A Walesi bárdokat. A Bach-korszakban alkotott balladái a műfaj csúcsai, rátalált a kort jellemző nyomasztó hangulat és saját költői szándéka szerinti legalkalmasabb műfajra. A politikai helyzet enyhülése az irodalmi életre is pozitív hatással volt.
1858-ban az Akadémia is megkezdte működését 1859-ben Aranyt tagjává választja. A Kisfaludy Társaság igazgatója. lesz, és engedélyt kapott lapindításra is. 1861-ben indul a Szépirodalmi Figyelő, amelyet a szellemi élet érdektelensége miatt egy év múlva átszervez, az új folyóirata a Koszorú. Ezt azonban az előfizetők számának csökkenése miatt megszünteti. Művészeti tevékenységének jót tesz a pesti környezet, ekkor fordítja le a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt. Ezekkel a fordításaival jelentősen hozzájárul, hogy létrejöhessen az első teljes Shakespeare-kiadás. 1863-ban készül el a Buda halála c. művével. 1865-től az Akadémia titkára, 1870-től főtitkára, ezt a posztot 1879-ig tölti be. 1865-ben Juliskája halála kiheverhetetlen csapás számára, ez a magánéleti tragédia csaknem egy évtizedre elhallgattatta mint költőt. Ehhez járultak még a nyomasztó politikai viszonyok is, a korrupciók, a személyi torzsalkodások. Tétlen azonban ezalatt a tíz év alatt sem volt. 1867-ben sajtó alá rendezte Összes költeményeit, kiadta prózai dolgozatait, lefordította Arisztophanész vígjátékait és 1873-ban megírta a Bolond Istók második énekét.
Egészségi állapota azonban egyre romlott, látási zavarai voltak, élete utolsó esztendeiben már alig látott. 1877-től már csak névleg főtitkára az Akadémiának, ideje jó részét a Margitszigeten töltötte, és hosszú hallgatás után újra írt verseket Margitszigeti tartózkodásának alkotásait őrzi a "Kapcsos könyv". Utolsó művét, a Toldi szerelmét 1879 májusában fejezi be. Élete utolsó éveiben a hun trilógiával foglalkozott.
1882-ben érte utol a halál: Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel, s utolsó útjára a Kerepesi temetőben óriási tömeg kísérte el.
Műveit több nyelvre lefordították, lírájából 20 nyelven, 72 önálló kötetben mintegy 1000 fordítást ismerünk. A Toldi megjelent japánban és Kínában is.

Főbb művei:
1846 - Toldi / 1847-ben jelent meg/
1879 - Toldi szerelme
1848 - Toldi estéje /Nyomdába csak 1854-ben adta/
1862-1863 - Buda halála

Komikus elbeszélése:
1845 - Az elveszett alkotmány

Műfordításai:
Shakespeare: Hamlet, Szentivánéji álom, János király Arisztophanész valamennyi vígjátékát lefordította.

Tanulmányai:
1854 - A magyar nemzeti versidomról
1858 - Naiv eposzunk
1859 - Zrínyi és Tasso /Akadémiai székfoglaló előadása/

