Az 1850-es Letészem a lantot az alkotás feleslegességét és céltalanságát, hangsúlyozza, a Mindvégig parancsa éppen ellenkezőleg a mindhalálig való munka, írás kötelességét emeli ki. Célja csupán az egyén, a halál fenyegetésében élő ember vigasza. A körülmények érthetővé teszik a költemény kezdetének felindultságát, melyet poétikailag a zaklatott ismétlés és a choriambusok nyugtalanító ritmusa fejezi ki. A következő három strófában (2-4.) egyfajta sorsfilozófia bontakozik ki. A lét a maga fájdalmaival együtt is szebb, értékesebb a nemlétnél. A líra „hangköre más" lett (5-6.): a kinti világgal szemben (a nemzet, a haza ügye) a vers témájaként megjelenik a költő benti, szubjektív világa is. Író és közönség viszonyának megbomlásáról panaszkodik az utolsó strófa (7.). A Letészem a lantot szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. Ez konkrétan az utolsó versszakban egy allegóriában jelenik meg, amiben a törzs a nemzet, a virág pedig az egyén, az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, és ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra, ezt a két múlt idővel érzékelteti: „hová lettél”: régmúlt, "hová levél”: közelmúlt, ami még kihat a jelenre - ez a megdöbbenést szimbolizálja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.