Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak  küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!

S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta  a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

A „Nagyenyedi album”-ban (szerk. Szilágyi Sándor) s az 1854 és 1858-diki kiadásokban mindenütt „Levél egy elutazott barátom után” cím alatt jelent meg. Javítgatási példányában és jegyzeteiben azonban Tompa mindenütt így óhajtja közöltetni. De mégis egy helyen „Kibujdosott barátom Kerényi Frigyes után.” „Levél” címet ád neki, azonban ezt kétértelműsége nem engedi használni, mert a költemény maga, bár levélalakban írva, de elégia, míg ha a levél külön íratik alá, mindenki epistolának gondolná, holott éppen nem az.

Először a Nagyenyedi albumban teljesen megjelent, de az 1854-es 1858-diki kiadásokban a 10., 12. és 15. versszakok nem voltak benne, s egy-egy szó, vagy sor meg van változtatva. Kerényi Frigyes (családi nevén Christmann) Tompa, Petőfi és Pákh Albert közös barátja volt. Eperjesen 1845 tavaszán volt a három költő együtt, s a kedvesen együtt töltött idő emléke mind a háromnál végig megmaradt.

Mint eperjesi háziúr megunván az egyhangú életet, 1846-ban egy nagyobb európai út után Abaúj-megyében földet bérelt. Gazdálkodásbani járatlansága, majd a forradalom dúlásai nem engedték, hogy az új foglalkozásban boldoguljon. Vagyonának csak romjai maradtak. A világosi fegyverletétel után Pesten tartózkodott, de csak azért, hogy innét minél előbb kivándorolhasson. 1850 őszén végre egy bátyjának (Sámuel) vagyonát is magához véve, kiment, azon ígérettel, hogy bátyjának megírja, hová kövesse őt, s hol kezdett mindkettőjük számára biztos életpályát.

Jowát, Uj-Budát elérte Észak-Amerikában, de Samu bátyja 1851. tavaszán Pesten egy kórházban meghalt, hiába várván öccse levelét. 1852. tavaszán pedig Új-Budán halt meg Kerényi Frigyes, megtébolyodva. Ki tudja miért? Tán, amit keresett, lelke nyugalmát nem találta fel? „Az 1850-diki ősz egyik éjszakáján Pesten búcsúpoharakat emelgetett egy baráti kör – írja a búcsúzásról Pákh Albert – nem mind, kik oda tartoztak volna, hanem kiket még fennhagyott a sors.”

Tompa sem volt ott, pedig a poharazás befejezte után aki elindult, a magas fiatalember, ki mindenkivel kezet szorított, s az új világba indult, Kerényi Frigyes volt. Tompa e levelet küldte mintegy búcsúképpen utána. Vajon olvasta-e? Nehezen! Ha talán olvasta volna, bizonyosan érezte volna a fájó igazságot: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél.”

Beteljesült (legalább Kerényire nézve) a jóslat: „hogy hosszú hervadás emészti azt a fát, melyet nagy korában tesznek más földbe át.”

(Forrás: Vasárnapi Újság, 1870.január 16.)