A regény öt fejezetből áll. Az első rész az expozíciós rész, amelyben megtalálható a Senki szigetének leírása és az al-dunai vihar leírása. Tímár Mihály a délceg, szőke hajóbiztos bátran viszi át a Vaskapu sziklakatlanában a lóvontatta gabonaszállitó hajót. A hajó utasa Trikalisz Euthym egy görög kereskedő, és csodálatos szépségű leánya, Timéa. A hajót egy huszonnégy evezős török ágyúnaszád követi, hogy elfogják a kereskedőt. Tímár Mihály sikeresen viszi át a hajót, a Szent Borbálát a gyilkos zuhatagokon, a zátonyokon, és úgy nyernek egérutat, hogy sikerül megvesztegetnie a parti őrséget. A Komárom felé vezető úton fedezik fel a "Senki" szigetét és lakóit. A parti zsombék mögött gyümölcsfa-labirintus, virágoskert, sziklába vájt házikó búvik meg. A sziget és a ház tulajdonosa Teréza asszony, aki Timéához hasonló korú lányával, Noémivel, és hűséges házőrzőjükkel, Almirával él e szigeten. Férje üzleti kezességet vállalt barátjáért, Krisztyán Tódor apjáért. Később derült ki, hogy a férfi tönkrement, így férjének vagyonával kellett barátjáért jótállni. 1816-ban házukat elárverezték, férje öngyilkos lett, mert semmi haladékot nem kaptak a károk kifizetésére. A komáromi kereskedő, aki a családot a nyomorba taszította, nem más, mint a Szent Borbála tulajdonosa, Brazovics Athanáz. Teréza asszony ezután költözött a szigetre, amely egyetlen ország fennhatósága alá sem tartozik, és ahol már tizenkét éve élnek. Itt mindent ő teremtett meg a két keze munkájával. Teréza asszony vacsorával vendégeli meg az utazókat, az étkezést azonban egy váratlan látogató, Krisztyán Tódor zavarja meg. Az aljas, kétszínű férfitől minden rossz kitelik, csak a szigeten tartózkodó görög érdekli. Másnap reggel folytatják útjukat, a hajón Trikkalisz Euthym elmondja a hajóbiztosnak, hogy az ő igazi neve Ali Csorbadzsi, és a szultán egyik fő embere, Kandia kormányzója volt. Megmérgezte magát, és élete utolsó órájában fölfedi a titkát Tímár Mihály előtt. A szultán birodalmában újításokat szeretne, minden új dolog emberéletekbe kerül. Az ő és lánya élete is veszélybe került, ő ugyan a haláltól nem félt, lányára, Timéára, szeráj és koldussors várna. Elhatározta, hogy megmenti vagyonát és leányát, és megszökik. A tengeri menekülést nem választhatta, hiszen a gyors és új kerekes hajókkal gyorsan utolérnék, így Magyarország felé, álruhában mint görög kereskedő kísérelte meg a szökést. Álutakon sikerült így eljutnia Galíciába, innen már nem lehetett volna szárazföldön tovább mennie, ezért fogadta fel Tímár Mihályt a hajójával, pénzén búzát vásárolt, hiszen így menthette egyedül vagyonát. Mikor megtudta, hogy a hajó tulajdonosa Brazovics Athanáz, hiszen ő a rokona, reméli, hogy a segítségére lesz majd. Allah eddig is segítette, hiszen a vaskapun is átjutottak, kijátszották az üldözőket és a vesztegzárat. És az utolsó pillanatban vesztek el. A férfi, aki a szigeten megjelent, az a török kormány kémje volt, mindketten felismerték egymást, így ő most elveszett. Senkinek nem sikerült a nyomára bukkannia, Krisztyán Tódornak azonban sikerült, megelőzte őt, s most már minden bizonnyal Pancsovánál várnak rá. A haldokló azt kéri Tímár Mihálytól, hogy viselje gondját Timéának, vigye el Brazovics Athanázhoz, hogy az a házában viselje gondját. Ezer arany az összes készpénze, ezt is adja át Brazovicsnak, a hajórakománnyal együtt. Arra kéri, hogy holttestét hajósszokás szerint dobják a vízbe. Tímár Mihálynak Timéára is figyelnie kell, hiszen az apja neki is adott a mákonyból, a lányt fel kell ébresztenie, Ali Csorbadzsi megesketi, hogy nem hagyja elaludni. Utolsó, szinte alig érthető szavaival a "vörös félhold"-ra figyelmezteti a hajóbiztost. Tímárnak sikerült megmentenie a lányt, később hajósszokás szerint eltemeti az apját. Tímárnak sikerül csellel kijátszania a pancsovai kapitányt, így megmenti Timéának az apja vagyonát. A sors azonban nem segíti őket, a Szent Borbála Komárom partjainál tőkére fut és elsüllyed. A hajóbiztos elviszi a lányt és vagyonát, az ezer aranyat a Brazovics-házba, hogy viseljék gondját az árvának. Brazovics először kedvesen fogadja a lányt, amikor azonban kiderül, hogy a lánynak alig van valami vagyona, hiszen a hajórakomány elsüllyedt, Brazovics viselkedése megváltozik. Timéát végül is a háznál tartják mint fogadott leányt, de a kisebb cselédmunkák is rá hárulnak. A dühöngő Brazovics végül megbízza a hajóbiztost, hogy árvereztesse el a vizes búzát, nem teljesíti Ali Csorbadzsi kérését, és nem vesz részt személyesen a kirakodásnál. Athalie vőlegénye, Kacsuka hadnagy azt tanácsolja Mihálynak, hogy ő maga licitáljon a vizes búzára, és a hivatalos személyek megvesztegetésével adja el a hadseregnek, így nyer az üzleten hetvenezer forintot. Tímár rövid töprengés után elfogadja az ajánlatot, hiszen így Timéa elvesztett vagyonából is visszafordíthat a leánynak valamennyit. Tímár a kirakodáskor megtalálja azt a zsákot, amelyre a vörös félholdat festették, ebben egy kis bőrtasakban drága ékszerek és pénz volt. Ali Csorbadzsi lányával együtt egymillónyi értéket menekített meg a Szent Borbálán. Hosszas vívódás után végül megtartja a kincset magának azzal a gondolattal, hogy ehhez még szerez, és mint vagyonos ember, megkéri a lány kezét. Tímár a hadiszállításból gazdag emberként került ki, a megtalált kincsekről nem beszélt. Tímárnak sikerül leleményességével túljárnia Brazovics úr eszén, aki feljelenti, amikor Tímár megjátszotta, hogy részeg és maga mondta el neki, hogy a katonáknak vizes lisztből sütött kenyeret szállított. Vizsgálat indul ellene, ahol azonban tisztázza magát, kiderül, hogy a vizes búzát elajándékozta a környékbeli molnároknak, amiből kenyeret süttetett, az hibátlan minőségű alapanyag volt. Brazovics további próbálkozásait is kivédi, ellenfeleit fortéllyal ki tudja játszani, szerencsés üzleteket köt, befolyásos pártfogókat szerez és hatalmas vagyonra tesz szert, nemesi rangot kap. Senki sem érti, hogy gazdag emberként miért maradt Komáromban, miért nem megy Bécsbe. Tímár azonban nem akarja elhagyni Komárom városát, vigyáznia kell Timéára. Csodálatos háza van Komáromban, és a nemesi névhez nemesi tettei is társulnak, kórházat alapított a város szegényeinek, protestáns tanodában ösztöndíjakat hozott létre, a régi ezüst kehely helyett aranyat adományozott az egyháznak. Minden pénteken pénzt osztott a szegényeknek; amelyik hajóslegénye vízbe fulladt, az árván maradt gyermekek felnevelését magára vállalta, az özvegynek évdíjat fizetett.
Timéával nem bánnak jól a Brazovics-házban, Athalie folyton gúny tárgyává teszi a kis török lányt. Brazovics úr a maradék vagyonát is elvesztette az árvának. Timéa mindent elviselt a büszke Athalie-tól, ő nem ismerte az európai divatot, örömmel vette, amikor a lány nekiajándékozta divatjamúlt, rikító selyemruháit, amikor felcicomázta. Nem vette észre a rajta nevetőket, háta mögött csak a "bolond török leány"-nak hívták. Athalie azt a kegyetlen tréfát eszelte ki, hogy elhiteti Timéával, hogy Kacsuka hadnagy szerelmes belé és megkérte a kezét. Ahhoz azonban, hogy a hadnagy hitvese legyen, meg kell keresztelkednie, templomba kell járnia, s el kell sajátítania a katekizmust, a bibliai történeteket, a zsoltárokat és imádságokat. Azzal hitegetik, hogy már kitűzték az esküvő időpontját is, csak addig el kell készülnie mindazokkal a ruhákkal, melyekre a menyasszonynak szüksége van. Timéa boldog szorgalommal látott hozzá a menyasszonyi köntös hímzéséhez, művészi munka készült a keze alatt, miközben azt hitte, hogy saját menyasszonyi köntösét varrja a pompás ruhadarab Athalienak készült. A kegyetlen térfa célba talált, Timéa valóban szerelmes lett az ifjú hadnagyba. Tímárnak, aki mindennapos vendég volt a Brazovics-házban végig kellett néznie, hogy milyen kegyetlen tréfát űznek a leánnyal, és még csak nem is szólhatott. Hiszen mit is mondhatott volna. Timéa különben is úgy tudta ,a háziaktól, hogy a gazdag Tímár úr a szép Athalie kezére pályázik. És Timéa ezt így is tartotta rendjén valónak, hogy a gazdag nemes a gazdag kisasszony kezét kéri, a szegény magyar katonatiszthez pedig leginkább egy török katona szegény leánya illik. Tímár egyre jobban szenvedett, ahogy látta, hogy közeleg az a nap, amelyet Timéa úgy vár, a menyegző ideje. Csakhogy azon a napon nem Timéa lesz Kacsuka úr hitvese, hanem a büszke Athalie kisasszony.
"Óh! hányszor távozott el a háztól oly keserűséggel szívében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, aki magára dönti a filiszteusok házát."
Ahhoz azonban, hogy Kacsuka hadnagy elvehesse Athalie-t, annak volt még egy feltétele. Kacsuka úr nem vagyonos ember. Jövedelme arra elég, hogy katonai tisztéhez méltóan egyedül megéljen, arra azonban, hogy egy kényelemhez és fényűzéshez szokott nőt eltartson, arra nem. Csak abban az esetben gondolhat a nősülésre, ha arájának hozománya fedezi a jövendő háztartás fenntartásának költségeit. Brazovics úr azt fogadta, hogy a menyegző napján százezer forint hozományt ad az az ifjú párnak, amikor ő ezt az ígéretet tette, akkor ennek teljesítésére készen is állt. Azonban az azóta eltelt időben Tímár minden hasznot elorozott Brazovics elől, minden lehetőségtől megfosztotta, most igen nagy nehézségbe ütközne számára a hozomány előteremtése. Brazovics mindent megpróbált, hogy Kacsukát jobb belátásra bírja, felajánlotta a leendő ifjú párnak egy elfekvő birtokát, vagy az ígért összeg kamatját, a hadmérnök azonban ragaszkodott a százezer forinthoz. Amíg ezt az összeget ő meg nem kapja, addig nincs esküvő. Brazovicsnak az a mentő ötlete támad, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha a lányát az immár gazdag és nemes emberré lett Tímár Mihály venné el. Aki ugyan az ő meglátása szerint egy akasztófára való gazember, de ha a veje lenne, már nem egy gaz rabló, egy ellenfél, hanem egy üzlettárs, egy vő lenne. Tímár, Brazovics számonkérésére elmondja, hogy a házukba nem Athalie, hanem Timéa miatt jár, mert ígéretet tett Ali Csorbadzsinak, hogy árvája gondját viseli. A kereskedő fejére olvassa, hogy egész családja milyen cudarul bánik a lánnyal. Úgy hagyja magára Brazovicsot és búcsúzik Timéától, mint aki ebbe a házba soha többé be nem teszi a lábát.
Tímár megtudja Kacsukától, hogy az állam kisajátít egy földterületet, és ő itt kezd el földet vásárolni potom áron, amit az állam majd dupla értékben vesz meg. Versenytársainak is fülébe jut. Tímár földvásárlása, és Brazovics is követni akarja a példáját. Ő is megtudja Kacsukától, hogy az állam mely területet akarja kisajátítani, és milyen áron akarja a földeket megvenni. A hatalmas nyereség reményében Brazovics vagyonát pénzzé teszi és mindent a földvásárlásba fektet. Csak egyetlen kérdést felejt el feltenni a hadmérnöknek, hogy melyik területet és mikor akarja megvásárolni az állam. Azt a részt, amit ő vett meg, arra csak harminc év múlva kerül sor. Míg Tímár Mihály megint nyereséggel zárja azt a befektetését is, Brazovics az esküvő napján tudja meg, hogy az ő földjét csak harminc év múlva veszik meg, így mindenét elvesztette, koldussá lett. Az esküvő napján tudja meg Timéa, hogy milyen gonosz térfa áldozata lett, a menyasszonyi köntös, amelyet oly nagy gonddal hímzett, az Athalie menyegzőjére készült, hiszen ma őt veszi feleségül a hadnagy.
"- Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz az iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.
De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!"
Az esküvőre már minden készen áll, mindenki csak az örömapát várja, azonban már csak a halálhírét viszik a házába, hiszen holtan esett össze, amikor megtudta, hogy koldussá lett.
A vőlegény visszaérkezik. A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának.
- Brazovics úr meghalt!... A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon. A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé. És Timéa midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: "No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!" A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat. Még csak fel sem emelte a menyasszonyát a földről."
A fényes esküvő tehát semmivé foszlik. Brazovics Athanáz halálával a családja sorsa is megpecsételődik. A vőlegény rögtön visszaküldte a jegygyűrűt, még a temetésen sem jelent meg. Brazovics úr üzletei oly szerteágazóak, spekulációi oly kibogozhatatlanok voltak, hogy a hitelezői egészen elárasztották házát. Olyan összegeket is elköltött, melyek becsületére voltak bízva, halálával árvák vagyona, az eklézsia alapítványtőkéi, kórházak pénzei is elvesztek. A hitelezők kielégítésére a ház minden berendezésével együtt árverésre kerül. Athalie-nak mindössze két kincse maradt, a visszaküldött jegygyűrű, és egy szelence mindenféle méreggel, amit egy külhoni útján vásárolt egyszer rég. Nincs bátorsága végezni magával, Athalie az árverés előtti utolsó éjszakán úgy dönt, még beszél volt kedvesével, és éjjel egyedül felkeresi a hadnagyot szállásán. Athalie-nak át kell mennie a város rossz hírű negyedén éjszaka, egyedül, őt azonban semmi sem tartja vissza. Athalie azt kéri, hogy vigye őt a hadnagy édesanyjához, és mint menyasszonya, majd ott vár rá, hiszen gazdag rokona van Brassóban, aki rájuk hagyja vagyonát, és ők újra gazdaggá lesznek. Kacsuka azonban ezt a kérését nem teljesíti, arra kéri, menjen Brassóba a rokonához, és ő sem fog megnősülni. Athalie-nak az őrnagy szavaiból rá kell döbbenie, hogy Kacsuka nem őt, hanem Timéát szereti. Még Kacsuka szavát veszi, hogy másnap, az árverés napján felkeresi Athalie-t a házban, és maga kíséri Brassóba.Az árverés napján a három gyászruhába öltözött asszony hallgatja az árverést kísérő dobszót. Athalie reménykedik, hogy Kacsuka mégiscsak felkeresi őket, de csalódnia kell. A hölgyeknek feltűnik, hogy hiába kelt el egy-egy tárgy, senki nem jelenik meg, mint más árverésen, hogy azonnal elvigye azt. Az árverést követően egyetlen ember jelenik meg a házban, Levetinczy Tímár Mihály. Athalie gyűlölködő, Zsófia asszony félelemmel teli pillantással, Timéa szelíden nézett a belépőre. A vevő nemes Levetinczy Tímár Mihály volt, aki mindent megvásárolt, és mindent Timéa nevére íratott.
"- Én - kezdé Tímár, előre bocsátva az "én"-t, mint valami római pápa a bullában -, én most a bírói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, ami benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, aki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, ahogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényben, a lovak az istállóban, értékpapírok a pénztárban, ahogy a bírói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van írva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem... S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, amelyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szívében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más célja, mint hogy önt oly boldoggá tegyem, mint ön engem."
Timéa igent mond Tímárnak, mindössze egyetlen kérése van, hogy "Zófi mama" és Athalie a házban maradhassanak, mint kedves rokonai. Tímár szívesen teljesíti ezt a kérést, sőt még többet is, hiszen bármit megtenne, hogy a "két némber" távozzon házából és Timéa mellől. Felajánlja Athalie-nak, hogy kifizeti az édesapja által felajánlott százezer forint hozományt az őrnagynak. Így Kacsuka már nyugodtan elveheti a lányt Athalie azonban elutasítja ezt az ajánlatot.
"Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, aki inkább választja a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Tímártól, s indulattól elfojtott hangon így szólt:
- Köszönöm, uram. De énnekem Kacsuka úr sem az életben, sem a másvilágon nem kell többéi Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok Timéánál - cselédnek."
Tímár határtalanul boldog, hogy elnyerte a tündéri szépségű leány kezét. Lelkiismerete is megnyugszik, hisz így vissza tudja adni a leánynak az apja által Magyarországra menekített kincseket. Timéának az esküvő előtt meg kell keresztelkednie, a keresztségben a Zsuzsánna nevet kapja. Tímár Mihály boldog, mikor végre kettesben lehet ifjú feleségével, ám csalódnia kell. Timéa nem szerelmes belé, nem szereti, csupán hálát érez iránta.
"Timéa! - szól hozzá hízelgő suttogással. - Tudod-e, hogy te az én nőm vagy? Timéa szemébe néz, és nyugodtan felel: - Az vagyok.
- Szeretsz-e engem?
Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemét reá a hölgy, s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú szempilláival a hölgy.
- Nem érzesz hozzám szerelmet? - eseng a férj epedő sóhajjal. Még egyszer e tekintet. A fehér arcú nő azt kérdezi: - Mi az?
Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, aki azt nem érti. Mi az? Mi az? Egy szó nem kell ahhoz, aki azt meg tudja magyarázni.
- Oh, te gyermek! - sóhajtja Tímár, felállva a neje mellől. Timéa is felállt.
- Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És éri mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön parancsol.
Mihály félrefordult, és eltakarta arcát. Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy mártírnőt? a szentkép szobrát pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forma fel egy visszatérő halott menyasszonyért?
"Tenni fogom, amit ön parancsol?"
Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett! Nőül vett egy csodaszép alabástrom szobrot."
Tímár mindent megszerzett: vagyont, hímevet, megbecsülést, az emberek csodálatát, egyedül felesége szívét nem kaphatja meg soha. Tímár a külvilág előtt irigyelt, boldog férj, felesége a hűség mintaképe, de egymás mellett mint két idegen élnek, abban a házban, ahol állandóan mellettük él Athalie, a ház "védördöge".
Athalie egy éjszakán beszélt Tímárral, és Tímámak most először kellett Athalie gyűlöletével nyíltan szembesülnie. Athalie elmondta neki, amit ő is nagyon jól tud. Felesége nem szereti, és soha nem is fogja szeretni, hiszen a szíve Kacsuka őmagyé, Tímár iránt csak hálát érez. Hűséges mintaasszonya férjének, senki egy rossz szót nem szólhat rá, de boldogtalan.
,,...Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatna nekem? Nekem, aki ugyanazt a poklot szenvedem, amit ő. És őmiatta szenvedem. Mert amióta az ő szellemarca e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világba szerteszét, és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És amíg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésre jönne haza. Mármost tudja ön, hogy mit hagy idehaza. A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szívének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni.
Tímár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt.
- Én elmondtam önnek mindent, amit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, aki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit; önnek a neje nem nő, hanem mártír. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még amellett azt is kell tudnia, hogy akinek elnyeréséért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, amíg ön él. Ezzel a fullánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol; és ennek én örülök, szívemből örülök.
A hölgy lángoló arccal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatatlan tört döfne annak szívébe.
- És most ... űzzön el ön házából, ha tud."
Tímár Athalie szavai után szeretett volna bemenni Timéához, s a lánnyal együtt elmenni ebből az elátkozott házból, de nem tette. Csöndben, hogy semmi neszt ne csapjon, összeszedte útiszereit, és elhagyta házát, csendben, mint egy tolvaj. "Kiűzte őt abból az a leány!
Tímár Athalie gyűlölködő szavai után elutazott, céltalannak érezte az életét, úgy érzi, őt nő nem képes szeretni. Baján kapott egy levelet, amelytől újra visszanyerte régi életkedvét. Újra elutazott a Senki szigetére, ahol utoljára harmadfél esztendeje járt, Teréza asszonyhoz és Noémihez. Az eltelt évek alatt Noémi gyönyörű hajadonná serdült, aki örömmel fogadta a férfit. Noémit teljesen elbűvölte Tímár, aki segített az asszonyoknak a rózsaszüretben. A két nő még mindig a szegény hajóbiztost látja a férfiban. Az idilli hangulatnak a betoppanó Krisztyán Tódor megjelenése vet véget. A férfi, aki Noémi jegyesének mondja magát, jegyajándékul a sziget fáit kéri, hogy jó áron eladja őket egy gazdag hajókereskedőnek. Teréza asszony azonban átlát rajta, szerinte a férfi szorult helyzetében az első mészégetőnek adná el a fákat. Krisztyán Tódor azonban megfenyegeti őket, ha nem teljesíti a kérését, feljelenti őket akár a Bécsben, akár Sztambulban. Mihály azonban megnyugtatja a hölgyeket, ő ezt már megtette, és egyúttal engedélyt kért mind a sztámbuli, mind a bécsi kormánytól, hogy a szigetet bérleti díj fejében adják át neki kilencven évre. Ezt meg is kapta, ezeket a leveleket kapta meg Baján. A levelek kézhezvétele után a szigetet azonnal a telepítők nevére íratta, így tehát a sziget még jogosan anyáé és lányáé, ahol Krisztyán Tódornak kilencven évig semmi keresnivalója nincsen. A férfi dühtől tajtékozva vonta felelősségre Tímárt, hogy mi jogon avatkozik a család életébe.
"- Az, hogy én szeretem! - kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedéllyel, s odaveté magát Mihály keblére, és átfonta nyakát karjaival.
Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Tímárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, ami fegyver után nyúl, és mérget kever. A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva."
Tímár Mihály ettől fogva kettős életet élt. Az év egyik felét, tavasztól őszig a szigeten töltötte Noémival, ősztől tavaszig Timéa mellett élt mint a gazdag üzletember és "boldog" férj. Tímár mikor elmegy a szigetről, a parton Krisztyán Tódor várja, aki le akar vele számolni. Tímárnak azonban sikerül visszavernie a támadást, és nemcsak megkegyelmez az orgyilkosnak, de még segíteni is szeretne rajta, hogy visszatérjen a jó útra. Állást ajánl neki Brazíliában, ahol hasznosíthatja tudását, jó fizetést, amelyből tisztességesen élhet. Tímárnak régi terve volt, hogy Brazíliába magyar lisztet küldjön. Bár kevesen bíznak a sikerben, de Tímárnak sikerül végrehajtania a tervét, és három hét leforgása alatt már a kikötőben állt hajója, a Pannónia, mely magyar liszttel megrakódva indult Brazíliába. Tímár üzleti ügyeit a Scaramelli cég neve alatt intézte, az egész idő alatt Pancsován vagy Levetincen tartózkodott. Üzleti sikerei nem jelentettek számára semmit, egyre csak a szigeten látott aranyhajú leányra gondolt, akit a szigeten látott. Hol vissza akart hozzá menni, hol örökre el akarta felejteni. Kezdett hinni az égi jelekben, hogy majd azok segítségére lesznek a döntésben. Egy napon a rengeteg levél között, az egyiken felfedezte Timéa írását. Megdobbant a szíve, ez az az égi jeladás, amire várt. A levélben valami nehezebb tárgy is volt. Tímár boldog örömmel bontogatta a levelet. Másnap lesz a születésnapja, nyilván valami kedves ajándék lapul a levélben, Timéa gyengéd szavai kíséretében. A levélben azonban csak ennyi állt:
""Kedves uram!
Ön íróasztala fiókában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt. Timéa"
Tímárnak a levél olvasása után rémisztő gondolat jutott eszébe, ha Timéa elküldte neki a kulcsát, akkor esetleg mint az a nőknek szokása, talán kutatott is a fiókban. Ha ezt tette, akkor meg kellett találnia azokat az ékszereket, melyeket nem adott el, hiszen bárki rájuk ismerhetett volna. Itt volt egy olyan medalion is, amely valószínűleg Timéa anyjának arcképét rejtette magában, ha Timéa megtalálta, akkor már mindent tudnia kell, és megveti a férjét.
"Ha kíváncsi volt Timéa, akkor mindent tud - s akkor megveti férjét. S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ezáltal tudatni férjével: "ismerlek". Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e vagy lefelé a lejtőn? - Lefelé! Mindegy már. Azt hitte. A nő előtt már le van álcázva. Ott többé az "arany embert" játszani nem lehet. A nagylelkűt, a bőkezűt, a jótevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda.
- Mármost lehet rohanni lefelé. Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre."
Tímár mielőtt elutazott volna, levelet írt feleségének, hogy távollétében intézze ügyeit, bontsa fel a leveleit, és visszaküldte a kulcsokat is, ha szüksége van valamire, kéznél legyen. A szigeten megtalálta a boldogságot Noémi mellett.
"Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrekedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán, mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták."
Tímár öt hónapot töltött el Noémival a boldogság szigetén. Mikor visszatért otthonába, megdöbbenve tapasztalta, hogy íróasztalánál Timéa ül és dolgozik. Az asszony mindennap várta a férjét, mindennap megterítettek számára, tiszta ruhája minden nap ki volt készítve. Timéa bámulatosan helytállt férje helyett az üzleti életben. Timéa miután látta, hogy Tímár új ötlete busás hasznot hajt, a megkeresett pénzt újra visszaforgatta az üzletbe, és ura befektetéseit megtöbbszörözte, túljárva a többi kereskedő eszén. Tímár bámulattal tekintett Timéára, hogy milyen óriási munkát végzett az asszony. De a kulcs még mindig nem hagyta nyugodni. Ha Timéa tisztában van vele, hogy mit követett el, akkor a mostani viselkedése csak színjáték. Tímár, hogy kiderítse, mi történt, átadja feleségének a medaliont, amelyről azt mondja, hogy Törökországban, Scutariban egy ékszerésznél vette, mivel úgy elbűvölte az arckép Timéához való hasonlatossága.
"Minden kockára volt téve. Ha Timéa ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségében marad, ha feddő, sötét szemei szárazon villannak az ékszerről a férj arcára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: "te nem vetted az ékszert Scutariban - itt hever a fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; mely sötétség vesz téged körül?" És akkor Tímár el van veszve... De nem az történt. Amint Timéa meglátta azt az arcképet, egyszerre átváltozott az arca. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arcképhez, s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könnyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arca elkezdett élni. Mihály meg volt mentve. Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni. Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult; sohasem halotta ő azt Timéától. Ez pedig, amint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kacagással vegyült hangon mondá neki:
- Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám... Ő megszerezte ezt nekem! És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:
- Köszönöm... Oh! nagyon köszönöm. És Tímárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja. Hanem a szívdobogás azt mondá neki; "ne lopj!" Most már rablás volna ez ajkról a csók. A "senki szigetén" történtek után."
Tímár tavasszal újra Noémihez megy a szigetre. Noéminak gyermeke született. A nők a gyermeknek az Adeodat /Istenadta/ nevet adták. Tímár elhatározza, hogy egy gyönyörű faházat épít Dódinak. Tímár csodálatos ácsnak bizonyul, valóságos műremek születik a keze munkája által. Majd az ősz beálltával újra elhagyta a szigetet, hazatért Komáromba. Otthonában mintaférj, nyáron pedig, amilyen hamar csak tud, siet szeretteihez a senki szigetére. Tímár élete legszebb napjait töltötte a szigeten, Dódi már egyéves, és Tímár megfogadta, hogy felépíti neki a kis házat. A sors azonban újra közbeszólt. Előbb Mihály lett beteg. Noémi önfeláldozóan ápolta, mire állapota javulni kezdett, a gyermek betegedet meg. A kis Dódi meghalt, és Noéminek tartania kellett magát a lassan lábadozó beteg előtt, és hazudnia kellett a gyermekről, hiszen Mihály csak felőle érdeklődött. Tímárnak csak akkor tudja meg az asszonyoktól, hogy a gyermek meghalt, mikor már teljesen felgyógyult. Búskomorság vesz rajta erőt, egyedül Noémi tudja rövid időre jobb kedvre deríteni. Még Noémi is, látva levertségét, azt javasolja neki, hagyja el a szigetet és térjen vissza otthonába. Tímár hallgat Noémire, de otthonában sem találja a helyét, mindenki észreveszi rossz állapotát, mintha egy más ember tért volna vissza hozzájuk. Mihály állapota egyre romlott, végül orvosai tanácsát megfogadva, úgy döntött, hogy lemegy a Balatonra, ahol van egy kis kastélya. Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég, és igen melankolikus látványt nyújtott. Tímár állapota egyre rosszabb lett, az öngyilkosság gondolata is eszébe jutott, és úgy döntött, visszamegy a szigetre, meghalni. Ha sikerül Noémit rábírnia, hogy tartson vele, akkor együtt halnak meg. A szigeten azonban csodálatos meglepetés várja. Noémi újra fiúnak adott életet, Tímár szinte újjászületik, boldogan lát fia házának építéséhez. Mire elkészült a ház, Dódi (a második) már négyéves volt, innentől Mihályra más feladat várt, olvasni tanította a gyermeket. Tímár boldogan élt a szigeten, melynek lakóit nyolc éve pillantotta meg először, amikor még Noémi és Timéa is szinte gyermek volt még. Most Timéa huszonegy, Noémi huszonkettő, Athalie huszonöt, Teréza asszony elmúlt negyvenöt, míg Tímár negyvenkét éves.
Teréza egy nyári délutánon elmondja Tímárnak, hogy hosszú ideje már súlyos beteg. Teréza mama ősszel halt meg, és a tél beköszöntével, mikor Tímár elhagyta a szigetet, Noémi egyedül maradt a gyermekkel. Tímár úgy búcsúzott el tőle, hogy még a télen vissza fog hozzájuk térni. Azzal a szándékkal tért haza, hogy elválik Timéától, így még az asszonynak is lenne esélye arra, hogy boldog legyen. Mikor a házába lépett, úgy tűnt neki, hogy házában valami változás történt, láttára mintha felesége megijedt volna. Athalie kárörömmel újságolja, hogy felesége hűtlen lett hozzá. Mihály, bár el akarta hagyni Timéát, ez a hír mégis megrendítette. Athalie elmondja a férfinak, hogy amikor apja ezt a házat építette, csináltatott egy rejtekhelyet, ahonnan mindent lehet látni, ami a szobában történik, ahol a vendégek beszélték meg az üzleti ügyeiket. Most az a szoba, mely hajdan Brazovics úr üzletfeleit fogadta, Timéáé. Athalie elmondja a férfinak, hogyan juthat be e rejtekbe.
"Annak a szobának a lépcső feletti falában egy üreg van, ahol a csigalépcső fala gömbölyűen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy faliszekrény van ott, melyben a régi, megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állna is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polcai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polc középső csavarja kijár. Még ha azt kihúzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem aki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregben végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánnyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte, s ott maradt. Ennek a képnek egyik mozaikdarabja félrefordítható, s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, ami a szobában történik, amit ott beszélnek."
A nőtől azt is megtudja Mihály, hogy a Szent György-képnek sarkai vannak, a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyílik. Tímár megretten, amikor megtudja, hogy Athalie bármikor észrevétlen Timéa szobájába juthat, akár éjszaka is, amikor a nő alszik. De Athalie visszautasítja ezt, hiszen Timéa nyitott ajtók mellett alszik, bármikor bejuthat hozzá, mindenféle bujkálás nélkül. Athalie átadta a férfinak a rejtekhely kulcsát. Tímár úgy tett, ahogy a nő tanácsolta, otthon azt mondta, lemegy a Balatonra, megtekinteni a halászatot. Majd este lopva hazatért, és a rejtekhelyen elbújt. Tímár így szemtanúja felesége és az őrnagy találkozásának. Az őrnagy szavaiból tudja meg Mihály, hogy egy idegen jött a városba, akivel az ő, és neje, Timéa becsülete miatt párbajozott. Csak azért nem ölte meg a férfit, mert a kardja kettétört, ezt küldte el egy levél kíséretében Timéa számára. Az idegen férfi tengerésztiszti egyenruhát viselt, így bebocsátást nyert az előkelőbb társaságba is. Mindenhol csak Tímár felől érdeklődött, majd amikor az őrnagy kérdőre vonta, titkolózni kezdett, mikor megpróbálták megtudni tőle, hogy milyen kényes természetű ügye lenne, egy olyan becsületes és tisztességes üzletemberrel, mint Levetinczy úr, aki példás férje asszonyának. A férfi szerint, ha találkozik vele ez a "nemes, becsületes és hűséges férj", mindent: üzletet, feleséget hátrahagyva menekül el, úgy, hogy soha senki még a hírét sem fogja hallani. Kacsuka őrnagy megpofozta ezt a férfit, majd párbajra hívta, ahol ha a karja nem tört volna el, végzett volna a kalandorral. Most azért jött el Timéához, hogy lehet-e abban bármilyen igazság is, amit az idegen férfi állított. Hiszen ha igaz, és Timéa boldogtalan, akkor ő meneküljön el a házból. Timéa azonban az üzleti ügyekben teljesen feddhetetlennek tartja férjét, és kiáll mellett. Tímár számára világos, hogy ez a két ember szereti egymást, de mindketten tisztelik őt. Timéa sírig kitart mellette, hűséges marad megmentőjéhez mindörökre, soha nem hagyná el.
"- Nézzen ön ide, uram! - szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny hímzett uszályát terjesztve szét előtte. - Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a hímzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: "már most vesd le, ez más menyasszonynak készült" Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szívemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes, nagy jellemtől, ki nem jött elém hízelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet, mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat, és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, akit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, aki mindenemet neki köszönöm, s aki nászhozományként nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli, beteg szívet?
(...)
- De uram - folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatatlan varázsával tiszta arcán -, ha mindannak ellenkezője állna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor éppen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat...
(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?) Timéa még mindig tudott mit mondani.
- És végül, uram, ha azt tudnám meg, ami minden nőre nézve a legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy a férjem hozzám hűtlen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: "az Isten áldja meg azt, aki őneki megadta azt a boldogságot, amitől én őt meg fosztottam!" és nem válnék el tőle. - Nem válnék el tőle, még ha ő maga kívánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn."
Tímár örülten rohant ki a házból. Mivel nem tudott átkelni a Dunán, ezért az éjszakát a Rác utcai házában tölti. Itt olvassa el azt a Brazíliából kapott levelet, amelyben értesítik, hogy ügynöke, Krisztyán Tódor hatalmas összeget sikkasztott, és csalása miatt összeroppantotta a brazil piacot. Bűntettei miatt tizenöt év gályarabságra ítélték, de megszökött.
Másnap elhagyta a házát, és elutazott a Balatonra, füredi palotájába. Miután részt vett a halászoknak rendezett mulatságon, egyedül tért haza, ahol egy rémalak, a szökött gályarab, Krisztyán Tódor köszönt rá. A férfi mindent tud Tímárról, tudja, hogy jutott a kincsekhez. Krisztyán a gályarabok között találkozott régen nem látott apjával is, akitől megtudta, hogy Ali Csorbadzsi kincsekkel megrakodva utazott a Szent Borbálán Az öreg Krisztyán a török titkosrendőrségnél dolgozott, itt tudta meg, hogy Csorbadzsi is szerepel az összeesküvők nevét tartalmazó lajstromon. Ő ezt elmondta a főúrnak, aki üzletet ajánlott neki, ha segít neki elszöknie a lányával együtt az országból, minden kincsének negyedét nekiadja, és Timéa a fia jegyese lesz. Ali Csorbadzsi azonban túljárt az öreg Krisztyán eszén, kincseiből semmit nem juttatott neki. A gályarabokat szállító hajón kitört a sárgaláz amelyben meg is halt. Fiának sikerült megszöknie, és egyből Komáromba ment. Itt párbajozott Kacsuka hadnaggyal, melynek emlékeként egy szörnyű vágást visel fején. Először a Senki szigetén kereste, itt tudta meg, hogy Mihálynak gyermeke született Noémitől, itt Almira, hogy védje a szigetlakókat, harapta meg. Testét olyan sebek borítják, amelyeket mind az "arany ember"-nek köszönhet.
"-... Egy eleven album az én bőröm, tele a teérted kapott sebekkel; bélyegsütés, lánctörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én teveled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve.
Mikor azt mondta a szökött fegyenc Tímárnak: "mármost mondd meg, mit csináljak és most teveled?" akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Tímárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket őmiatta hordja.
És a lelke is éppen olyan meztelenül állt előtte, az is tele volt utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta. Ez az ember tudja jól, hogy Tímár ővele csak játszott, mikor Brazíliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé -; hogy számított az rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette -; hogy csak el akarta őt tenni lába alól. - Ez az ember tudja azt, hogy Tímár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. - Ez az ember tudja azt, hogy Tímár megcsalta Noémit, s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny rá és dühös mind a kettő miatt. - Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. - És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. - Még csak anyagi, testi védelemre sem érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. - Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta."
Krisztyán négy levelet írt, melyben részletes megírta Tímár viselt dolgait. Az első levelét a sztambuli kormánynak címezte, melyben fölfedi, hogy Ali Csorbarizsi a török kincstár kincseivel szökött el az országból, és ezek a kincsek Tímár Mihály birtokában vannak. A második levél a bécsi kormánynak szól, és ebben feljelentette az "arany ember"-t, mint Ali Csorbadzsi kincseinek elrablóját és gyilkosát. A harmadik levél Timéához íródott, ebben Krisztyán megnevezi Tímárt, mit a lány apjának gyilkosát, hogy jutott az ékszerekhez, és felfedi előtte a férfi kettős életét. A negyedik levél Noémihez szól, és leleplezi előtte a férfit, aki a világban, gazdag előkelő üzletember, tisztes férj. Ha Tímár nem teljesíti kérését, akkor ő ezt a négy levelet a tihanyi perjelnél helyezi el, akit arra fog kérni, hogyha ő a megbeszélt időben nem jelentkezik, juttassák el azokat a címzettekhez. Tímár adott neki ruhát, átadta a pénztárcáját. Krisztyán hallgatásáért a senki szigetét kéri cserébe, Tímár tehetetlen dühében kilökte zsarolóját a házból, és kastélyának erkélyéről nézte, ahogy a férfi távozik a házból. Mihály úgy érzi, minden elveszett.
"Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé. Futott, amíg futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen. Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a szfinx rejtélye, amint ki van találva, meghal az... Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt - és Noémi előtt! Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva. Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, amelyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, amit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt. S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit? Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy van, ahogy az az ember mondá. Szökni az ísmerös világból, miként ő, eltagadni nevét, miként ő... lappangva bujdokolni városról városra, miként ő! Körülfutni a földet."
Tímár az öngyilkosság gondolatával hagyta el kastélyát, egyenesen a rianás felé vette az útját. A rianásból azonban egy rémalak, egy fantomarc tekintett vissza rá. Krisztyán Tódort a Balaton magához ragadta. Tímár azonnal a senki szigetére ment, és nem is jött el onnan soha többé.
A halászok tavasszal találtak egy hullát a Balaton partjánál, az arc mar nem volt azonosítható, de a foszladozó ruhafoszlányairól Levetinczy Tímár Mihályt ismerték fel. A belső zsebében megtalálták a Timéa által hímzett pénztárcát telis-tele ropogós bankokkal, és négy levéllel, a víz azonban már minden írást lemosott róluk. Az "arany ember"-t főúrnak kijáró pompával temették el, pompás síremléket emeltek számára, Timéa naponta friss virágot vitt a sírkőre.
A szép özvegy hűségesen gyászolta a férjét, már minden kijelölt gyászidő letelt, ő azonban hűségesen hordta gyászruháját, házát alig hagyta el, és férfi látogatót egyáltalán nem fogadott.
Tímár boldogan élt, immáron másfél esztendeje a szigeten Dódival és Noémival. Gyönyörűséges munka várt rá ezalatt, Dódit megtanította olvasni és írni. Úgy érezte, végre rátalált a boldogság. Noéminek elmondott mindent, a Szent Borbálával kezdődött utazáson át, a talált kincseket, házasságkötését Timéával, Krisztyán Tódor halálát. Így minden adósságát kifizette, Timéa visszakapta a vagyonát és a szabadságát. Noémi szerint azonban még nem egyenlítette ki minden számláját, hiszen Timéa minden éjjel védtelenül alszik a mellett a nő mellett, aki féltékenyen figyeli sorsának alakulását. A Timéának írt levelet, melyben felfedik a rejtekajtó titkát, Dódi írja meg. A levelet a kisfiú pecsételte le, mivel a házban nem volt sem viasz, sem pecsétnyomó vagy pénz, amivel ezt megtehették volna, fogott egy szép aranyzöld bogárkát, és azt ragasztotta oda a viasz közepébe.
Májusban van Timéa-nap, ezt azonban nem ünnepelték, hiszen ő a keresztségben a Zsuzsánna nevet kapta, és a komáromi társaság ezt tartotta számon. Timéa azonban az elmúlt években mindig kapott egy gyönyörű fehér rózsákból álló bokrétát. Hogy ki küldte, senki nem tudta. Másfél évvel Tímár úr halála után Szent Timéa napján rendezett estélyt a szép özvegy, az egyetlen meghívott vendég Kacsuka úr volt Az estély után az őrnagy mindennapos vendég lett a háznál, a menyegző napját Zsuzsánna-napra, augusztus tizenegyedikére tűzték ki. Athalie is menyasszony, őt Fabula János, apja hajójának volt kormányosa jegyezte el, aki Mihály segédletével lett gazdag ember. Igaz, hagy jóval idősebb már, mint szép menyasszonya, özvegyember, de Zsófi mama okoskodása szerint ez csak azt bizonyítja, hogy jó "asszonytartó" s bátran nőül lehet hozzá menni. Timéa százezer forint hozományt akart Athalie-nak ajándékozni menyegzője alkalmából. Athalie látszatra elégedettnek tűnt sorsával, egyedül Kacsuka őrnagy nem bízott benne.
"Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. - Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalie-nak Timéával. S az adósságokat nem szokta a sors elengedni. Vajon? Te szép, fehér arcú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a perctől kezdve, amikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött teveled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba süllyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsúfoltatott? Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot Ott ül a fehér arcodon, egymást csókoló fekete szemöldökeiden; s elsüllyed hajó és ház, amelybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, aki üldöz, s elvész, aki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek -; de bírod mind a kettőt. S te mersz egy födél alatt aludni Athalie-val! "Ez" a föld alatt! Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a cipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kígyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? S mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints? Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalie-nak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elveszett vőlegényének az árát ki lehet fizetni! És hogyne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önként róla. Ő szólt így, mikor Tímár a nászhozománnyal megkínálta: "Nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!" Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, amikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szeretetlenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, akit gyűlöl a nő, még kevésbé engedi oda másnak, mint azt, akit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak a méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem. Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani."
A menyegző előtti nap egy felbolydult méhkasra emlékeztetett Mindenki el volt foglalva a pompás esküvő előkészületével. Timéa ezen a napon vált meg özvegysége utolsó emlékétől is, a fekete csipkefőkötőtől. Az új darab már meg érkezett, csak fel kell azt próbálni. Mindenfelől érkeztek a jókívánságok és a névnapi köszöntök, köztük Athalie vette észre azt a különös levelet, melynek pecsétjére, címer helyett egy aranyos bogár volt felragasztva. Timéa máskor örömmel olvasta keresztgyermekei kedves gratulációját, most azonban lefoglalja a sok tennivaló, nem törődtek vele. Megérkezett a boldog vőlegény is, éppúgy, mint kilenc évvel ezelőtt, akkor is egy bokrétával a kezében. Timéa előtte próbálta fel az új főkötőt, ehhez Athalie segítségét veszi igénybe, a lány azonban véletlenül megszúrja őt.
"Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.
- "Ah, te ügyetlen!" - kiálta Timéa, fejét hirtelen félrekapva.
Ugyanaz a szó... Ugyanazon ember előtt...
Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arcát bevilágította. A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az! Minden vonása vonaglott, mintha egy kígyófészek volna ez az arc, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!..."
Az őrnagy menyasszonyával tölti az utolsó estét, az egész házban mindenki már a másnapi ünnepségre készül. Csak Athalie nincs sem a egyesek mellett, sem a konyhában az ünneplő cselédekkel. Mindenki azt hiszi, hogy a másik féllel van, senki sem keresi őt.
"Pedig jó volna, ha egy percre félbeszakítaná a beszédet mindenki, és amott, s azt kérdezné: "hol ban Athalie?" Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben először megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourete maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Tímár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron, Timéára elbámulva. Athalie most is ezen a széken ül. Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hízelgő arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén.
(. ..) Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet. Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják. Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy. S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úmóje lesz a háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igéző fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt. Minő menyegzői nap volt az! Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette. S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szeretve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. - Minő emlék volt az az út, amit egykori vőlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán.
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt áltatásnak. Egyetlen ember volt a világon, aki őt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki őt szívének irtózatában kellő értékére becsülni tudta. A boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenségét előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!
Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön. Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó: "Ah, te ügyetlen!" Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival! Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt."
Mikor Kacsuka este magára hagyja menyasszonyát, rossz érzésekkel távozik a házból. Arra kéri Timéát, hogy most kivételesen, az ő kedvéért zárja be a szobája ajtaját, nem is sejti, hogy Athalie a rejtekhelyén minden szót hall. Athalie a cselédek italába mákonyt kevert, így azok mélyen alszanak Éjszaka rejtekhelyéről kilépve megpróbálta megölni Timéát. Azonban a nő felébredt, és megpróbált védekezni, így csak az arcán és a kezén sikerült megsebesíteni. Timéa kiáltására felébredt Zsófi asszony, akinek kiabálására megrémült Athalie, és elmenekült. Timéa ahogy védekezett, felismerte támadóját. Zsófi asszony miután nem tudta felébreszteni a cselédséget, szaladt az őrségért. A városkapitánnyal és a katonaorvossal együtt tért vissza az őrnagy is. Timéa ájultan feküdt a földön, sebei nem életveszélyesek. Senki sem érti, mi történhetett. Minden ajtót belülről zártak be, hol a gyilkos? Hol jöhetett be, és hol mehetett ki? Bemennek Athalie szobájába, ahol a nőt az ágyában találják, úgy, mint aki mélyen alszik.
"Egy vonás nem mozdul arcán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte. Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni.
De valóban alszik-e? - kérdi az őrnagy.
Tapintsa ön meg a kezét - szól az orvos -, egészen hideg az és nyugodt.
Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.
De nézze ön, orvos úr - szól az őrnagy -, ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt - friss vér van...
Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.
Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve teljesen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábáról."
Bár minden gyanú Athalie ellen szólt, a nő azonban mesterien védte magát a bíróság előtt. Ő boldog menyasszony, miért fordult volna jótevője ellen, aki gazdag nászhozmányáról gondoskodik?
Timéa, bár tudja, ki volt a támadója, hallgat és nem vádolja őt.
Timéa miközben otthonában lábadozik, az őrnagy és az orvos tanácsára, hogy jobb kedvre derítsék az asszonyt, felolvassák a névnapi köszöntőket. A levelek között megtalálják a kis Dódi levelét. Az őrnagy feltépi a rejtekajtót, és az üregben megtalálják a nő véres öltönyét, a méreggel teli szelencéket, és a naplóját.
A bírósági tárgyaláson olvassák fel a levelet, és bemutatják mindazokat a bizonyítékaikat, amelyeket a rejtekhelyen találtak. Bár Athalienak nem sikerült megölnie Timéát, de leleplezése után, még egy utolsó, immáron halálos sebet ejt, ezúttal vetélytársnője lelkén.
"Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék, s két kezét úgy rázta feje fölött, tanúnak híva az égieket és a földalattiakat:
- Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Tímár Mihály. Másnap, ahogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megírta, akkor Levetinczy Tímár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Tímár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, amilyen igaz, hogy Tímár most is él! S akit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Tímár ruháit ellopta! ...Mármost élj ezzel a döféssel a szívedben tovább!"
Athalie-t halálra ítélték, amit később életfogytiglanra változtattak. Timéa házasságán nem volt áldás, Athalie mondata a boldogság utolsó csíráját is megölte lelkében. Halálakor Levetincre vitette magát, hogy még véletlenül se a mellé temessék, ki férje nevét bitorolta. Házasságából egyetlen fiúgyermek született, akinek kezében semmivé vált a roppant gazdagság, unokája már csak azon a könyöradományon tengődött, mit Tímár kötött ki végrendeletében.
Negyven év telt el, hogy Tímár Mihály eltűnt Komáromból, és a közvélemény ragaszkodott ahhoz, hogy Tímár úr még él valahol, és majd egyszer visszatér. A regényíró még kisiskolás volt, amikor ez az eset felkavarta a komáromi közvéleményt, és évtizedekkel később egy természettudós barátja vezette el arra az al-dunai szigetre, ahol paradicsomi boldogságban egy népes család élt. Az utazót az lepte meg legkedvesebben, hogy itt magyarul beszéltek, pedig ezen a környéken ez már igen ritka volt. Az első foglalónak hat fia volt, a környékről hoztak maguknak asszonyt, az unokák és a dédunokák száma már negyven körül jár. Mindannyiukat a sziget tartja el, itt azt a szót, hogy szükség, senki sem ismeri. A szépapó és a szépanyó tanítja munkára az utódait, a férfiak kertészkedni, állatokat tenyészteni tanulnak, közülük kerül ki az ács, a molnár, a fazekas. Az asszonyok szőnyegeket szőnek, és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. A szigetre érkező idegeneket a család mostani feje fogadja, akit a család apának, az idegenek Deodatnak neveznek. Deodat a többiekhez hasonlóan mindent az öregüktől, az édesapjától tanult, akivel az utazó is találkozik, mikor a kilététről kezdték faggatni, az öreg csak ennyit felelt: "Az én nevem "Senki!""

Jókai Mór /1825-1904/

Jókai Mór irodalmunk legolvasottabb és legtermékenyebb regényírója, helye kétségtelenül literatúránk klasszikusai között van. Az ő munkássága teremtette meg Magyarországon a modern értelemben vett olvasóközönséget. Betetőzője a romantikának, de túl is lépte azt.
Komáromban született 1825. február 18-án. Édesapja Jókai József, nemesi származású ügyvéd. Csodagyereknek tartották. Már fiatal korában megjelentek versei, kitűnően rajzolt. Tízéves korában Pozsonyba kerül, itt két év alatt kiválóan megtanul németül. 1837-ben meghalt édesapja, amely súlyos megrázkódtatást jelentett a kis Jókainak. Ezt követően nevelését későbbi sógora, Vály Ferenc kollégiumi tanár irányította, aki felismerte tehetségét és írót kívánt faragni belőle.
1841-42-ben a pápai református kollégiumban tanult. Itt ismerkedett meg Petőfivel, többször szerepeltek együtt az önképzőkörben. 1842 és 1844 között Kecskeméten jogot tanult, és 1846-ban ügyvédi oklevelet is szerzett, de sohasem lépett jogi pályára. 1843-ban írt ugyan egy tragédiát: A zsidó fiú címmel, de első regényének, a Hétköznapok (1846) sikere után döntött véglegesen az írói pálya mellett. Pesten tagja volt a Tízek Társaságának. 1847-ben pedig az Életképek szerkesztője lett. 1848. március 15-ének egyik főszereplője volt. Ő fogalmazta meg és olvasta fel a híres tizenkét pontot, részt vett a sajtószabadság kivívásában. 1848. Augusztus 29-én feleségül vette Laborfalvi Rózát. A házasság felháborította az író édesanyját, és kitagadta fiát. Jókai szakított legjobb barátjával, Petőfivel is, mert a költő ellenezte a házasságot.
Jókai részt vett az 1948-49-es szabadságharcban. Elkísérte Kossuthot alföldi toborzókörútjára. 1848 őszén írt cikkei szilárd köztársaságpártinak mutatják. Feleségével együtt követte a kormányt Debrecenbe, itt a kiegyezésre hajló békepárt híve lett. Az Esti Lapokban megjelenő írásai már a béketárgyalásokat támogatták. Később mégis üdvözölte a trónfosztást és fellelkesítették a tavaszi hadjárat sikerei, Pest visszafoglalása után a kormánnyal együtt Aradra, majd Szegedre menekült. A szabadságharc bukása után Laborfalvi Róza mentette meg Jókait, aki a Bükk hegységbeli Tardonán rejtette el. Ezt követően a feleség felvetette férje nevét a komáromi várvédők listájára, és Jókai büntetlenül elhagyhatta a menedékhelyet.
Az 50-es évektől bekapcsolódott a politikai életbe. 1863-ban megindította balközép politikai napilapját, A Hont, és szoros barátságot kötött Tisza Kálmánnal. A 70-es évek elején egy érzelmi válságon ment keresztül: beleszeretett gyámleányába, a 18 esztendős Lukanics Ottiliába, már válásra is gondolt, de a válságot a lány korai halála megoldotta.
1875-ben politikai fordulat történt az országban: a hatalmon lévő Deák-párt egyesült a Tisza-párttal, s az addigi ellenzék bekerült a kormányba. Így lett kormánypárti képviselő Jókai is. Innentől számíthattuk népszerűségének fokozatos csökkenését. 1875-ben megválasztották Budapesten képviselőnek, de 1878-ban már megbukott a választásokon. 1886-ban végleg lemondott az alsóházi szereplésről. 1886-ban meghalt felesége, ez nagyon megviselte az írót. 1894-ben ötvenéves írói jubileuma alkalmával valóságos nemzeti ünnepet rendeztek neki. 1899-ben újra megnősült, ez elfordította tőle rokonait és a közvéleményt.
Utolsó éveiben súlyos tüdővérzései voltak, és 1904. május 5-én meghalt.

Művei:
1846 - Hétköznapok
1850 - Csataképek
1851 - Erdély aranykora
1853 - Egy magyar nábob
1854 - Kárpáthy Zoltán
1854 - Török világ Magyarországon
1854 -Janicsárok végnapjai
1862 - Az új földesúr
1868 - Szerelem bolondjai
1869 - A kőszívű ember fiai
1860 - Szegény gazdagok
1862 - És mégis mozog a föld
1870 - A fekete gyémántok
1872 - Az arany ember
1872 - A jövő század regénye
1879 - Rab Ráby
1884 - A cigánybáró
1893 - Sárga rózsa

Alexander Szergejevics Puskin /1799-182?/

Moszkvában született 1799. Május 26-án régi orosz főnemesi család gyermekeként Anyai ágon kiváló franciás neveltetésben részesült 1811-ben szülei beíratták egy líceumba, a Carszkoje Szelóba. Itt kezdett el irodalommal foglalkozni. 1817-ben tanulmányai befejezése után Péterváron állami szolgálatba lépett a külügyi kollégiumba osztották be titkárnak. A fővárosban felszabadult, bohém életet élt, tagja lett a Zöld Lámpa elnevezésű társaságnak.
Pétervári korszakának legfőbb műve a Ruszlán és Ludmilla (1820) című elbeszélő költemény. A Szabadsághoz írt ódája miatt I. Sándor cár Dél-Oroszországba, Kisinyovba száműzte. Kisinyovban megismerkedett egy dekabrista körrel, a Közjó Szövetséggel, amely nagy hatással volt rá. Ezt követően 1823 júniusában Odesszába ment. Kaukázusi és fekete-tengeri, krími élményei ihlették romantikus elbeszélő költeményeit. 1824 augusztusában anyja birtokára, Mihajlovszkojéba kerül. 1826 szeptemberéig tartózkodik itt, mert ekkor I. Miklós cár megszüntette száműzetését, és Moszkvába került. A cár megígérte Puskinnak, hogy személyesen ő lesz a cenzora. De a költő itt sem érezte jól magát, mert besúgók, rendőrök figyelték minden lépését. 1830. február 18-án megnősült, és ősszel elutazott egyik birtokára Bologyinóba, hogy az apjától kapott örökrész birtokbavételének ügyeit intézze. Ezt követően feleségével Pétervárra költözött. Költekező életmódja miatt Puskin kénytelen volt elfogadni a cár által felajánlott "udvari apródi" állást.
Utolsó éveiben születtek meg kiemelkedő elbeszélései.
A pétervári társasági élet mérte rá a végső csapást. Egy d'Anthes nevű francia emigráns udvarolt Puskin feleségének. A költő kihívta párbajra d'Anthest, és ekkor halálosan megsebesült A párbaj után két nap múlva, 1837. január 29-én meghalt.

Művei:
1821 - A kaukázusi fogoly
1823 - A bahcsiszeráji szökőkút
1823-1831 -Jevgenyij Anyegin
1824 - Cigányok
1833 - Dubrovszkij
1833 - Pikk dáma
1838 - Egyiptomi éjszakák
1836 - A kapitány leánya

Dorottya, vagyis a dámák diadalma fársángon /1803/
Furcsa vitézi versezet négy könyvben

Első könyv
Ebédig
Csokonai művében a főhős nő, méghozzá nem is amazon, hanem egy öreg, csúnyácska, fogatlan, aki "A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti." Mint az előbeszédből kitűnik, a költő 1799-ben Somogy megyében tartózkodott, itt töltötte a farsangot is. Itt látott modelleket Dorottyára.
Az eposz a propozícióval, a tárgy megjelölésével kezdődik:
"Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotfát,
Carnevál s az ifjak ellenében feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zendülést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem emut semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Camevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Milyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe.
- Hát férhet ifly harag angyali szívekbe?
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a föld kerekségén! -"
A tárgy megjelölését, a propozíciót a segítségkérés, a fohász /invokáció/ követi, hogy a költő "úgy írhasson, mint volt." Csokonai nem égi hatalmassághoz, mitológiai személyhez fordul segítségért, hanem a jó borocska támogatását kéri.
"Fársángi jó borral habzó butélia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fantázia,
Te tölts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal."
Fársáng /Camevál/ Budáról indul, hogy lajstromba szedje Magyarország hajadonjait, akik még pártában vannak, a lányokat és özvegyasszonyokat. Ekkor érkezik Somogy vármegyébe, ott is Kaposba, herceg Eszterházy kastélyába. Ide készül a bálozó sokaság is, ki szánon, ki gyalogosan, ki lovon, de mindenki a legcifrább öltözékében. Az úton a gavallérok a felcicomázott lovakon kerülgetik a szánkás hölgyutazókat, tréfálkoznak a hölgyekkel. Gyalogosan közeledik egy poéta, aki kéri a szépségeket, hogy könnyítsék meg útját, és vegyék fel a szánra, de a hölgyek szóra sem méltatják. A poéta segítségére a Pegazus siet, így a szárnyas csodaparipán lovagolva a költő is időben megérkezik a mulatságra, így hiteles krónikása lehet az eseményeknek.
A felvonulók katonás alakzatokban igyekeznek Kaposvár felé. Somogy vármegye öt járása szerint öt csapatban, zászlók alatt. A vezetőket névvel jelöli a költő, több oldalról bemutatja őket. A seregszemle az /enumeráció/ közben találkozunk Dorottyával, aki egy szánon ül.

"Dorottya az egy öreg kisasszony,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt hadra kelne,
Csak vén oldalához dörgőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhulott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait.
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pedig pösznek ejti."
Dorottya mellett a szánon egy hozzá hasonló vén dáma, Orsolya ül.
Hamarosan megtelik a szála /bálterem/ a vendégekkel, elkészül az asztal, készülődnek a muzsikusok; az urak a lovakról, politikáról, tajtékpipáról, míg a hölgyek a drágaságról cseverésznek. A fantasztikus lakomából a vendégek új életet nyernek, vígan töltik az időt, adomázgatnak, poharazgatnak.
A pohárköszöntők után Camevál feláll bársony trónusába, és Hímennel, az anyakönyv jegyzőjével, őrzőjével előveteti a matrikulát. Ebben szerepel az összes leány neve, aki már betöltötte a tizenhét esztendőt, de még nem töltötte be a hatvannégyet. Akik már férjnél vannak vagy menyasszonyok azok neve mellett egy veres kereszt szerepel. Akik örök pártában maradtak, azok neve mellett aszú fügécskék voltak. A nyilvános ismertetés azon dámák körében, kik már elhagyták a hatvannegyedik esztendőt, nagy vihart kavart. Észrevette ezt Carnevál, ezért eltéteti a könyvet Hímennel. Bort rendel, majd táncra szólítja a vendégeket.

Második könyv
Estvélig
Carnevál azt ajánlja, hogy az új mátkáké legyen az első tánc, de ezzel újra vihart kavar. Mert Dorottya, és a hozzá hasonlóan pártában maradtak zúgolódnak, hogy "köztük e csúfos különbséget tették." Egyre emelkedettebb a hangulat, míg Dorottyának is akad táncosa, Bordács uram személyében. A társaság pedig kacagva nézi, ahogy ürög-forog, tipeg a vén dáma.
"Igy táncol a táltos banyák paszitjába
Varázsló pemetjén a vasorrú bába."
A vén dámára újabb megaláztatások várnak, miután a tánc végeztével a fáradt társaság játékokkal múlatja az időt, és zálogosdi közben megint gúny tárgya lesz.
Dorottya megelégelte, hogy ö a gúny tárgya, ráadásul Eris /a viszály istennője/ kísérőivel denevérszárnyakon repült Kaposvárra, hogy láthatatlanul elvegyüljenek Carnevál mulató társaságában. A viszály istennője fánk alakjában befészkeli magát Dorottya testébe-lelkébe. Dorottya elhatározza, hogy bosszút áll mindazokon, akik vénlánysága miatt rajta és a többi pártában maradt hölgyön gúnyolódtak. Hogy bosszúterve sikerüljön, áldozatot mutat be, az oltárra egy szájára fordított éjjeliedényt tesz, kéngyertyát gyújt, amire néhány bálbilétát, három szűzkoszorút, három fürtöt a hajából, és egy tucat kártyát dob. Áldozatáért mindössze egyetlen férfit kér a farsangon résztvevő sokaságból, vagy ha továbbra is rajta köszörüli nyelvét e gonosz társaság, a bosszúhoz kér segítséget Ámortól.

Harmadik könyv
Éjfélig
Az áldozat bemutatása után Dorottya visszament a szálába a farsangolókhoz, akik vígan ropták a táncot. Dorottya azonban bosszút forral a rajta és társain gúnyolódókon. Szövetséget köt négy másik vén dámával, Adelgundával, Rebekával, Orsolyával és Mártával.
"Édesim! - Dorottya nékik így beszélle:
Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle.
Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
S feltett szándékomban méltán segíthettek.
Bosszúállás tüze perzseli mellyemet,
A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:
Rajta! ne késsünk már szenvedő társaim!
Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,
Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.
Kevélységek szarva szinte az égig ér,
Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket
Csúffoknak tárgyává tettek már bennünket!
Éreztessük vélek, melly súlyos a harag,
Mellyet a megvetett asszonyi szív farag,
S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett
S gyalázott szerelem önnön magárt tett.
- Tudjátok, hogy itt a Fársáng, jól láttátok,
Mely vad és goromba vólt hozzám s hozzátok;
Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra,
Ugyan lehetne-é néktek rá nem állcú,
Ha e tanácsomat mérészlem ajállni,
Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra
S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
S ha magam elkezdem ez intézetemet,
Lehetne-é néktek elhagyni engemet?
De ám légyen! tőllem mind - mind elálljatok:
Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!"
Dorottya szavai nagy hatással vannak a banyákra, egyre többen és többen csatlakoznak hozzá. Eris sem henyélt ezalatt, álommézzel locsolta a bőgőst, és elfoglalta a helyét. Zenéjétől a megrészegült dámák aparaja-nagyja azonnal otthagyta táncosát, és csak úgy tódultak a muzsikára. Dorottya Rebekát és kísérőjeként kilenc dámát küld követségbe az ifjakhoz, és ő ékesszólóan adja elő az amazonok hadának követeléseit.
"...Minden rangú dámák egyes akarattal
Engemet küldöttek olly parancsolattal,
Hogy kívánságokat adjam elő pontban
Az Uraknak; melly is áll e három pontban:
Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;
Másodszor haladék nélkül felkeressék
A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
Harmadszor, valakik most is nőtlenek,
Minket solenniter mind megkövessenek.
Ha e kívánságot a szála felhagyja
S követő-levelét nékem ki nem adja,
S a mátrikulával ezt a gaz spicbubut:
Ellenségnek tartsa az asszonyi klubbot. -"
Bordács azonban kevélyen visszautasítja az amazonok követeléseit, és az urak kikacagják a követeket. Több se kellett a dámák hadának, hadtestet alakítanak; Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak. Ennek a dámaáradatnak a fő vezére természetesen Dorottya volt, és hadvezérként irányítja az asszonyok seregét. Az egyre keményebb csatákat a dámák nemcsak a hagyományos fegyverekkel, hanem modernebbekkel is vívják, bevetik a csiklandozást, a csókcsákányt, szemnyilakat.
,,...Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve."
A dámák a győzelem érdekében még főkötőik éles tűit is szablyaként használják. Opor olyan haditervet próbál kitalálni, amellyel sikerrel venné fel a harcot Dorottya ellen. Zseniális tervet eszel ki, a férfiak, hogy vétkeiket jóvátegyék, még aznap elvesznek egy-egy hölgyet feleségül, ő pedig annak adja a szívét, akitől az első csókot kapja. Szaladnak is az asszonyok, hogy ők legyenek az elsők, még azok az dámák is rohannak, akik Dorottya baldakinját tartják, "S keze, lába kitört marsall Dorottyának."

Negyedik könyv
Hajnalig
A dámák egy emberként vetnék magukat Oporra, hogy ők adják az első csókot, de a gavallérok hatszoros karéjba állnak, hogy megakadályozzák, hogy egy hölgy is Oporhoz jusson. Dorottya félholtan átkozza az asszonyokat, akik ilyen rútul elhagyták csatabeli helyüket egy férfi csókja miatt.
"Hitetlen nép! - így nyög Dorottya nékiek
- Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?
El kell-é hagyniok kiszabott rendjeiket,
A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeiket?
Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára
Úgy kellett rohanni a férfi csókjára?
Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtmények,
Kikből így űzhetnek csúfot a legények!
De lám, hívságtokért megvan a jutalom:
Od' a szép becsület, od' a diadalom,
Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,
S ím félholtan fekszem én is miattatok."
Az asszonyok haragjukban, hogy így rászedték őket, dámaszokás szerint sírva fakadtak, oldalszobába viszik vezérük testét, hogy kínjait enyhítsék, sebeit próbálták bekötözni. Dorottya azonban büszkén visszautasítja segítségüket, hiszen miattuk került ebbe a helyzetbe, letépi a flastromot a testéről, hiszen inkább a halált választja, és elkezdi diktálni a végrendeletét.
,,...Elsőben is hagyok kétezer szuverént
A bécsi bolondok házának aszerént,
Hogy fundusuk légyen az ollyan szüzeknek,
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sültenek:
Másodszor: testálok a szülők házára
Kilencezer tallért, az ollyak számára,
Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,
S természeti tüzök miatt félre-csapnak.
Harmadszor. keresett jószágomnak felén
Egy jó fundációt állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként megtartván a számát,
Férjhez küadjanak tizenkét vén dámát,
Felén egy Vesztálu templom építtessék,
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék.
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötőbe,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,
Aki most itt múlat ebbe' a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyán zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok..."
Utolsó kívánsága, hogy nevét ne írják a sírjára, hogy az utazók legalább holtában ne csúfolják leánynak. A végrendelet végrehajtójának pedig Rebekát nevezi meg. Alig hagyták el a haldokló ajkát ezek a szavak, amikor bejön Rebeka, aki derekasan harcolt dámái élén. Foglyul ejtették a Fársángot a mátrikulával. Amidőn Dorottya megpillantotta e dicső hadizsákmányt, azonnal elfelejtkezett minden fájdalmáról. Virgoncan ugrott le betegágyáról, a könyvet: azonnal elkérte, rögtön felöltözött és meggyógyult. Rebekával részletesen elmondatta, hogy miképpen fogták el Carnevált, s megvitatták, mi legyen a becses hadifogollyal. Addig is, amíg eldöntik, mi legyen vele, áristomba zárták. A dámák haditörvénye Carnevált bűnei miatt kiheréltetésre és mátrikulája elégetésére ítéli. Húsz dáma örömmel teljesítette az ítéletet, azonnal máglyát raktak, és tánc közepett elégették a mátrikulát.
"...Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány,
S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja."
Már éppen a vesztőhelyre vinnék Carnevált, amikor úgy tűnik, tűz ütött ki. A dámák kiszaladnak, Camevál egyedül marad, és Hímen segítségével megszökik. A hölgyek csak akkor veszik észre, hogy rászedték őket, amikor szabadon látják Camevált.
Opor szolgája, Gergő elmondja gazdájának, hogy az úri mulatozás és a háború idején a cselédség is szórakozott. A lányok megtámadták a férfiakat, és olykor igen illetlenül viselkedtek. Az öreg szolga kedélyes beszéde majd békességet teremtene, a dámák haragja is csillapodik, amikor miss Fáma /szóbeszéd/ újra harcba hozott minden hölgyet. Hiszen nincs olyan ember, aki ne haragudna Carneválra a rövid farsang és a sok pártában maradt leány miatt. Csődbe mentek a varrónék, akiknek sok főkötő maradt a nyakán, a kalmárok, aki megvették a sok jegyruhát, és így jártak a szűcsök, szabók és a többi mester, akik mind abban reménykedtek, hogy a farsangot követő menyegzőkből szép haszonra tesznek szert. Így Dorottya újra harcra készíti a dámaarmadát, a végső ütközetet azonban másnapra halasztják, hogy jól felkészülhessenek. Hajnaltájt azonban egy csodás tünemény, Citeré, /Venus/, a szerelem és szépség istenasszonya jelenik meg. Azért jött, hogy békességet és örömöt hozzon. Jövőre hosszabbra szabatja a fársángot, és nagyobb divatja lesz a menyegzőnek is, az árva nyoszolyólánynak is jut vőlegény. A gráciák csodát tesznek, megszépítik a dámákat, Dorottya "leveté a vénség szőnyegét" és csodás hajadonná változik. Ámor nyilait a legdelibb ifjúra, Oporra és a szép Dorottyára lövi ki, kik legott szerelembe estek egymással, és rögvest papot hívattak.

Csokonai Vitéz Mihály /1773-1805/

Apai ősei üldözött református lelkészek voltak Nyugat- és Felső-Magyarországon, apja Csokonai József, borbélysebész. Édesanyja, Diószegi Sára, korán özvegyen maradt, két fiát nehezen taníttatta a kollégiumban. A debreceni kollégium a kultúra központja, bár konzervatív, egyházi intézmény, de nem elmaradottabb a többi iskolánál. 1770 körül oktatási reformot hajtottak végre, bár ez a régimódi professzorok ellenállása miatt csak részleges volt. Az országban itt tanított elsőként kémiatudományt Hatvani Lajos; Szilágyi Sámuel itt fordította le Voltaire Henriade című művét, és ebből az intézményből terjedt el országosan Maróthy György munkásságának köszönhetően a zenei nevelés. Az intézményt nem véletlenül nevezték a "szegények iskolájának": nagyon sok jobbágygyermek itt ismerkedett meg a tudományokkal. Itt tanult Csokonai, Fazekas, Horváth Ádám. 11 évesen már az iskola poéta-klasszisát végezte, ami a mai gimnáziumi első osztálynak felelt meg. Tanárai is hamar felfedezték tehetségét, remek memóriája volt és kiváló nyelvérzéke, latinul már gyermekfejjel irodalmi szinten verselt és út, hamar megtanult olaszul, görögül, franciául, és természetesen németül. Ismerkedett az angol, a héber, az arab és a perzsa nyelvel.
Csokonait 1785 körül Háló Kovács József a költészettan-tanára fedezte fel, mint csodagyereket. Mentora, szellemi vezetője Földi János volt, az ő közvetítésével kezdett 1792-ben levelezésbe Kazinczyval. 1790 körül diáktársaival olvasótársaságot alakított, egymás között nyelvek szerint felosztva tanulmányozták a nyugati irodalmat. Csokonai az olasz nyelvet választotta, ebben az időben a manierista rokokó ízlés állt hozzá a legközelebb. Első fennmaradt verskísérletei iskolai feladatnak készültek, előre megadott témákra kellett verset írnia. 1793-ban felajánlotta a pesti színjátszóknak a színműveit többek között A méla Tempefőit.
Első költeményei a Magyar Hírmondóban jelentek meg, később Kármán lapja, az Uránia is közölte alkotásait. 1794-ben művei gyűjteményes kiadását tervezte, ezt azonban már nem tudta megvalósítani. Ebben az évben születtek rousseau-i, voltaire-i bölcselő költeményei; Az estve /egy korai változata már 1789-ben elkészült/, A Konstancinápoly, Az álom. Holbach egyik művét is ekkor fordította magyarra A szamár és a farkas címmel. 1793-1794 között szövődött szerelmi viszonya egy asszonnyal, aki valószínűleg Földi János felesége volt. Ez a mélyen titkolt szerelmi kapcsolat váltotta ki szerelmi költészete legszenvedélyesebb hangjait. A Laura, majd többnyire Rozália néven szerepeltetett versei később változtatásokkal beépültek a Lilla-ciklusba.
Iskolai szabályszegései miatt többször az iskolaszék elé idézték, másodszor megfosztották osztálytanítói tisztségétől. A kollégium ebben az évben Kiskunhalasra küldte, hogy egy ünnepélyen beszédet mondjon, innen nem tért vissza Debrecenbe, hanem Pestre utazott. Itt felkereste kora neves irodalmárait, találkozott Dugonics Andrással és Virág Benedekkel, valószínűleg a Vérmezőn tanúja volt Martinovics és társai kivégzésének.
1795-ben kicsapták a kollégiumból, valószínűleg több ok miatt hozta a kollégium törvényszéke ezt a súlyos döntést. Csokonai 1794-től volt tanuló és tanító egyszerre, diákjai rajongtak az óráiért, szórakoztató, formabontó órákat tartott, előadásit gyakran nem a teremben, hanem a közeli Nagyerdőben tartotta meg. A professzorok féltékenyek voltak rá, úgy gondolták, a magatartása is túlságosan formabontó, gyakran együtt tivornyázik tanítványaival, kollégáit pedig nemegyszer a diákok előtt is megsértette. Az iskolai tanács azonban akkor hozta meg súlyos ítéletét, mikor kiderült, hogy részt vett Martinovicsék kivégzésén, sőt, diákjai előtt célzásokat is tett az eseményre.
1795-1796 között barátai biztatására jogot tanult Sárospatakon. A pataki református kollégiumban elevenen éltek még a kuruc hagyományok, az oktatás is szabadabb volt. A pataki kollégiumban már magyarul folyt az oktatás, amikor Csokonai ellen az egyik vádpont az volt a debreceni kollégiumban, hogy búcsúbeszédét magyarul mondta. A törvénytudományt hamar elsajátította, de a paragrafusok sivársága, lélektelensége elriasztotta, és hamar elhagyta Patakot. 1796-ban Pozsonyba ment az országgyűlésre, bízva abban, hogy talál pártfogót versei kiadásához, de nem járt sikerrel. Megjelentette a Diétai Magyar Múzsa című verses újságot, mely országgyűlési tudósításokat is tartalmazott, kísérlete az érdektelenség miatt azonban kudarcba fulladt, a legtöbb példány eladatlan maradt.
Komáromba lapalapítási tervekkel érkezett, ezt azonban nem tudta valóra váltani. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával, Lillával, egy komáromi kereskedő lányával.
Hogy családot alapíthasson, a keszthelyi Georgikonban és az új csurgói gimnáziumban is megpályázott egy tanári állást, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. Lillát közben szülei férjhez adták egy gazdag kereskedőhöz.
Komárom után dunántúli nemesek falusi kúriáiban talált menedéket, majd egy évet töltött Sárközy István szolgabíró kastélyában. Ebben az időszakban írta A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor című verseit, és 1788-1789 telén Dorottya című vígeposzát, mely a korabeli vidéki életet mutatja be. 1799 májusában segédtanár lett a csurgói református gimnáziumban, tanítványai két színdarabját is előadták: a Culturát és a Karnyónét. Előbbi darabjában a diákok elénekelték a Rákóczi-nótát, amiért megrovást kapott az iskola egyébként haladó szellemiségű patrónusától, Festetics Györgytől.
1800 telén - zsebében két forinttal - hazagyalogolt Debrecenbe, hogy ezentúl életét egyrészt művei kiadatásának, illetve Árpádról szóló nemzeti eposza megírásának szentelje. Azonban egyik tervét sem sikerült valóra váltania, a mecénások adományai igen kevésnek bizonyultak, előfizetéseket gyűjtött, amely a kor viszonyaihoz képest némi sikerrel járt, de kereső foglalkozásra is szüksége lett volna. 1801-ben a földmérő, geometra foglalkozást akarta kitanulni Pesten, szerkesztőnek hívták a Bécsi Magyar Hírmondóhoz, de ez sem sikerült. 1801-ben találkozott a börtönéből kiszabadult Kazinczyval.
1802-ben Nagyváradon ismerkedett meg Ilosvai Krisztinával, egy gyönyörű férjes asszonnyal, hozzá írta Az éjnek istenihez című szerelmes versét. Csokonaival egyidőben szeretett bele a hölgybe Kazinczy is, és emiatt rivalizálás és féltékenység lett közöttük. 1802 júliusában a Debrecenben pusztító tűzvészben leégett a házuk, Csokonai az anyagi romlás szélére került. Háza felépítésén s az Árpád megírásán fáradozott, kiújuló tüdőbajával küzdött. 1803-ban Bécsben jelenik meg az Anakreoni dalok című kötete, a kor divatos antikizáló, jambikus dalaival a szerelemről, borról, az életörömről, tanulmányaival és jegyzetekkel.
1804. április 8-án Nagyváradra hívták, hogy Rhédey Lajosné temetésén halottbúcsúztatót mondjon. A hűvös időben a nagyváradi temetőben megfázott és tüdőgyulladást kapott, és alig fél év múlva, 1805 januárjában meghalt.

Főbb művei:
1791 - Békaegérharc /vígeposz/
1793 - Méla Tempefői /színmű/
1799 - Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak /vígkáték/
1803 - Dorottya